A tanév utolsó két hete csigalassúsággal, kínok között telt el. És ezzel egy kicsit sem estem túlzásba.

Kezdjük azzal, ami inkább meglepett, mint elkeserített: Lucius Malfoy nem válaszolt a levelemre. Abban a levélben elmondtam neki mindent, ami azóta a végzetes nap óta történt velem. Perselus portréját, Mavis gyűlöletét, a családom kirekesztését és ellenem fordulását, a munkahelyi bonyodalmaimat. És persze megpróbáltam neki elmagyarázni a bennem kavargó érzéseket vele kapcsolatban. Ez nem helyes. Családom van, ahogy magának is – írtam neki, de még én is éreztem, mennyire nevetséges ez az indok a jelenlegi helyzetben. Tisztában van vele, hogy vonzódom hozzá. Amikor aznap majdnem megcsókolt, úgy éreztem magam, mintha újra kamasz lennék, aki azzal a fiúval maradt kettesben, akiért titokban epekedik évek óta. Merlinre, hiszen minden ajándékától repestem az örömtől! Zavarba hoztak a saját gondolataim, így inkább gyorsan megköszöntem az ajándékokat a következő bekezdésben. Aztán megírtam, mennyire röstellem, hogy eddig nem válaszoltam neki. Ezt is zavaros érzelmeimre fogtam. Végül esküdöztem, hogy nem felejtettem el az ígéretemet, miszerint meglátogatom a kúriáján, de időt kértem. Először rendbe kell hoznom az életemet. A többi dolog ráér.

A családom és a karrierem romokban hevert. Rosalie minden gyógynövénytan órán lehajtott fejjel jegyzetelt és végezte a feladatokat. Akárhányszor odaléptem hozzá, hogy ellenőrizzem, hogyan halad, elhúzódott tőlem. A többiek pedig tőle. Amikor Lily visszatért a „kényszervakációról", maga mellé állította a közös barátaikat, a lányomat pedig levegőnek nézte. A megérkezése napján Rosalie próbált vele beszélgetést kezdeményezni, mire Lily hangosan, hogy elnyomja egykori barátnője hangját, Billt kezdte faggatni a hétről, amit igazgatói utasításra kihagyott.

Meglehet, hogy paranoiás vagyok, de a kezdetektől olyan érzésem volt, hogy Vincent ellenem hangolta a kollégáinkat. Mindenki kerül, nem szívesen beszélnek velem, igyekeznek csak akkor hozzám szólni, ha tényleg senki más nem tudja a választ. Valamennyien sietnek a reggelivel (sőt, van, aki ki is hagyja), aztán egy szó nélkül egyedül hagynak a hatalmas tanári asztalnál. Kezdetben még jöttek az egyértelműen kamu kifogások, hogy még át kell nézni az óratervet, elő kell készíteni az eszközöket, de pár nap alatt ez is elmaradt. Persze Vincent nem rejtette véka alá a véleményét velem kapcsolatban: benyomakodott Travis és Jenna közé, így teljesen elszigetelődve éreztem magam, hiszen a másik oldalamon Perselus halála óta üresen állt a szék. Jenna volt az, akit igazán kedveltem a tanári karból, elvégre nem egyszer letörte Travis szarvát, amikor a férfi acsarkodni akart Perselussal. Nem csoda, hogy megrémített, amikor először lettem figyelmes rá, milyen élénken elbeszélget Travisszel és a férjemmel. Hermione, Harry, Ron és Hagrid nem igazán tudták, mihez kezdjenek. Egyrészt biztos voltam benne, nem hisznek el mindent, amit Mavis írt abban a cikkben, viszont nem kerülte el a figyelmüket, mennyire feszült voltam az utóbbi időben. De ők legalább igyekeztek rám mosolyogni, ha elmentünk egymás mellett vagy összeakadt a tekintetünk, de ennél többet nem tettek, mintha várnának valamire. Pontosabban: valakire. Nevezetesen az igazgatónőre. Minerva az egyetlen, aki semleges maradt, de mivel nem tesz túl nagy erőfeszítéseket annak érdekében, hogy Vincent abbahagyja a hátam mögötti rágalmazást, már benne sem bízom igazán, holott igazság szerint én is azt várom, mint az egykori aranytrió: hogy nyilvánítsa ki a véleményét. Igazából már az sem számítana, ha kiderül, Mavisnek hisz, csak tudjam végre, van-e még olyan személy ebben a Merlin verte iskolában, akire számíthatok.

