Halley Hamilton egyedül ült a Malfoy kúria várótermében, a körmét rágva, ide-oda ugráló tekintettel. A nőből sütött a feszültség: idegesen dobolt a lábával, közben egyre az ajtót leste, hátha megérkezik végre a férfi, aki egyik pillanatról a másikra teljesen felforgatta az életét. Csalódnia kellett; fél óra elteltével is egymagában ücsörgött az üres, néma helyiségben. Ha őszinték akarunk lenni, a lány talán félt is kicsit a csendtől, ami körbevette. Tanárként az ember hozzá van szokva a nyüzsgéshez, a pezsgő élethez. A csend és a nyugalom általában ismeretlen fogalmak az olyan embereknek, akik egy iskolában töltik idejük nagy részét – pláne, hogy az az iskola varázslókat és boszorkányokat képez. Ez már a régi időkben is így volt. Persze ettől függetlenül nem kell arra gondolni, hogy nem változott semmi. Ma már nem az áll tanárnak, aki nem tud mit kezdeni magával, hanem bárkiből az lehet, akiben megvan a kellő kitartás, az akarat, egy cseppnyi önbizalom, és persze némi tehetség sem árt. Az alapképzés is elengedhetetlen; sajnos nem elég az idősebb, tapasztaltabb kollégák segítése, tanácsai. De hát valljuk be: aki a tanítást választja hivatásul, önként elfogadja ezeket az íratlan, örökérvényű szabályokat. Ez különösen a tanárokra igaz: csak abból lehet nagybetűs tanár, aki hisz önmagában, folyamatosan gyakorol és sosem elégedett teljesen magával.

Halley nem bírt tovább ülve maradni. Odalépett a hatalmas könyvespolchoz – ez volt talán az egyetlen dolog, ami tetszett neki itt. Mindig is imádott olvasni. Ez volt a szenvedélye, ami valósíznűleg már akkor elkezdődött, amikor az édesanyja rendszeresen olvasott neki esti mesét. Végighúzta az ujját a díszes gerincek tömkelegén, és megakadt A párizsi Notre Dame egy újszerű kiadásán. Kislányként Esmeralda volt a kedvenc Disney karaktere. Más lányok a díszes ruhába öltözött, koronás hercegnőkért rajongott, Halley viszont éppen azért szerette Esmeraldát, mert ő úgy volt hercegnő a maga történetében, hogy csak az vette ezt észre, aki fejben végig ott volt. Leemelte hát a könyvet, és visszaült a kanapéra.

A gyomra görcsben volt, mind a tíz körmét tövig rágta már. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, azzal fenyegetve természetes hatást keltő sminkjét, hogy egy szempillantás alatt tönkreteszi. Szeptember elejéhez képest meglepően hűvös volt az idő: elkelt a vastagabb köpeny. A nő ezalatt fehér színű topot viselt sötétkék farmerrel, lakkcipővel. Haja, rá nem jellemzően, szögegyenesen hullott a hátára. A helyiségben a kinti idő ellenére sem volt hideg, pedig még nem fűtöttek, az azért kora lett volna. Ettől függetlenül a nőt időnként kirázta a hideg, egész testében rázkódott ilyenkor.

Természetesen ez nem a szeszélyes időjárásnak volt köszönhető. A nőből az váltotta ki ezt a reakciót, hogy magára Lucius Malfoyra várt. Halley maga sem értette, mi váltja ki belőle azt a megmagyarázhatatlan érzést, mely az ijedség és a boldogság tökéletes elegye volt, amikor Mr. Malfoyra gondolt. Lenyűgözte az a nyugalom és ridegség, ami belőle áradt. Az ember szinte elveszti a józan ítélőképességét a közelében. Pontosan ez volt az, ami miatt Halley csipetnyi félelmet is érzett.

A nő megrázta a fejét. Mi van vele?

