Jay Anderson, Bill Clark és William Jones szülei, köztük három egykori háztársam is ott volt a temetésen. Russel a feleségét, Evangeline-t ölelte, aki Jayt szorította magához. Thomas egyik oldalról a terhes feleségét, Judithot, a másikról a fiát, Billt karolta át. Wendy és Nathan Jonesnak pár éve ikerlányai születtek: most Barbie és Liana is Williamet rángatta, és azon veszekedtek, hogy a bátyjuk melyikőjüket emelje fel. Wendy sokkal szigorúbb anya lehetett, mint amire számítottam, mert elég volt egyetlen pillantás a lányokra, és mindketten az apjuk karjában kötöttek ki. Nathan Jones, bár igyekezett nem mutatni, azért a nonverbális jelek elárulták, mennyire nem tudja még mindig megszokni, hogy létezik egy másik világ, nem csak a mugliké. Wendy, Russel és Thomas váltottak pár szót hármasban, amire már évek óta nem volt lehetőségük; ekkora hallottam, hogy a nő meséli a két férfinak, kezdi határozottan sérteni, hogy a férje még mindig kézzel-lábbal tiltakozik a mágia ellen, holott első szülött fiuk jövőre végez a Roxfortban. Őszintén megsajnáltam Wendyt, pedig tizenéves korunkban nem voltunk puszipajtások. Aranyvérű boszorkányként az is hatalmas fordulat volt az életében, hogy hozzáment egy muglihoz, így William és a lányai is félvérek lettek. Mindenki tudta, hogy mennyire féltette a fiát, amikor hat évvel ezelőtt felszállt a Roxfort expresszre. Nathan Jones erősen tiltakozott a dolog ellen, és úgy hallottam, amióta Barbie és Liana megszületett, minden egyes nap azért imádkozik, hogy kiderüljön, a lányok kviblik. Wendy nem boldog, és abból ítélve, hogy a férje szinte igyekszik távol tartani a lányaikat a fiuktól (vagy kezdek megőrülni, és beképzelek dolgokat?), nem is alaptalan az aggodalma. Russel és Thomas is aggódva figyelték a legkedvesebb lány barátjukat. Talán önző és rosszindulatú a gondolat, de örültem neki, hogy nemcsak az én életem siklott vakvágányra.

Hátul álltam, meglapultam a tömegben. Vincent mellettem volt ugyan, de tartotta a három lépés távolságot, és a gyerekeinket is kettőnk közé állította, hogy a szokásosnál is messzebb lehessen tőlem. Rosalie szeme puffadt, vörös és könnyes volt, pedig még el sem kezdődött a szertartás. Pers előtte állt, kezével átölelte a nővére lábát, és mint a kíváncsi tekintetek elől elrejtőző gyerek, arcát Rosalie combjába fúrta, és el sem mozdult onnan.

Észrevétlen akartam maradni, a kollégáim azonban mit sem törődve a nyilvánvaló szándékommal, mellém álltak, és próbáltak beszélgetést kezdeményezni, de volt, aki hasonlóan rossz állapotban volt, mint én. Hermione például zokogva a nyakamba borult, és hiába csitította velem együtt Harry és Ron is, olyan keservesen sírt, hogy arra eszméltem fel, az én szemem is szúr és nehezen veszem a levegőt. Egy kéz érintette meg a hátamat.

- Anya...

A kislányom sírt, ezúttal úgy sírt, ahogy csak egy olyan majdnem-felnőtt tud, aki megtörik a rá nehezedő súly alatt. A szívem apró, szilánkos darabokra tört. Vincent magához vonta a lányunkat, Pers pedig nyújtózkodott, hogy vegyem fel. Hagrid megállt megszeretgetni a kisfiamat és a lányomat, szomorúan rám mosolygott, és egy szó nélkül követte az egykori aranytriót a diákok közé. Ellie, Chelsea és Sebastian lépett mellém néhány perc múlva. A lányok adtak egy puszit mind a négyünknek, Sebastian engem és a gyerekeket megölelt, Vincenttel kezet fogott.

- Felfoghatatlan – suttogta Chelsea. Ellie és Sebastian nem maradtak velünk, házvezető tanárként a Hollóhát és a Hugrabug diákjai számítottak rájuk. – Jó ember volt.

Fanyar mosolyra húztam a számat.

