Perselus sírján friss volt a virág. Egy csokor fekete rózsa díszítette a sírt. Ugyanolyan virág volt, mint amilyet Lucius Malfoy csatolt a szüntelenül érkező leveleihez. Pontosabban, ugyanazok a virágok voltak, amelyeket a férfi küldött nekem. Összegyűjtöttem őket, mert azt hittem, Vincent nem tud semmiről. Ha rajtam múlt volna, soha nem is tudott volna meg semmit. De persze ember tervez, Merlin végez. Így már nem volt értelme rejtegetnem a virágokat, inkább kihoztam a sírhoz. Persze most, hogy ugyanazt az éles kontrasztot látom, mint amikor csak egy szál fekete virág volt a hónál is fehérebb kövön, már közel sem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet volt. Olyan, mintha újra Malfoy járt volna a sírnál. Megráztam a fejem, és elmosolyodtam a gondolaton. Hiszen az képtelenség. Malfoy valószínűleg az előzőt sem személyesen hozta el. Lehetetlen, hogy van róla bármi fogalma, hogy az a rózsaszál már nincs is itt.

De, nagyon is lehetséges. Újra ott volt az az árva virágszál, belerejtve a többi egy-két napos csokor közé. Lucius Malfoy virágot tett Perselus Piton sírjára. Megint.

Dolgozik a lelkiismerete? Hiszen végső soron ő ölte meg Perselust. Még ha számításba vesszük a körülményeket, akkor is egyértelműnek kéne lennie, hogy ő a gyilkos. Elöntött a kétségbeesett düh erre a gondolatra. Annyira nyilvánvaló, hogy ki a felelős mindenért! Akkor miért én járom meg? Miért engem gyűlöl mindenki? Nekem kell szenvednem, holott megmentettem egy életet. Bántják a gyerekeimet. A férjem és a legjobb barátnőm elfordult tőlem. A házasságomat már nem lehet megmenteni. El fogom veszíteni a kisfiamat is, ahogy a nagylányom már megvet és tagadja, hogy az anyja vagyok. Minerva sem tudom, meddig lesz még képes kitartani mellettem. Ha a történteknek híre megy, nekem végem. Sorban fognak érkezni a felháborodott szülők levelei, hogy mégis hogyan alkalmazhat egy gyilkost az iskolában. Fenyegetőzni fognak, mint Perselus esetében, amikor Voldemort legyőzése után visszajött tanítani. Az igazgatónő egyszer már végigjátszotta ezt a meccset a felbőszült szülőkkel. Kiállt Perselus mellett, még azon az áron is, hogy gyakorlatilag teljesen újjá kellett szerveznie a tanári kart. Sosem mondta ki, de érezni lehetett, mennyire megviselte ez a helyzet. Félt, hogy elveszíti a beléje vetett bizalmat, és akkor búcsút vehet az igazagatói széktől. Túl nagy volt a kockázat, de Minerva kitartott.

Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem csinálná végig ezt a procedúrát.

De ki vagyok én, hogy elítéljem emiatt? A helyében még aznap kirúgtam volna magamat, amikor Perselus meghalt. Most gondolok bele úgy igazán először, mennyi mindenért lehetek hálás Minervának. Magam ellen beszélek, de igazából nem értem a döntését. Minden arra mutat, hogy legalább annyira hibás vagyok, mint Lucius Malfoy. Ezt főleg Mavis gondolja így persze, de nem lenne szabad megfeledkezni róla, hogy ő a Próféta egyik, ha nem a legbefolyásosabb újságírója. Imádják a cikkeit, mert nem ítélkezik, csak tényeket közöl. Több százan rajonganak az írásaiért. Vajon mi történne, ha arra használná az ismertségét, hogy befeketítsen az egész varázsvilág előtt? És ezen miért csak most kezdek gondolkodni? Miért én? Miért nem Minerva?