Hogy egy kicsit elterelje a gondolatait találomra felütötte a regényt. Éppen Frollo és Esmeralda jeleneténél nyílt ki a könyv, ott, ahol a börtönben Frollo kis híján megerőszakolja Esmeraldát. Halley beleolvasott az említett részbe, akaratlanul is Lucius Malfoyt képzelve Claude Frollo szerepébe. Mennyire illik hozzá ez a karakter!

- Á, Mrs. Hamilton! Pontos, mint mindig – szólította meg egy bársonyos férfihang.

Felnézve Luciust látta maga előtt. A férfi halvány mosollyal az arcán nézett le a lányra. Fekete talárt, fehér inget és fekete nadrágot viselt. Amikor észrevette a nő ölében pihenő, kinyitott könyvet, elnevette magát.

- Mondták már, hogy furcsa ízlése van? – kérdezte. – Mellesleg, nem néztem ki magából, hogy szereti Victor Hugo világát.

Leült a nő mellé, akinek erre lapostányér méretűvé kerekedtek a szemei.

- Csak beleolvastam, amíg vártam önre – tolta a férfi elé a könyvet, rábökve az iménti részre. – De már végeztem – tette hozzá, látva, hogy Lucius mosolyogva csóválja meg a fejét. Becsukta a könyvet, és letette maga mellé.

Pár perces hallgatás következett. Halley az ölében pihentetett kezét vizsgálgatta, valami értelmes beszédtéma után kutatva, míg Lucius maga előtt keresztbe font karokkal figyelte a nőt. Feltűnt neki ugyanis, hogy Halley arcába pír szökött, és nem is halványodott, amióta ő megérkezett. Ez még neki is furcsa volt, holott jól tudta, miért van itt most a nő.

- Jól érzi magát? – kérdezte. Saját magát is meglepte, hogy a hangja ezúttal a legkevésbé sem csengett hűvösen.

Halleyt annyira meglepte ez a teljesen hétköznapi kérdés, hogy eltartott néhány másodpercig, amíg válaszolt.

- Minden a legnagyobb rendben – válaszolta szűkszavúan. Nem nézett a férfi szemébe; lerágott körmeit mustrálta, mintha azok lennének a legérdekesebb dolgok a világon. Közben persze gondolatban szidta magát.

Hát persze, hogy Lucius érzi a feszültséget. Csak próbál megnyugtatni, de te még arra sem vagy képes, hogy normálisan felelj a kérdésére. Bravó, Halley Hamilton!

A nő az arcához kapott. Tenyere alatt tűzforrónak érezte a bőrét. Nem is csoda: a paradicsom is elbújhatott volna amellett az arcszín mellett, amit a lány öltött ezekben a percekben.

Lucius elképedve nézte ezt a furcsa reakciót, és inkább nem próbálkozott tovább.

A nő már a kezét tördelte. Ő maga is gyerekesnek érezte a viselkedését. Mikor felnézett, hogy most ő szóljon először, látta, hogy Lucius rámosolyog. Ebben persze normális esetben nem lett volna semmi extra, a férfinek szinte védjegye volt a gúnyos mosoly. Csak éppen ez a mosoly igazi, széles, fogas mosoly volt. Nem csoda, hogy a nő elképedve nézte ezt a nem mindennapi jelenséget. A szíve hevesen vert a mellkasában, a gyomrában ezernyi pillangó kelt életre.

A nő kábulatának egy Lucius-féle megszólalás vetett véget.

- Mindig is tudtam, hogy tökéletes a testem. Egy kicsit fáj, hogy a mosolyom legyőzi ezt a tökéletes alakot.

Halley felnevetett, holott legszívesebben az ajkába harapott volna, hallva ezt a megjegyzést. Ó, ha Lucius tudta volna, hogy csak tovább tetőzte a lány zavarát ezzel a megjegyzéssel!

Egy házimanó jelent meg az ajtóban, és jelentette, hogy látogató érkezett.

