Egyikük sem a gyilkos átkot használta. Nem láttam zöld fénycsóvát. De ennél nagyobb kárt csak akkor tudtak volna okozni egymásban, ha elhangzik az Avada Kedavra.

Mindkét férfi hátrarepült, ahogy a testének csattant a másik fél átka. A jellegzetes vérszag, mely olyan, mint az oxidáló réz, szúrós és sós, egy pillanat alatt szétterjedt a levegőben. Fojtogató volt, és bár nem vagyok rosszul a vér látványától, mint Mavis, ez azért sok volt. Vagy inkább sokk. Sokkal inkább sokk.

Iszonyatos koppanással landoltak a földön. Fájdalmas nyögés, felbugyogó vér hangja, aztán csend lett. Azonnal Perselushoz rohantam, és a szám néma sikolyra nyílt a látványtól.

Épp mint tizenhét éve, amikor Nagini kis híján halálra sebezte, vagy egy évvel később, amikor Bones sebesítette meg súlyosan, most is ömlött a testéből a vér. A gyomra helyén csak egy véres, tátongó lyuk maradt, kiegészítve gyomrának és a beleinek cafatjaival. Megállíthatatlanul folyt belőle a vér, csupasz lábamat pirosra színezte a férfi vére.

Malfoy egy robbantó átkot küldött rá. Perselus egész gyomra szétrobbant. Csak a csoda tudta volna megmenteni, mégis bíztam benne, hogy ő, aki annyi mindent túlélt már, ezt is átvészeli. Mavis sosem bocsátaná meg nekem, ha a férje a karjaimban halna meg. És én sem tudtam volna feldolgozni, ha valóra válik az egyik rémálmom, és elveszítem a férfit, akit diákkorom óta imádok. Rohannom kellett volna Poppyért, de a lábam nem engedelmeskedett. Akárhogy próbáltam talpra állni, a térdem megroggyant. Még felkelni sem bírtam Perselus mellől, nemhogy segítséget hívni.

A pánik, csakúgy, mint ilyen helyzetben mindig, szép lassan átvette a testem felett az irányítást. A gyomrom kavargott és hányással fenyegetett, ezen a torkomban növekvő gombóc sem segített túlságosan. A kezem remegett, amikor felemeltem, és a férfi fölé hajolva megsimogattam az arcát. Perselus verejtékezve, hatalmas erőfeszítés árán emelte rám a tekintetét.

Én pedig elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem.

Alig hogy az éjfekete pillantás találkozott az enyémmel, Perselus szemében kihunyt az élet lángja, és már nem engem látott, hanem a végtelenbe vezető sötétséget.

Felüvöltöttem. Perselus Piton, a kollégám, a barátom, a bálványom, a szemem láttára halt meg. És én nem tudtam tenni érte semmit. Nem tudtam megmenteni az életét.

A könnyek egyre csak gyűltek a szememben, és amikor nem bírtam tovább visszatartani őket, a férfi elvesztése miatt érzett fájdalom hangos zokogás formájában tört ki belőlem. Perselus mellkasára borultam, mint hatodéves koromban, magamhoz szorítottam őt, és rimánkodtam, hogy minél hamarabb felébredjek ebből a rémálomból. Bármit megadtam volna azért, hogy úgy, mint akkor régen, kiderüljön, hogy Perselus nem halott, csak eszméletlen.

- Nem! Nem! – kiabáltam sírástól kásás hangon. – Ez nem történhet meg! Gyere vissza, Perselus! Könyörgöm! Nem teheted ezt velünk! Lily, Rose és Stefan nem maradhatnak apa nélkül! És Mavis... Gondolj Mavisre, Perselus! Annyit harcoltatok egymásért, nem hagyhatod el! Gyerünk már, nyisd ki a szemed! Térj magadhoz!

De persze nem történt semmi. A férfi továbbra is üveges tekintettel meredt a semmibe. A varázsvilág nem egyenlő a mesevilággal, ahol bárki feltámad néhány érte hullatott könnycsepptől. Ismét az arcára simítottam a tenyerem, és lezártam a szemét. Olyan volt így, mintha csak aludna. A lelkem is sokkal nyugodtabb lett, hogy nem meredt rám az az üveges szempár.

Fogalmam sem volt róla, honnan gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy felkeljek a holtteste mellől, hiszen ezzel végérvényesen elengedtem őt. Percekig csak álltam mellette, könnyes szemmel figyeltem az örök álmát alvó férfit. Ha nem lenne a tátongó, véres üreg a gyomra helyén, még békésnek is találnám ezt a képet.

Nem tudtam, mi vett rá, hogy odalépjek Lucius Malfoyhoz. Ugyanolyan borzasztó állapotban volt, mint Perselus, csak ő nem egy robbantó, hanem egy enyhébb nyisszantó átkot kapott telibe. Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, amikor megláttam a tőből leszakadt jobb karját centikre a törzsétől heverni. Ugyanolyan gyomorforgató látvány volt, mint Perselus szétrobbant gyomra.

Lassan közelebb mentem hozzá. Az azkabani fogság látszódott rajta, és így, hogy még jobban elsápadt az átok okozta rosszulléttől, szinte látni lehetett az arccsontját. A karja helyéből folydogáló vérpatak megszínezte a friss, harmatos zöld füvet. Nem mozdult, csak feküdt ott kiterülve, összeszorított szemmel és keskeny vonallá préselt ajkakkal. Azt hittem, ő is meghalt. El is akartam menni, hogy szóljak Minervának, amikor a hátam mögött meghallottam a férfi reszelős, erőtlen hangját.