A diákok szemében is egyre kisebb volt a tekintélyem. Megcsinálták ugyan, amit kértem tőlük, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni azokat a mindent elmondó, lopott pillantásokat, amiket egymással váltottak. Egyszer elszakadt nálam a cérna, és büntetőmunkára ítéltem a Mardekár és a Griffendél elsőéveseit egy közös óra után. Travis, akit ideiglenesen kineveztek a Mardekár házvezető tanárának, ezt persze nem hagyta szó nélkül, panaszt tett Minervánál, amihez Harry is csatlakozott (kisebb hidegzuhanyként ért, amikor megtudtam, hogy a griffendélesek házvezetője is bepanaszolt). Minerva, igazolva, hogy nem igazán tudta, mit kezdjen velem és a kialakult helyzettel, érvénytelenítette a büntetőmunkát, és kijelentette, hogy az év végi gyógynövénytan vizsgák elmaradnak. Az utolsó héten nem taníthattam, mondván, úgyis felesleges, ha lemondták a tárgyam vizsgáit.

- Menj haza, Halley! – csitított Minerva, amikor megrobbantam az irodájába azzal, hogy jogom van megtartani az órákat, vizsgák ide vagy oda. – A legjobb, amit most tehetsz, ha kihasználod ezt a plusz hetet. A tanítás megvár a következő tanév kezdetéig.

A kisfiamat alig láttam, amióta Vincent átköltözött a gyerekeinkkel Perselus lakrészébe. A kicsikém a nap jelentős részét persze a szobájában töltötte, amíg az apja tanított, a nővére meg órákon ült, így az utolsó héten sokszor le tudtam menni hozzá. Legalább ennyi haszna volt a kényszervakációnak. Magamhoz ölelhettem Perst, elmondhattam neki, mennyire szeretem, hallhattam azt a tündéri csacsogását, nézhettem, hogyan mutatkozik meg egy-egy másodpercre a benne szunnyadó mágia, amikor valamelyik játékát akaratlanul a levegőbe emelte. Fiatal korának köszönhettem, hogy legalább ő nem fordult ellenem, hogy mégis maradt egy ember a családban, aki ugyanúgy szeret, mint azelőtt. Ahogy átölelte a nyakamat, megpuszilt, és azt mondta, szeret, leírhatatlan érzés volt. Olyan boldog voltam, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Messze ezek a lopott délutánok voltak a legjobbak, amik az utóbbi időben történtek velem. De nem maradhattam vele pár óránál tovább, nem akartam, hogy Vincent botrányt rendezzen. Minervának ebben az egyben igaza volt: a legjobb, amit tehetek, ha kihasználom ezt a plusz hetet. És jobb a békesség.

- Nemsokára újra együtt leszünk, kicsim! – suttogtam a fiamnak búcsúzóul, és puszit nyomtam a feje búbjára.

- Hogy érti, hogy nem tehet semmit?!

- Mint mondtam, ez az ügy rendkívül bonyolult. – Tom Green úgy nézett, hogy abból egyértelmű volt, szíve szerint páros lábbal rúgna ki a Minisztériumból. – Természetesen kivizsgáljuk az ügyet, ha már bejelentette, de nem kecsegtetem nagy eredményekkel. Mavis Piton elég nagy név a szakmában, nem mellesleg elvesztette a férjét, egyedül maradt négy gyerekkel. A közvélemény kiállna mellette, efelől semmi kétségem. És ha már a cikkről beszélünk – nézett a szemembe -, ha perre viszi az ügyet, Lucius Malfoy is belekeveredik. Mint egykori elítélt halálfaló, az ő szava nem sokat fog érni. Arról nem is beszélve, hogy... - Elharapta a mondat végét.