- Megbocsájt? – kért elnézést a nőtől, és kisietett a helyiségből.

Halley fellélegzett. Eddig fel sem tűnt, hogy levegőt is alig mert venni a férfi közelében. Egy melengető, ám ijesztő érzés járta át a testét. Csak az iménti mosolyra tudott gondolni. Milyen más volt így! Sokkal természetesebb, sokkal emberibb. Jól állt neki a mosoly. Önkéntelenül is zavarba hozza az ember lányát.

Halley az ajkát kezdte harapdálni. A tudatalattija a felszínre hozta a nyilvánvalót: nagyon vonzónak találja Luciust. Saját gondolatai pirulásra késztették, holott éppen hogy csak visszanyerte természetes arcszínét. Felvette inkább maga mellől a könyvet, és ismét elmerült a nem mindennapi történetben.

Arra eszmélt fel, hogy kiveszik a kezéből a könyvet. Lucius Malfoy máris visszatért.

Ismét elfoglalta a helyét a lány mellett, és elkezdte felolvasni azt az ominózus jelenetet Esmeralda és Frollo között.

Tökéletes volt a legapróbb részlet is. A lány, hogy elkerülje a pirulást, kerülte a férfi tekintetét végig, amíg olvasott. Ahogy előadta... A hideg futkározott Halley hátán. Helyes volt a meglátása, hogy Lucius Malfoy tökéletes Claude Frollo lenne.

Amikor a férfi végzett, félredobta a regényt, és a lányhoz hajolt. Átkarolta a derekát, mire a lány szíve a torkába ugrott. Ez még nem volt nagy probléma. A gond akkor keletkezett, amikor Lucis a földre rántotta Halleyt. A nő agya üvöltött, hogy tiltakozzon, nem teheti ezt, legalább ő legyen észnél, ha már a férfinak ez nem megy. És akkor Lucius lehajolt, és csókolni kezdte a nő mellkasát.

A vér dobolt a nő fülében. Arcába pír szökött. A testét égetően forrónak érezte. Abban a pillanatban tudatosodott benne igazán, hogy Luciust nem pusztán vonzónak találja. A férfi vágyat ébresztett benne. Halley lába köze bizseregni kezdett. Ha a férfi csak egy kicsit feljebb húzná a térdét, a nőből nyögés szakadt volna ki.

Lucius is érezte, hogy valami nem stimmel. Ajka alatt Halley szíve úgy vert, mint egy rémült kismadár. Ahogy kezében tartotta a nő testét, és várta, hogy tiltakozzon, érezte, hogy partnere keze már máshogy kapaszkodik belé. A karjai közt fekvő női test izmai megfeszültek, és mintha a lábát is a férfi derekára akarta volna kulcsolni. Lucius megszorította a nő karját, jelezve, hogy most menjen el, ám ezzel a tettével egy alig hallható nyögést csalt ki belőle. Összevonta a szemöldökét.

- Maga tényleg ezt akarja? – A férfi hangja kételkedőn csengett.

Halley legnagyobb bánatára Lucius elhúzódott tőle, és felállva őt is felsegítette. Lopva Luciusra pillantott, aki értetlenül nézett rá, majd fejrázva elindult a folyosó felé.

Halley lehorgasztott fejjel állt még ott egy darabig, majd futólépésben indult a férfi után. Igen, tényleg úgy viselkedett, mint egy ribanc, de mégis mit tehetne? Ha a férfi nem lenne észnél, már réges rég megtette volt, amiért idejött.

- Lucius! – szólt utána.

A megszólított megállt, bevárta a nőt, és együtt mentek be a konyhába. A férfi betette maguk után az ajtót.

