A Próféta következő oldalára lapoztam, és talán még jobban elképedtem, mint a Narcissáról szóló cikktől.

A legifjabb Malfoy nyomában

Draco Malfoy, Lucius és Narcissa Malfoy fia, öt éve, amikor az apját bezárták az Azkabanba, nyomtalanul eltűnt. Senki sem tudta, hol lehet, még az anyjának sem volt ötlete, merre érdemes keresni a fiát. Az asszony lelkileg teljesen beleőrült, hogy a férje bezárása után egyedül maradt. Kathleen Good, a Három Seprű felszolgálója, nyilatkozott arról, hogy Mrs. Malfoy-t többször látta a hely közelében ólálkodni.

- Éberen figyelt mindenkit. Ki mit csinál, hogyan viselkedik, de ami a legfontosabb: mit mondanak egymásnak. A Három Seprű nem ritkán vált titkos megbeszélések színhelyévé. Szerintem Mrs. Malfoy abban reménykedett, hogy valaki emlegeti majd a fiát. Akármit is tett ő és a férje, egy szülő akkor is szülő marad.

Miss Goodnak alighanem igaza volt. Narcissa Malfoy ezúttal csupán egy édesanya volt, akit az hajtott, hogy megtalálja eltűnt fiát. Kérdés, ez az elhatározása nem csonkult-e meg azok után, hogy minden valószínűség szerint immár a mágiaügyi miniszter kegyeit élvezi...

Sokakat hajtott a kíváncsiság, ezért nyomozni kezdtek Draco Malfoy után. Egyikük sem járt sikerrel. Régi iskolai barátok, háztársak, tanárok, családtagok lettek felkutatva, de vagy nem érdekelte őket a dolog, vagy egyszerűen évek óta nem hallottak semmit Malfoyékról. A fiú nagyon ügyelhetett rá, hogy véletlenül se hagyjon semmi árulkodó jelet maga után. Nem akarta, hogy bárki rátaláljon.

Ez így ment öt éven keresztül. Újabb és újabb eredménytelen nyomozások, az anyja sem bukkant a nyomára. Egyre kevesebb érdeklődés mutatkozott a fiú iránt, míg végül, úgy egy éve, abbamaradtak a keresések. Szép lassan mindenki elfogadta, hogy Draco Malfoy elment, és soha többé nem jön vissza.

És éppen akkor, amikor csitulna a személye körüli felhajtás, egy kisebb csoport varázslótanonc (nevüket Minerva McGalagony igazgatónő kérésére nem hozom nyilvánosságra) kviddics edzés közben felfigyelt egy őket figyelő fiatalemberre rövid, tejfölszőke hajjal és tetőtől talpig fekete ruhákba öltözve. Egy az egyben Draco Malfoyt látták, aki, ismeretlen okokból, visszatért.

A kérdés adja magát: mit keresett a legifjabb Malfoy egykori iskolája, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola környékén? És ha ezt meghallják a szülei, mit fognak szólni? Újra a nyomába erednek, vagy hagyják elmenni? Hiszen aki egyszer önként elhagyott minket, az bármikor megteheti újra...

A cikkhez csatolt kép távoli volt és nem a legjobb minőségű, de amikor a félprofilból látszódó fiú helyzetet változtatott, és a teljes arcát látni lehetett, a mellkasom elnehezült, mintha mázsás súlyokat cipelnék rajta.

Tényleg Draco volt az. A fiam visszatért, és nem is ismeretlen helyen tartózkodik.

El kellett jutnom a Roxfortba. Talán ez volt az egyetlen esélyem, hogy még egyszer lássam Dracot. Ott kellett lennie. Pár nap alatt nem állhatott tovább, legalábbis nagyon reméltem.

A ház kifogástalan állapotban volt, holott ki tudja, mióta nem jártam már benne. Amikor a Nagyúr bukása után elbujdostunk, a házimanónk itt maradt, és gondját viselte mindennek, ezért Narcissa jószívvel visszaköltözhetett, miután engem börtönbe zártak. Olyan érzés volt betenni ide a lábam, mintha csak tegnap mentem volna el.