- Kérem...

Meglepetten fordult vissza. Malfoy, elképzelhetetlen kínok között, felemelte a fejét. Egyenesen a szemembe nézett, a remény szikráját láttam felcsillanni a tekintetében. Nem akart szánalmat ébreszteni bennem, nem könyörgött, egyszerűen kért. Ambivalens érzések kavarogtak bennem, miközben szótlanul néztünk egymás szemébe. Egyrészt nem érdemelné meg, hogy segítsek rajta. Megölte Perselust, és teljesen mindegy, hogy nem Malfoy támadt először, mégis ő maradt életben. Ez egyszerűen igazságtalan. Másrészt az is igazságtalan, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy hagyom Malfoyt meghalni. Nem tudnék reggelente belenézni a tükörbe úgy, hogy közvetve egy ember halála szárad a lelkemen. És talán még Perselus sem akarná, hogy most itt hagyjam. Szívből gyűlölte Malfoyt, de azt sosem bocsátaná meg magának, hogy félig-meddig gyilkos váljon belőlem miatta.

- Ne beszéljen most! – suttogtam, visszasétáltam hozzá, és letérdeltem a sérült oldalára. – Ne gyengítse magát még jobban.

Előhúztam a pálcámat. Annak idején, amikor a kötelező kétéves gyakorlatot töltöttem itt, a Roxfortban, két gyógynövénytanárhoz is volt szerencsém. Wade Bad, akinél az első évemet teljesítettem, kiváló szakember volt, de pedagógiailag egy nagy nulla. A diákok sokszor hozzám jöttek óra után, miután a férfi kiterelte őket az üvegházból, hogy nem magyaráznám-e el nekik az anyagot. Mindenesetre Bad kibővítette a tudásomat olyan ismeretekkel, amiket nem tanítanak az egyetemen. Rengeteg olyan növényt ismertem meg, amikkel különösebb gyógyítói tudás nélkül is meg lehet menteni valakinek az életét. Ezzel csak az volt a gond, hogy az ilyen gyógynövények még a Roxfortban is ritkának számítottak.

Aztán jött Pandora Love, aki a következő tanévben átvette Badtől a gyógynövénytant és így az én szakmai gyakorlatomat is. Love megtanított a gyógyításra. Ő maga is a szakmában dolgozott, csak másodállásban vállalta a tanítást, így a gyakorlat mellett én is újra diák lettem egy tanévre. Az év végére nonverbálisan is képes voltam gyógyítani, igaz, ha használom a pálcámat, jobb az eredmény. Bár Love még annyit sem tett hozzá a gyakorlatomhoz, mint Bad, tőle valami utánozhatatlant tanultam, hiszen tanulás, gyakorlatok és vizsga nélkül is gyógyítóvá váltam. Főképp a kisebb sebeket tudtam gyógyítani, de ha erősen koncentráltam, súlyosabb helyzetben is képes voltam segíteni.

Ezt nem meséltem el soha senkinek. Még Vincent sem tudja, pedig addigra már Rosalie is lehetett vagy hatéves.

Azért sem akartam beszélni róla, mert az elmúlt tíz évben egyszer sem volt rá szükség, hogy bevessem ezt a tudást. Nem is számítottam rá, hogy a közeljövőben használnom kell a gyógyítást.

Erre tessék, pont Lucius Malfoy miatt készülök arra, hogy életemben először tényleg megmentsek egy életet.

A pálcám láttán a férfi jól érezhetően megremegett.

- Csss! – csitítottam, a pálcát a leszakadt végtagra szegeztem. – Nem fogom bántani. Segíteni szeretnék. Ne féljen tőlem.

- Én csak... Nem értem... Miért...? – A férfi légszomjjal küzdött, a mellkasa eszeveszett tempóban emelkedett és süllyedt. Azt sem értettem, ilyen kínok között honnan van ereje a beszédhez.

- Ne beszéljen! – ismételtem magam.

A következő pillanatban fény tört elő a pálcám hegyéből, körbevonta a végtagot, ami így szép lassan elkezdett visszaforrni a helyére. Koncentráltam, hogy minél hamarabb végezzek, hiszen tudtam, hogy amint kicsengetnek az óráról, mindenki tudni fogja, mi történt. Az is kész csoda, hogy Perselust nem kereste még Rosalie vagy Lily, pedig tudom, hogy most hatodévesekkel lenne órája.

Malfoy tekintete szinte égetett. Nem állt szándékomban, hogy viszonozzam a pillantást, de ahogy egyre inkább átment vizslatásba, nem bírtam megállni.

Éppen olyan titokzatos volt, mint Perselus. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, csak a szokásos, aranyvérű gőgöt látta rajta mindenki. És mégis, abban a percben, amikor nem létezett más, csak ő és én, az arca kisimult, és talán egy leheletnyi rokonszenv is ült a tekintetében.

Akárhogy is legyen, igazam volt. Ő már nem az a Lucius Malfoy volt, aki annak idején hűséges volt Voldemorthoz.

- Köszönöm – búgta egy fáradt sóhaj kíséretében. Fogadni mertem volna rá, hogy akkor mondta ki először ezt a szót.