Odabent Halley zavartan ácsorgott, míg Lucius a pulthoz lépett, és a tegnapról megmaradt fekete löttyöt döntötte magába. Nem szólt a lányhoz. Még csak hátra sem fordult, hogy ránézzen. Ez fájt az érintetnek. Egy pillanatig elgondolkodott: talán egyszerűen csak el kéne mondania Luciusnak, hogy mit érez iránta? Hogy ha a férfi a közelében van, nem ura a testének? Hogy az iránta érzett vágya csillapíthatatlan marad mindaddig, míg ő maga nem tekint rá igazi nőként? Hogy ez részéről már jóval több, mint puszta testi vágy? Valószínűleg mindenkinek könnyebb dolga lenne, ha ez mind világos lenne előtte. Csak éppen ez nem olyan egyszerű dolog. Egy szerelmi vallomás nem gyerekjáték.

- Sajnálom. – Szavai alig voltak hangosabbak a suttogásnál. Megköszörülte a torkát, és hangosabban megismételte. – Sajnálom.

- Nincs miért bocsánatot kérnie – jött a közömbös felelet. Lucius a nő felé fordult. – De szeretném tudni, hogy mégis mit vár tőlem.

Őszinte kíváncsiság hajtotta. Halley sosem viselkedett ilyen furán a közelében. Az amint, a váróban, meg mert volna esküdni rá, hogy a nőben fellángolt a vágy. Egészen pontosan, a vágy szerény személye iránt.

- Mondd el, mit érzel, Halley!

A nő meglepetten nézett a férfira, aki életében először letegezte és a keresztnevén szólította. Annyira jól esett neki ez a kedvesség, hogy a vallomás, mely egy perce még belülről gyilkolta, két szóban szakadt ki belőle.

- Vágyom rád!

Lucius elképedt. Nem gondolta volna, hogy ilyen mértékű őszinteség vár rá. Azt hitte, még jó darabig győzködni kell a nőt, hogy kiszedjen belőle valamit. Erre tessék. Egy vallomást kap elsőkézből. Egy olyan vallomást, ami mindent más megvilágításba helyez. Legalább már azzal tisztában volt, miért viselkedett ma ilyen furcsán Halley. De ez nem helyes. Mindkettejük életére gondolnia kellett. Nem folytathat viszonyt egy családanyával, arról nem is beszélve, hogy neki is ott a családja. Lucius úgy gondolta, ezek az észérvek a nőt is meg fogják győzni.

Halley azonban felbátorodott. Rá egyáltalán nem jellemző bátorsággal lépett oda a férfihoz, és két kezével átölelve a vállát hozzásimult. Lucius szemei elkerekedtek. Az ekkor érzett döbbenete azonban semmiség ahhoz képest, amikor a nő lábujjhegyre állt, és megcsókolta.

Az érzés mindkettejüket megbolondította. Halley amúgy sem volt teljesen nyugalmi állapotban, így nem meglepő, hogy ez a csók tovább hevítette a vérét. Úgy érezte, mintha forró ólom csörgedezne az ereiben. A kéj kezdett elhatalmasodni rajta. És ezzel nem volt egyedül. Luciusban átszakadt egy gát, amikor önkéntelenül viszonozta a csókot. Halley ajka lágyan, félénken tapadt az övéhez. Forró, elmélyített csókkal felelte a gesztusra. Előbbi érvei a semmibe vesztek. Érezte, hogy van valami kettejük között. „Működik a kémia", vagy valami ilyesmi. Akárhogy is legyen, a csók vágyat korbácsolt a két testben. Csak míg Lucius igyekezett elfojtani ezt az érzést, Halley szájából csak úgy röpködtek a vággyal átitatott suttogások.

- Annyira vágyom a csókodra!

- Kellesz nekem.

- Akarlak.

- Légy az enyém.

- A tiéd vagyok.

A férfi légzése egyre szaporábbá vált. Sejtette, hová akar a nő kilyukadni.

- Érints meg, kérlek!

