Pillanatnyi boldogságom olyan gyorsan tovaszállt, mint egy véletlenül szabadon engedett léggömb. Narcissa Malfoy állt az ajtóban, kifejezéstelen arccal, ám ökölbe szorított kézzel. Kor ide vagy oda, még mindig gyönyörű nő volt hosszú, szőke hajával, hónál is fehérebb bőrével és méltóságteljes testtartásával. Tetőtől talpig feketében volt, ami iszonyatosan sápasztotta, olyan volt, mint egy kísértet. Az eleganciáját azonban még ez sem tudta kétségbe vonni. Ordított róla, hogy aranyvérű, a kisugárzása tiszteletet ébresztett volna bárkiben. Ugyanakkor rideg arckifejezése kegyetlenné tette a vonásait. Olyan volt, mint egy szobor: gyönyörű, de élettelen és megközelíthetetlen.

Tekintetem szüntelenül ugrált közte és Lucius között. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a férfi sokkot kapott, mivel percek óta pislogás nélkül meredt a feleségére. Narcissa pókerarca azonnal lehullt, amikor rám nézett. Az undor úgy lángolt a tekintetében, hogy önkéntelenül is közelebb bújtam Luciushoz, aki időközben észbe kapott, és visszarángatta a szoknyámat az eredeti helyére.

A férfi aztán kapcsolt, lemászott rólam, és engem is felsegített, majd merev testtartással a feleségéhez fordult.

- Minek köszönhetem a látogatást, Narcissa? Talán a drága miniszter nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket?

Luciusra sandítottam a szemem sarkából. Bár a szarkazmus a hangjában tőle megszokottan csengett, az állkapcsa úgy megfeszült, hogy még a nyakán is kidudorodott egy lüktető ér. Ha elkezdte volna csikorgatni a fogát, valószínűleg az lesz az utolsó dolog, amit a fogsorával tenni fog.

Narcissa gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Kedves, hogy aggódsz, de igazán semmi szükség rá. Trentonnal minden tökéletes volt. – Erősen megnyomta a minden szót, amitől én is dühbe gurultam. Úrihölgy létére igencsak könnyűvérű. – Nem jószántamból jöttem, ezt bizonyára te is sejted, csak veled ellentétben, Lucius, bennem még maradt jóérzés. – Noha a szavait a férjének címezte, végig az én szemembe nézett. Akkorát nyeltem, hogy szerintem még a Roxfortban is hallották.

- Gondolom, nem is azért vagy itt, hogy sértegess egy számodra idegen nőt – szólt közbe Lucius, hogy folytatásra bírja a nőt.

- Nem, valóban nem – végre elfordította rólam a tekintetét. -, hanem azért, hogy elmondjam, Draco visszatért.

Néma csend támadt a nő szavait követően. Az tipikus nyugtalanító, feszült némaság volt ez. Vihar előtti csend. A légzésünk volt az egyetlen, ami megtörte ezeket a feszült pillanatokat.

A szám kiszáradt. Szédültem. A fejemben megszólalt a vészcsengő.

A felesége és a fia is visszajött.

Ránéztem Luciusra, és döbbenten láttam, hogy egész testében remeg, a szeme pedig könnyes. Elszorult a torkom. Már nem számított, mit gondolt eddig erről a két emberről. Beszélhetett róluk akármilyen rossz dolgokat, gyűlölhette őket akármennyire a tetteikért, az az egy mondat mindent megváltoztatott.

Draco visszatért. És ráadásul a felesége szájából hangzott el ez a mondat.

Abban a pillanatban tudhattam volna, hogy vesztettem. Már megint. Csendben félre kellett volna állnom, ha már nem illettem a képbe.

És így is tettem volna, ha Narcissa rám nem néz, és meg nem látom azt alattomos vigyort a szája szegletében. Számító, aljas dög. Fogalmam sem volt, mennyit tudhat a dolgaimról, de láttam rajta, hogy valószínűleg attól kezdve biztos volt benne, valakit el kell távolítania a férje közeléből, hogy elindult ide, egykori otthonába.

Meggondoltam magam. Eleget harcoltam az utóbbi hónapokban. Egy küzdelem még belefért.

Viszonoztam a mosolyt. Narcissa kérdőn felvonta a szemöldökét, én megvontam a vállam. Aztán mindketten Lucius felé fordultunk.

Ő engem nézett. A szeméből reményt és ezernyi kérdést olvastam ki. Az egyik ki nem mondott kérdés nem a fiának, hanem nekem szólt.

Az ajtó felé böktem a fejemmel.

- Mire vársz még? Azt akarod, hogy újra elmenjen, mielőtt magadhoz ölelhetted volna?

Narcissa dühösen fújt egyet, amikor a férfi két keze közé fogta az enyémet, és csókot lehelt a kézfejemre.

- Visszajövök – mondta. – Mindig vissza fogok jönni, Halley.

Mielőtt bármit mondhattam volna, már a főbejárat felé száguldott. A felesége, mielőtt követte volna, újra végigmért.

- Sosem fog visszajönni hozzád – szólalt meg halk, jeges hangon. – Nem fog téged választani a családja helyett, abban biztos lehetsz.

Szólásra nyitottam a számat, de egy hangot sem bírtam kinyögni. Narcissa ajkán megint csak megjelent az a fellengzős, gúnyos vigyor, és a férje után indult.

~~~

Három nappal később még mindig nem hallottam felőlük. A várakozás felőrölte az idegeimet, minden apró zajra az ajtóhoz rohantam, abban reménykedve, hogy Lucius jött meg. Esténként alig bírtam elaludni, szüntelenül Narcissa szavai visszhangoztak a fejemben.

Nem fog téged választani a családja helyett.

Hát persze, hogy nem! Még Vincenthez is visszamentem volna, ha esélyt kapok rá, hogy újra magamhoz öleljem Rosalie-t és Perselust. Lucius miért gondolkodna másképp? Azért, mert férfi? Dehogy, hiszen ebben a szituációban elsősorban ő egy apa, aki minden valószínűség szerint hamarosan visszakapja a fiát és a feleségét. A családja újra egyesül.

A harmadik nap éjszakáján már csak sírni tudtam. Ezúttal is én húztam a rövidebbet.