Visszamentem a lakrészünkbe, ami szokatlanul csendes volt. A Próféta aznap reggeli példánya kiterítve hevert az asztalon.

Sírógörcsöt kaptam, amikor megláttam a szalagcímet. Nem kellett elolvasnom Mavis cikkét, jól tudtam, mi áll benne.

Megtette. Tényleg megtette. Visszaélt az újságírói hatalmával, és bemocskolta a nevemet minden varázsló és boszorkány szeme láttára.

- Kellemetlen, hogy most már mindenki tudja, mi az igazság. Nem igaz?

Vincent az ajtóban állt, zsebre dugott kézzel, haragos tekintettel. A hangjából ugyanakkor sütött az elégedettség. Felfordult tőle a gyomrom. Élvezte, hogy ilyen szinte megaláztatás ér. Mégis milyen emberrel kötöttem össze az életemet?

- Hol van Rosalie és Perselus? – kérdeztem inkább.

- Ne tereld a témát! – horkant fel a férjem. – Szerinted hol lennének? Átköltöztem velük Perselus megüresedett lakrészébe.

Elsápadtam, a hangom remegett, amikor dühösen felcsattantam.

- Te oda mész, ahová akarsz, nem érdekel. De ahhoz honnan vetted a bátorságot, hogy a lányunkat és a fiunkat is magaddal rángasd? Merlinre, ők még gyerekek! Perselusnak szükséges van rám, alig ötéves, és én vagyok az anyja! Rosalie pedig tanul, méghozzá az utolsó előtti évben van, ha nem tudnád! Most az a legfontosabb, hogy minél jobban teljesítsen, és hadd legyen minél többet a barátaival! Nem szakíthatod ki őket a megszokott környezetükből!

- Ne tegyél úgy, mint aki nem tudja, mit gondol róla a lánya! Rosalie, ha nem tanítanál itt, letagadná, hogy az anyja vagy. Felfogod ezt, Halley? A tulajdon lányod nem bírja elviselni, hogy bármi köze van hozzád – vágott vissza, a szeme szikrákat szórt. – És ha ez nem lenne elég, remélem tudod, hogy a lányunkat bántják. Miattad, és amiatt, amit tettél.

- Tessék?

A lélegzetem elakadt egy pillanatra. Bántják a lányomat Mavis hazug cikke miatt! A kezdeti döbbenet és sírás közeli állapot azonnal dühbe csapott át. Megtépem Mavist, amikor legközelebb idejön. Annyi jóság nem volt benne, hogy legalább a gyerekeimre gondoljon, csak azértis megírta azt az átkozott oldalt. Szétzilálta a családomat. Hamarosan a karrierem következik. Az állítólagos legjobb barátnőm tönkretette az életemet.

- Mi... mégis mi történt? – A hangom remegett, amikor feltettem a kérdést. Nem is biztos, hogy hallani akartam a választ, mert féltem, nem tudom türtőztetni magam.

- A Próféta azután érkezett meg a reggelihez, hogy te végeztél. Mindenki Mavis cikkét kezdte olvasni. Sem diákként, sem tanárként nem láttam még ilyet: az egész nagyterem elnémult egyetlen perc leforgása alatt. Még miután valamennyien elolvastuk azt az oldalt, akkor sem történt semmi. Nem sugdolóztak a diákok egymással, mi, tanárok is csak feszült pillantásokat váltottunk egymással. Egyedül Minerva eresztett meg egy fáradt sóhajt, és az arcát a kezébe temette. Amikor megszólítottam, csak megrázta a fejét, mint aki számított erre, de nem tudja elviselni, hogy tényleg bekövetkezett. Aztán megtörték a csendet. – Vincent elhallgatott és nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. – Lily földhöz vágta az újságot, gyilkos tekintettel Rosalie felé fordult, és kirúgta alóla a széket. Ordítani kezdett vele, hogy biztos végig tudta az igazságot, mégis elhallgatta előle. Árulónak nevezte, és azt mondta, igaza volt az anyjának, amikor eltiltotta őket egymástól. Ő sem akar egy gyilkos lányának a közelében lenni. És akkor még nem is hallottad a legrosszabbat – nézett falfehérré vált arcomba keményen. – Rosalie fejéhez vágta, hogy biztos örül az apja halálának, mert titkon mindig irigyelte, hogy Perselus Mavist, és nem téged választott annak idején. Hogy a lányunk biztosan csak irigy volt a Piton családra, és ha egy ilyen csodálatos apa nem neki jutott, akkor másé se legyen.