Amint Halley száját elhagyta ez a mondat elhátrált a férfitól, és felfeküdt a helyiség közepén álló asztalra, kitárt lábakkal. Lucius élesen szívta be a levegőt, látva, hogy a nő már valósággal szenved az élvezettől. Megrázta a fejét, mire Halley könyörögni kezdett.

- Érints meg, kérlek! – ismételte meg előbbi mondatát. – Nem bírom már.

Lucius vonakodva lépett az asztalhoz. Végigsimított a nedves anyagon, mely Halleyt takarta, mire a nőből egy élvezettel teli nyögés szakadt ki. A férfi nagyokat nyelve ingerelte tovább. A szája kiszáradt. Valami épülni kezdett benne. Minden egyes simításnál a nő megemelte az alfelét, hogy még intenzívebben érezhesse a férfi gyengéd érintéseit. Halley beharapta az alsó ajkát, hogy valamelyest elnyomja a nyögések hangját. Csak feküdt és élvezte Lucius minden érintését.

Mikor a bugyi egy erőteljesebb simítás alkalmával félrecsúszott, a nő vágyakozó sikolyával egy időben a férfi leállt, és elvette a kezét.

- Ezt... abba kell hagynunk – szólalt meg rekedtes hangon. Nagyon jól tudta, hogy hiába mondja ezt, már késő. Az eszére akart hallgatni, de a vágyai felülkerekedtek.

Halley az alkarjára támaszkodva, csillogó szemmel nézett fel rá. Az értelmes beszéd már nehezére esett. Csak arra tudott gondolni, bár érintené még a vágyott férfi úgy, ahogy az imént. Látta rajta, hogy ugyanúgy élvezi, mint ő.

- Könyörgöm – kezdte. – Akarom. Ezt akarom. Kettőnket.

Az utolsó szó nyögésbe fulladt, és élvezettől vonaglottan feküdt vissza az asztalra. Lucius beleakasztotta ujját a bugyi pántjába, és lehúzta róla. A férfi alsója már feszült. Vágyott Halleyre, és ezt már ha akarta volna sem tudja eltitkolni. Az ajkába harapott, és vágytól elködösült tekintettel nézte az alatta fekvő szépséget.

Miközben a bugyi lekerült a nőről, ő szüntelenül a férfi nevét ismételgette.

- Lucius... Lucius...

Lucius is felnyögött, amikor ujjai immár szabadon érintették a nőt. Halley szerelmes hangja csak még tovább gerjesztette benne a vágyat.

- Szeretlek... Szeretlek, Lucius! Nagyon vágyom rád!

A férfi nem tudta, mi van vele. Ő is ki akarta mondani, hogy szereti, de közben gyötörte a bűntudat. Hiába nem volt már régen boldog Narcissával, tudta, nem helyes, amit tesz. De ez a nő abban a percben megváltoztatott mindent, amikor az első találkozásukkor megmentette az életét.

Amikor Halley lábai közé hajolt, és gyönyörrel remegtette meg a nő egész testét, a testére búgta az egyszavas vallomást.

- Szeretlek.

Ami ezután történt, az valószínűleg a két fél titkos vágya volt. Mindkettejükről lekerült a ruha. Valahonnan (egyikőjük sem tudta, hogy pontosan honnan) előkerült egy ezüst csomag. Lucius vágya még teljes volt, és ahogy kitöltötte a törékeny testet, a nőben is újra feléledt a szenvedély. Mélyen egymás szemébe néztek végig. Olykor csókot váltottak. Szerették egymást, és hagyták, hogy az ösztöneik vezessék őket. Mindent, amit akkor tettek, kettejük akaratából történt. Lucius gyengéd és figyelmes volt, Halley pedig elmondhatatlanul boldog.

Senki sem tudta, mennyi idő telhetett el. Arra tértek magukhoz, hogy egymásba gabalyodva, félig lecsúszva fekszenek az asztalon, és egyszerre tudatosodott bennük, mit tettek.