- Kár, hogy éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy mindenki így lássa az iskolában. És még mindig vannak, akik nem tudnak túllépni a múlton.

- Ha ez vigasztal, Travis rettenetesen érzi magát. Az előbb ment ki az épületből Kimberlyvel és Priscillával. Nem értettem tisztán, mert mögöttem voltak, de Travis valami olyasmit mondott a lányoknak, hogy amilyen undorítóan viselkedett Perselusszal, neki kéne most abban a koporsóban feküdnie, és nem neki.

Ez szíven talált. Nem kedveltem Travist, taszított, ahogy lenézte és elítélte Perselust anélkül, hogy ismerte volna, de sosem kívántam neki rosszat.

Chelsea megértette a hallgatásomat.

- Beszélhetnél velük, ha ezen túlleszünk, és kicsit lecsillapodnak a kedélyek. – Fejével a mindenkitől távol álldogáló Travis, Kimberly és Priscilla hármasa felé bökött. – Nem mernek idejönni hozzád, nagyon szégyellik magukat.

- Mindenképpen beszélek velük. – És komolyan is gondoltam.

Alig, hogy Chelsea elment, hogy váltson néhány szót másokkal is, Poppy ölelésében találtam magam.

- Halley, drágám, ez annyira borzasztó! – Éreztem, hogy könnyek hullanak a vállamra. Merlinre, amúgy se voltam benne biztos, hogy kibírom sírás nélkül, de a gyerekek miatt tartani akartam magamat. Azzal viszont nem számoltam, hogy ennyire megvisel, ha mások sírnak a jelenlétemben. – Édesem, neked annyira fájhat mint Mavisnek és a gyerekeiknek!

- Hiányzik – ismertem be kásás hangon, és rögtön meg is köszörültem a torkomat, hátha így elmúlik a gombóc szorítása.

Poppy válla fölött láttam, hogy Jenna Travisék hármasához lép. Ő és a férfi legalább annyira rosszul voltak egymástól, mint Travis Perselustól, most mégis azt láttam, hogy néhány mondat után szomorkásan elmosolyodnak és átölelik egymást. Jenna ezután hozzám lépett.

- Nézd el nekik, eléggé kellemetlenül érzik magukat. – A szemét forgatta, mire sikerült kipréselnem magamból egy halvány mosolyt. – Hogy vagy, Halley? Mavis után te vagy a második, aki a legközelebb állt Perselushoz.

- Borzasztóan – szakadt ki belőlem. Mindig is kedveltem Jennát, az elmúlt tíz évben, amióta mindketten itt élünk, nagyon közel kerültünk egymáshoz, de bevallom, az azért meglepett, hogy egyszerre kiszakadt belőlem minden. – És az a legborzasztóbb, hogy minden az én hibám! Perselus miattam halt meg, Mavis gyűlöl, a házasságom romokban. – Vincent már egy ideje odébb húzta a gyerekeket, hogy ne halljanak mindent, amit a kollégákkal beszélek, és próbált beléjük egy kis kitartást önteni, így nyugodtan beszélhettem. – A szemem láttára ölték meg, és én nem tudtam segíteni neki. Amikor utoljára a szemembe nézett, láttam, hogyan huny ki benne az élet lángja. És én nem tettem semmit, csak néztem! Gyilkos vagyok!

A szám elé kaptam a kezem, és felzokogtam. Gyilkos vagyok. Tényleg kimondtam. Nem Mavis vágta a fejemhez, hanem én magam ismertem be. Mavisnek igaza volt. Megöltem Perselust.

Gyilkos vagyok.

- Ezt most azonnal hagyd abba! Embereld meg magad, Halley! – Minerva átkarolt, elfogadta helyettem a zsebkendőt, amit Jenna felém nyújtott, és a kezembe nyomta. – Ha ennek vége, gyere fel az irodámba. Ne félj, semmi hivatalos dolog – nyugtatott meg az arckifejezésemet látva. – Mavis és a gyerekek is ott lesznek. Szerintem Rosalie is örülne neki, ha magaddal hoznád. Akár a kicsi Perselus is.

Bólintottam. Mikor elkezdődött a temetés, Jenna ott maradt mellettem.

- Most nem kell erősnek lenned – mondta.

Nem is tudtam volna az lenni, amikor a szívemnek oly kedves ember testét sírba helyezték.