Felnyüszítettem, mint egy sérült kiskutya. A gyerekek gonoszak és kegyetlenek. A harag pedig csak tovább mélyíti bennük ezt a két érzést, és addig nem nyugszanak, amíg le nem vezetik valakin a felgyülemlett feszültséget.

Nem bírtam felfogni, amit hallok. Lily azt vágta Rosalie fejéhez, hogy a lányom örül Perselus halálának. A lány, aki a szemem előtt nőtt fel, akit úgy szerettem mindig, mintha a sajátom lenne, meggyalázta a legjobb barátnőjét. Ugyanolyan bosszúszomjas szörnyeteggé változott a másodperc törtrésze alatt, mint az anyja.

Mavis jól kitervelte. Sosem ártana a gyerekeimnek – legalábbis közvetlenül nem. Ez a cikk, ami minden bizonnyal hirtelen felindulásból került megjelenésre, megteremtette a tökéletes lehetőséget arra, hogy mégis ártson a lányomnak. Persze ezzel is engem célzott meg. Egy anyának nincs is rosszabb, mint azt látni, hogy a gyereke szenved.

Darabokra fogom átkozni azt a nőt. Szálanként tépem ki a haját.

- És te? Vagy Minerva? A többi tanár? Senki nem tett semmit?

- Dehogynem. Minerva hazaküldte Lilyt egy hétre, én pedig megbeszéltem vele, hogy az lesz a legjobb, ha Lily és Rosalie tartják a távolságot. Amikor meg akartam keresni a lányunkat, hogy megbeszéljem vele, költözzön az év végéig a lakrészünkbe, ő jött oda hozzám, kezében az utazóládájával, és sírva kérte, hogy hadd legyünk hárman. Ő, az öccse és én.

Jelentőségteljesen nézett rám a felsorolás végén. Értettem én magamtól is, nem volt szükség nonverbális jelekre.

Nem Vincent ötlete volt, hogy költözzenek el tőlem, hanem Rosalie-é. A lányom látni sem akar, mert miattam került megalázó helyzetbe az egész iskola előtt.

Megpróbálhattam volna beszélni vele, de tudtam, csak az időmet vesztegetném. Mehettem volna Minervához is azzal, hogy ennél jobban ki kellett volna állnia a lányom mellett. Ehhez viszont nem lett volna jogom. Végülis elküldte Lilyt egy hétre. Többet valószínűleg nem tudott segíteni. A kollégáimhoz sem fordulhattam, mert féltem szembesülni a reakciójukkal. A tanári tekintélyem miatt is aggódtam. Ha Vincent azt mondta, mindenki elolvasta azt a cikket, akkor tényleg mindenki. Aznap nem tartottam meg az óráimat. Minerva nem keresett emiatt. Meglehet, ha magamtól nem vonulok vissza erre az egy napra, ő maga kér meg erre. Áldottam Merlint, hogy mindez pénteken történt, így előttem volt az egész hétvége, hogy kicsit összeszedjem magam, és átgondoljak mindent.

Még aznap az íróasztal fölé hajoltam, kezemben pennával, a szívemben makacs elhatározással. Azon a hirtelen jött pénteki szabadnapomon minden mindegy alapon levelet írtam Lucius Malfoynak.