A pálcámat ketté törték, amikor elítéltek, Narcissa pedig véletlenül sem hagyta itthon soha a sajátját, pláne most, hogy lelépett Stormmal, így jobb híján különleges, mágikus tárgyakra kifejlesztett ragasztóval próbáltam összeeszkábálni a sajátomat. Leeöntöttem a torkomon két fiola erősítőt, amíg vártam, hogy a pálcám ismét egy darabban legyen. Rögtön ki is próbáltam, könnyedén hamuvá égettem a Prófétát. Elvégeztem magamon egy tisztítóbűbájt, aztán átöltöztem, és az akkori állapotomhoz képest a legnagyobb pontossággal hoppanáltam az iskolai vidékre.

Enyhén szólva nem voltam formában. Megszédültem, és ha nem kapaszkodom meg a roxforti birtokot körülvevő kapu rácsában, alighanem elájultam volna. Még sosem éreztem magam ilyen pocsékul hoppanálás után. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem kényszeríteni háborgó, üres gyomromat, hogy csillapodjon.

Ki kell tartanom, csak még egy kicsit. Draco alig egy karnyújtásnyira lehet tőlem, most nem gyűrhet le a fáradtság!

Nekifeszültem hát a kovácsoltvas kapunak, ami, megérezve a belőlem áradó mágiát, engedett. Ingatag lábakon beléptem a Roxfort birtokára.

Pontosan olyan volt, mint amikor én is ideje jártam. Ligetes területek, virágágyások, veteményesek, egy tó, egy nagy és sűrű erdő, a Tiltott Rengeteg húzódott a birtokon. Ellátni a vadőr kunyhójáig, az üvegházakig, és a távolban a négy ház színeiben pompázó kviddics pálya lelátói nyújtóznak az égig. És persze, ahogy előre néz bárki, ott, a birtok közepén magasodik a Roxfort hatalmas, éjsötét, rengeteg toronnyal és ablakkal díszített kastélya. Néhány ablak nyitva volt: tipikus diákzsivaj hallatszott ki az épületből. Valószínűleg éppen akkor csengettek ki az óráról.

A kviddics pálya felé vettem az irányt. Innen látták a fiamat, nekem sem árt körülnéznem. A Mardekár csapata érkezett éppen a pályára, teljes harci felszerelésben. Túlságosan elmerültek a stratégiai megbeszélésben, így észrevétlenül fel tudtam repülni a lelátók fölé. Percekig pásztáztam nyughatatlanul a teret, de semmi. Egyetlen letörött faág sem utalt arra, hogy Draco nemrég menedéket keresett alattuk. A csalódottságom leírhatatlan volt.

Elkéstem. Ha a fiam valóban itt is járt, már ki tudja, mióta elment.

Visszaereszkedtem földre, éppen időben: a tanulók abban a percben emelkedtek seprűkkel a magasba, hogy én landoltam. Kihátráltam a látóterükből, és, magam sem tudom, miért, az iskola épülete felé vettem az irányt.

A kapu nyitva állt, kisebb-nagyobb diákcsoportok igyekeztek könyvekkel a kezükben a következő órájukra. A szokatlanul nyugodtnak tűnő, az ajtó mellé ültetett újabb fúriafűz takarásában vártam, hogy ismét megszólaljon a csengő, és feltűnés nélkül bejárhassam a kastélyt.

Igazából elképzelni sem tudtam, mit keresek én ott. Kizárt, hogy Draco betette ide a lábát, hiszen gyűlölt ide járni. A Durmstrang Mágusintézetbe akart járni, ahol sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a sötét varázslatokra. A szüleiként azonban én és az anyja is féltünk, hogy ha magasabb szintű képzést kap sötét mágia ismeretében, azzal csak beleállítjuk a Nagyúr célkeresztjébe.

Nekem sem voltak különösebb emlékezetes pillanataim az itt töltött hét évem során. Mégis, amint felberregett a csengő, és lassan megüresedtek a folyosók, előléptem az árnyékból, és felsétáltam a bejárathoz vezető lépcsőn.

- Talán az egyik kedves szülő? Segíthetek valamiben?