~~~

- Ébredj fel, Halley!

Valaki finoman rázta a vállamat. Grimaszolva fordultam a másik oldalamra, nem akartam felkelni, de az érintés nem hagyott nyugtot. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy bezártam a vendégszoba ajtaját lefekvés előtt. Mert nem a hálószobában aludtam. Képtelen lettem volna egyedül ott lenni azzal a tudattal, hogy Lucius előttem egy másik nőnek ugyanabban az ágyban megadta a legnagyobb boldogságot, és gyermekük született. A háló melletti vendégszobát választottam, a legkisebbet a házban fellelhetők közül. Ebben mindössze egy baldachinos ágy, egy ruhásszekrény, könyvespolc, kandalló és egy kissé elnyűtt kanapé kapott helyet.

- Halley, én vagyok az.

Nagyot sóhajtva a hang irányába fordultam, és ugyanazzal a lendülettel majdnem leestem az ágyról, amikor belenéztem Lucius izzó szemébe. Egy pillanatra azt hittem, düh lángol a tekintetében, aztán rájöttem, hogy amit látok benne, az színtiszta csalódottság. A fájdalomnak egy olyan mélysége, amit sosem akartam megtapasztalni.

- Mi történt? – kérdeztem, és felültem.

Lucius ugyanúgy préselte össze az ajkát, mint három napja, amikor a felesége megjelent a hálószoba ajtajában.

- Draco újra elment.

Alig értettem, mit mond, annyira remegett a hangja az elfojtott sírástól. Gondolkodás nélkül átöleltem. Egész teste megfeszült a váratlan gesztustól, de alig egy lélegzetvételnyi idővel később a válla megroggyant, és fejét a vállgödrömbe fúrva kitörtek belőle a könnyek. A szívem szakadt érte, egyúttal átkoztam a fiút, aki képes volt kétszer egymás után elhagyni az apját.

~~~

Narcissa is visszajött vele. A konyhában találkoztam vele, éppen a kávéját kevergette elmélyülten. Meseszép volt a piszkosfehér ruhájában, egybeolvadt bőrének árnyalatával, olyan volt mintha nem is viselne semmit. Az ajka vörösre volt rúzsozva, foltot hagyott a csésze peremén. Amikor beléptem, felnézett.

- Hallottam, mi történt – kezdtem, bár fogalmam sem volt róla, miért szóltam hozzá. Ez a nő nem érdemelte meg, hogy sajnálják.

- Nehogy azt hidd, hogy csak mert Draco megint felszívódott, győztél.

- Tessék?

Már megint ott volt az a győzelemittas mosoly a nő szája sarkában. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem miatta.

- Látom, nem vetted komolyan, amikor figyelmeztettelek, hogy Lucius nem fog téged választani. Jobb, ha tudod, hogy igazat mondtam. Legalábbis egyértelműen engem igazol a tény, hogy az elmúlt három napban úgy szeretett, mint régen.

Szerettem volna befogni a fülemet. Hallgass! Tönkreteszel mindent, amit éppen elkezdtem felépíteni!

Narcissa, mintha olvasna a gondolataimban, felállt az asztaltól. Olyan közel jött hozzám, hogy csak nagy nehézségek árán tudtam tűrtöztetni magam, hogy ne hátráljak egy lépést. Vagy tizet.

- Jól jegyezd meg, mert csak egyszer mondom el. – Ujjával a mellkasomra bökött. - Lucius engem szeret. Kevés vagy te ahhoz, hogy elfelejtsen engem, a feleségét, és a közel húsz évet, amit együtt töltöttünk.

Olyan erővel haraptam az ajkamba, hogy kicsordult a vérem. Nem akartam sírni, előtte meg pláne nem. Az a mindentudó pillantás mégis könnybe lábasztotta a szememet. Gyűlöltem érte őt is és magamat is. Azt hittem, az elmúlt hónapok eseményei után megerősödtem lelkileg annyira, hogy ne törjek ki zokogásban az újabb csalódás miatt. Ebben is tévedtem.

Narcissa végre-valahára hátrébb lépett, így újra kaptam rendesen levegőt.

- A helyedben mennék pakolni – vetette még oda, aztán visszaült az asztalhoz a feketéje társaságában.

Megperdültem, hogy kirohanjak a konyhából amilyen gyorsan csak lehet. A küszöbön Lucius állt, ledöbbenve nézett minket. Az arcára volt írva, hogy mindent hallott. Elakadt a lélegzetem.

- Kérlek – kezdtem, a hangom elcsuklott, az első makacs könnycseppek végigfolytak az arcomon. -, mondd, hogy nem igaz!

Lucius a legrosszabbat tette, amit ilyen helyzetben lehet.

Hallgatott.

~~~

Még azon az éjjelen távoztam a Malfoy kúriáról. Nem volt nehéz dolgom, hiszen rajtam kívül mindössze ketten tartózkodtak a hatalmas házban, ők meg nyilván egymással voltak elfoglalva. És Lucius úgyis azt akarta, hogy elmenjek. Hát nem kell kétszer mondani. Minden ruhámat visszadobáltam a bőröndömbe, magamra vettem egy köpenyt, és visszamentem Londonba. Nem néztem hátra. A Malfoy család háza attól a naptól kezdve idegen hely volt számomra.