A kúrián, egészen pontosan az előtérben, találtam egy csapat házimanót. Az egyikük elmondta, hogy Narcissa küldte vissza őket ide.

A szám gúnyos félmosolyra húzódott. Hát persze, hogy visszaküldte őket. Csak hátráltatták volna, amikor kézen fogva elsétált Strommal. Arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal a mágiaügyi miniszter otthonában minimum kétszer ennyi házimanó lesi majd a feleségem minden kívánságát. Vagy törvényes egyáltalán még a feleségemként hivatkoznom rá? Rendben van, papíron még házasok vagyunk, de bebizonyította, hogy amióta Draco elhagyott minket, semmi közünk egymáshoz. Engem Azkabanba zártak, ő pedig itt élt egyedül, ami csak elősegítette, hogy elhidegüljünk egymáshoz. Könnyen meglehet persze, hogy a fiunk nélkül amúgy is úgy éltünk volna egymás mellett, mint két idegen.

Bellatrix most biztosan örülne. A kicsi Cissy végre elhagyta az oly' gyűlölt Lucius Malfoyt! Látom magam előtt, hogyan veregetné vállon a testvérét, és vigasztalás gyanánt csak azt ismételgetné, hogy „Jobb lesz neked nélküle, Cissy!". Majdnem hangosan is felnevettem.

Narcissa családja sosem fogadta el a kapcsolatunkat. Kezdetben nem értettem, mi bajuk velem, hiszen én is aranyvérű családból származom, de amikor azzal a céllal látogattam el hozzájuk, hogy megkérjem a kezét, az anyja torka szakadtól üvöltött a lányával, és valami házassági szerződést emlegetett. Érdekházasságot. Narcissát egy másik, hozzánk hasonlóan nagy befolyású varázslócsalád legidősebb fiához akarták feleségül adni. Pedig már aznap kiszúrtam magamnak, amikor először megláttam a Roxfortban. Azt az elégedettséget sem felejtem el soha, amikor a Mardekárba került. Már akkor úgy éreztem, ő előbb vagy utóbb az enyém lesz. Mindig is biztos voltam a dolgomban, de amikor udvarolni kezdtem neki, ő meg elpirulva lesütötte a szemét, tudtam, hogy győztem. Nem is kellett sokat várnom, hogy egy pár legyünk. Aztán, miután végeztünk, szembement a szülei akaratával, és hozzám jött. Habár Bellatrix rettenetesen haragudott a húgára (én pedig, mondanom sem kell, úgy kezelt, mint egy nyomorult senkiházit, aki belerondított a családja tökéletes életébe), nem fordított neki hátat. Ugyanis Draco születése után Narcissa szülei megszakítottak vele minden kapcsolatot, és látni sem akarták az unokájukat. Bellatrix pedig időközben Narcissa helyett hozzáment ahhoz a pojácához, így a szüleik szemében végérvényesen is csak ő létezett. Bevallom, ezt sosem bántam túlságosan. Nem vagyok az a típus, aki meg akarna felelni bárkinek is.

Levettem a taláromat, és dolgozószobába indultam. Még hátraszóltam a vállam felett a házimanóknak, hogy ha mindent kitakarítottak, főzzenek vacsorát, aztán becsaptam magam mögött az ajtót.

Sosem akartam megfelelni senkinek. Soha.

Bal karommal megérintettem a jobbat. Hihetetlen, hogy néhány perccel ezelőtt még leszakadva hevert a testem mellett. De ami ennél is hihetetlenebb volt, az még mindig az, hogy egy roxforti tanár mentett meg, minden tekintetben. Halley Hamilton előbb meggyógyította a karomat, aztán hagyott elmenekülni. Mit hagyott elmenekülni, egyenesen könyörgött, hogy tűnjek el, mielőtt valaki észrevesz.

Nem kívántam még úgy nőt, mint akkor Mrs. Hamiltont. Izzott közöttünk a levegő, kész csoda, hogy nem estem neki azonnal. Ahogy a nevemet mondta, olyan édes ártatlansággal, mintha nem is családanya lenne. Megőrültem tőle. És ha az a nyomorult csengő nem szólal meg, kideríthettem volna, hogy az ajka is olyan édes-e mint a neve vagy a személyisége.

Életemben először neki mondtam ki a köszönöm szót. Ha nem lennék önmagam, azt mondanám, hálát éreztem azért, amit tett. Valójában viszont meg voltam döbbenve, pláné, amikor közölte, hogy Perselus meghalt. Nem hibáztattam volna érte, ha engem is utána küld. Ránézésre is rajongott Pitonért.