Ijedten kaptam fel a fejemet. Egy fiatal nő állt az ajtóban. Hosszú, fekete haja tökéletes csigákban omlott a hátára, fekete, ízlésesen dekoltált, térd fölé érő, testhez simuló ruhát viselt, fölötte fekete köpenyt és fekete magassarkút. A ruha kiemelte karcsú alakját, nádszálvékony derekát. Ha szorosan magamhoz ölelném, talán össze is törne. A bőre napcsókolta hatást keltett. A nőiesség, a szépség és a kifinomultság megtestesítője volt egyben. A szükségesnél jóval tovább legeltettem rajta a szemem, annyira megbabonázott. Ez a nő ránézésre is több volt, mint azok a boszorkányok, akikkel Narcissa előtt dolgom volt. Sőt, ha őszinte lettem volna magamhoz, beismerem, hogy még a feleségemnél is vonzóbbnak találtam őt.

A pillanatnyi mámoros vágy azonban egy pillanat alatt semmivé lett, amikor belenéztem borostyánszín szemébe, és szép arcára kiült a döbbenet és a félelem tökéletes elegye.

- Lucius Malfoy...

- Hátrányos helyzetben vagyok, tekintve, hogy ön tudja az én nevemet, én viszont nem tudom a magáét.

- Mit keres itt? – kérdezte, de nem dühösen, sokkal inkább kétségbeesetten. – Azonnal menjen innen, amíg nem késő! Ha Perselus megtudja, hogy itt van, akkor...

- Ki van itt? – jelent meg a nő háta mögött Perselus Piton. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, és a szemében felizzott a színtiszta gyűlölet, az arca eltorzult a dühtől. – Te! Honnan veszed a bátorságot, te nyomorult, hogy ide gyere?! Nem volt még elég?! Vagy esetleg máris meguntad a frissen szerzett szabadságodat, Lucius?!

- Hasonló jókat neked is, Perselus. Rég láttalak – ironizáltam felfelé kunkorodó szájjal. – Hallottam hírét, hogy rád talált a szerencse. A feleséged cikkei első osztályúak. – A mellette álló nőre pillantottam. – Kegyed lenne Mavis Piton?

- Halley Hamilton – javított ki a nő. Még a neve is tökéletesen lágy és dallamos.

- Neked csak Mrs. Hamilton! – dörrent rám Perselus. – Mit akarsz tőle?! – Előhúzta a pálcáját, és védelmezőn a nő elé állt.

- Á, szóval a kis feleséged egy nyámnyila védelmezőt csinált belőled? Elkeserítő látni, hogy mivé lettél, Perselus. És döbbenet, hogy közel három évtized után végre túl tudtál lépni azon a sárvérű Lilyn. Egyébként, neked nincs most órád? Azt hittem, tanár vagy, vagy mi.

- A tanítványaim szépen kivárják, amíg elintézem, hogy visszakerülj oda, ahová való vagy!

Remekül szórakoztam rajta, ahogy Perselus szinte felrobban a méregtől. Előhúztam hát én is a pálcámat.

- A fiamat keresem. Azt hallottam, hogy Draco pár napja itt járt, a birtok közelében. Tudsz róla valamit?

- Ha tudnám se mondanám el! – sziszegte a férfi. – A fiadnak legalább van esze, és messze elkerüli a semmirekellő, alávaló, nyomorult halálfaló apját.

- Perselus! – szólt közbe Mrs. Hamilton, és megérintette kollégája karját. – Ne csináld, könyörgöm! Mi lesz, ha a diákok kijönnek? Nem akarhatod, hogy Lily így lásson! Gondolj a nagylányodra, Perselus! Tizenhat éven keresztül ő volt neked az első, szóval az ő kedvéért, uralkodj magadon!

- Lányod? Ráadásul Lilynek hívják? – Felnevettem. – A sors iróniája, nem igaz? Potter anyja sosem lehetett a tiéd, ezért a nevét a lányodnak adtad. Ezek szerint még mindig nem vagy túl rajta. Ezt a kedves feleséged is tudja?

- Fogd be a szád! – Perselus egész testében remegett az irántam érzett haragtól. Már akkor is sejtettem, hogy nem túlzottan szimpatizál velem, amikor látszólag egy odalán álltunk, de látni, hogy ez már puszta gyűlölet, eléggé mulatságos volt.

- Á, bele a közepébe? Ezek szerint még mindig nehezen viseled, ha a szemedbe mondják az igazságot?

- Azt mondtam, hallgass!

Perselus pálcájából fénycsóva tört elő. A fiatal nő ijedtében felsikoltott, nekem pedig csak arra volt időm, hogy visszakézből én is megajándékozzam őt egy átokkal, aztán máris a testembe hasított a mindent elsöprő kín.

Felordítottam.