Nem is kellett befejeznie. Tudtam én, mire gondol.

- Lucius Malfoy kapcsán szóba fog kerülni a fia és a felesége. Ha pedig Narcissa Malfoy kerül terítékre, beszélni kell a mágiaügyi miniszterről is.

Green összeszorított fogakkal nézett velem farkasszemet majdnem egy teljes percig, aztán lassan bólintott. Az öltöny, amit viselt, nem alacsony és zömök termetére volt szabva. A hosszú zakóujj majdnem teljesen eltakarta a kézfejét. A nadrág ezzel szemben túl rövid volt, a bokája kiállt belőle. Nevetségesen festett. Mint egy kisfia az apja ruhájában.

- Pontosan. A Minisztérium nem szívesen nyilatkozna Trenton Storm személyéről. Egyszerűen felszívódott Mrs. Malfoy-jal, cserben hagyta a Minisztériumot.

- Ezért maga cserben hagy engem? – csattantam fel. A düh égette a bensőmet. – Akárhol felmerül ezentúl Trenton Storm neve, maga egyszerűen közölni fogja, hogy nem segít?

A férfi felsóhajtott, és idegesen megdörzsölte az orrnyergét. Mintha egy idegesítő, gyengeelméjű kisgyerekkel beszélne, aki nem képes megérteni, amit mondanak neki.

- Nézze, Mrs. Hamilton. Az én nyakamba szakadt a miniszteri poszt, mindent feladattal és kötelességgel együtt. Nézze el, ha nem tudok ilyen csip-csup ügyekre sok időt szánni.

- Csip-csup ügy?! – A hangom fülsértő magasságba szokott. – Felfogja egyáltalán, miről beszélek? Az a cikk kimeríti a rágalmazás fogalmát, emellett az egész családom életére hatással van. A lányomat kiközösítik és bántják az iskolában. A férjem elvette tőlem őt is és a fiamat is. A régi életem megszűnt létezni, és ez Mavis Piton hibája!

A szemfesték, amit felkentem indulás előtt, a dühömben kicsorduló könnyekkel együtt az arcomra folyt. Úgy jöttem ide, mint egy szépen becsomagolt idegroncs: fekete szoknya, fehér blúz, fekete talár és fekete magassarkú. A hajamat lófarokba kötöttem a fejem tetején, és egy kis sminkkel próbáltam eltűntetni a folyamatos sírás nyomait, nem nagy sikerrel. És most tessék. Más körülmények között habozás nélkül visszavágnék, de már csak az értetlenkedés és a meggyötörtség maradt. Kezdtem belefáradni, hogy egyedül maradtam.

- Tudom, hogy édesanyaként és tanárként nem könnyű a helyzete, de nem sokat tudok tenni önért. Lucius Malfoy bevonásával többet árt magának, mint használ. Hiába erősítené meg az állítását, mégis ki fog hinni egy ilyen varázslónak?

A kérdés jogos és természetesen költői volt.

Lucius Malfoy nem tudna segíteni, a Minisztérium pedig nem akarja, hogy előkerüljön az előző miniszter neve, mert féltik a jóhírüket.

- Akkor mégis mit tegyek? – kérdeztem elhaló hangon. Az erőm bármelyik pillanatban elhagyhatott.

A férfi mély lélegzetet vett.

- Megkérem a jegyzőkönyvvezetőnket, Katharine Moont, hogy vegye fel a kapcsolatot Mavis Pitonnal. Felszólítom, hogy sorakoztassa fel a tényeket és bizonyítékokat, amelyekre hivatkozva írta azt a cikket. De tudnia kell, hogy a varázsvilágban sokkal nagyobb hangsúly van a sajtószabadságon, mint a mugliknál. – Nem nézett a szemembe, amikor folytatta. – Minden újságírónak joga van megtagadni, hogy kiszolgáltassa a forrásait.

Vesztettem.