Mielőtt kereket oldottam, megígértettem vele, hogy eljön hozzám. Egyúttal megígértem, hogy addig fogom levelekkel bombázni, amíg személyesen nem találkozunk. Már attól feléledt bennem a vágy, ahogy elképzeltem, milyen lesz ezt a nőt itt látni, és elvenni tőle mindent, amit akarok. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy kéjtől vonaglik a teste, édes szája elnyílik, és vágytól fűtötten ejti ki a nevemet.

Leültem az asztalomhoz, kerestem üres pergament és friss tintát, és bőszen írni kezdtem.

Kedves Mrs. Hamilton!

Remélem, megbocsájtja nekem, hogy ilyen hamar eleget teszek az ígéretemnek, és írok Önnek. Azok után, amit ma értem tett, az a legkevesebb, ha megköszönöm. A levéllel együtt küldök egy csomagot is, fogadja szeretettel.

Itt hirtelen le is álltam a körmöléssel. Elég aljas húzás lenne elküldeni neki azt a rózsabokrot, amit Narcissa elsőként ültetett el a kertben, amikor összeházasodtunk. Fekete szirmú virágok nőttek rajta, nem vörösek, fehérek vagy sárgák. Minden házassági évfordulónkra köttettem a házimanókkal belőlük egy csokrot, és a virágszálak közé rejtettem az összezsugorított ékszert. Egy gyógynövénytan tanár biztosan értékelné ezt a különlegességet.

Vagy talán pont azért nem értékelné a virágot, mert gyógynövénytant tanít.

De az is lehet, hogy egyből egy egész bokor túlzás lenne.

Biztosan meglepődött rajta, amikor arra kértem, látogasson meg itt, a Malfoy-kúrián. Még mielőtt azt hinné, hogy csak fellángolásból mondtam, le kell szögeznem, hogy tényleg várom a személyes találkozást, és tartani fogom a szavamat arra vonatkozóan is, hogy addig fogja kapni tőlem a leveleket, amíg egy szép napon nem hallom kegyedet kopogni a bejárati ajtón.

Az első levélben azt terveztem, elmondom, miért is akarom ennyire magát, de talán célszerűbb, ha arra a még meg nem válaszolt kérdésére adok választ, hogy hogyan kerültem ma a Roxforthoz.

Bizonyára hallott róla, hogy a fiam, Draco Malfoy még azelőtt itt hagyott engem és az anyját, hogy Azkabanba zártak volna. A szabadulásom napján (egészen pontosan ma) a Prófétában olvastam Mavis Piton egyik cikkét arról, hogy a fiamat az egykori iskolája közelében látták.

Draco elhagyott, a feleségem szinte belebetegedett az aggodalomba. Én hamar feladtam a reményt, hogy valaha viszontlátom, és Narcissát is arra kértem, hogy tegyen így. De, mint bizonyára sejti, hisz Ön is édesanya, ha jól sejtem, erre képtelen volt, engem pedig elítélt azért, mert próbáltam továbblépni. Persze börtönbe zárva amúgy se lett volna erőm még a fiam után is sírdogálni. Valószínűleg ezt tette tönkre a házasságunkat is, amit én bolond, észre sem vettem. A feleségem persze hamar talált vigaszt egy másik férfi karjaiban – nem is találtam itthon, amikor a tárgyalás után hazatértem. A mai napja valószínűleg azzal telt, hogy kényelmesen berendezkedett a mágiaügyi miniszter lakásában.

Valahol tudat alatt talán tényleg a fiam hibás azért, hogy Narcissa megcsalt. Jogos a kérdés, hogy akkor miért akartam mégis ennyire megtalálni?

Mert a fiam. Akármit tett, és akármilyen aljas ember vagyok én, akkor is az egy szem fiamról van szó. Talán mégis vannak érzéseim...

Szóval, elmentem a Roxforthoz. Innentől ismeri a folytatást.

Annyit hadd jegyezzek még meg, hogy nem állt szándékomban megölni Perselus Pitont. Önvédelem volt, ami szerencsétlenül ért véget. Remélem, ezzel tisztában van.

Nem ragaszkodom a válaszlevélhez, de titkon reménykedem, hogy küldd nekem néhány sort.

A mielőbbi viszontlátás reményében

Lucius Malfoy

Semmi tolakodás nem sütött a levélből, így viszont újra át kellett gondolnom, mi lenne a megfelelő ajándék. Rossz beidegződés lenne, hogy mivel növényekkel foglalkozik, a fekete rózsán kívül más nem jut eszembe? Talán igen.

Mindenesetre kimentem a bokorhoz. Virágzott. Ilyenkor a legszebb. A legtöbb rózsa még csak éledezett, de sok már teljesen kinyílt. A bimbók még csak szürkék voltak, a virágok viszont szénfeketén pompáztak.

Letörtem az ágat, és egy varázsigével lekicsinyítettem. Becsúsztattam a pergamennek előkészített borítékba, és utóirattal kiegészítettem a levelet.

U.i.: Ne keressen csomagot. Egyelőre legalábbis.