Kedves Mrs. Hamilton!

Remélem, megbocsájtja nekem, hogy ilyen hamar eleget teszek az ígéretemnek, és írok Önnek. Azok után, amit ma értem tett, az a legkevesebb, ha megköszönöm. A levéllel együtt küldök egy csomagot is, fogadja szeretettel.

Biztosan meglepődött rajta, amikor arra kértem, látogasson meg itt, a Malfoy-kúrián. Még mielőtt azt hinné, hogy csak fellángolásból mondtam, le kell szögeznem, hogy tényleg várom a személyes találkozást, és tartani fogom a szavamat arra vonatkozóan is, hogy addig fogja kapni tőlem a leveleket, amíg egy szép napon nem hallom kegyedet kopogni a bejárati ajtón.

Az első levélben azt terveztem, elmondom, miért is akarom ennyire magát, de talán célszerűbb, ha arra a még meg nem válaszolt kérdésére adok választ, hogy hogyan kerültem ma a Roxforthoz.

Bizonyára hallott róla, hogy a fiam, Draco Malfoy még azelőtt itt hagyott engem és az anyját, hogy Azkabanba zártak volna. A szabadulásom napján (egészen pontosan ma) a Prófétában olvastam Mavis Piton egyik cikkét arról, hogy a fiamat az egykori iskolája közelében látták.

Draco elhagyott, a feleségem szinte belebetegedett az aggodalomba. Én hamar feladtam a reményt, hogy valaha viszontlátom, és Narcissát is arra kértem, hogy tegyen így. De, mint bizonyára sejti, hisz Ön is édesanya, ha jól sejtem, erre képtelen volt, engem pedig elítélt azért, mert próbáltam továbblépni. Persze börtönbe zárva amúgy se lett volna erőm még a fiam után is sírdogálni. Valószínűleg ez tette tönkre a házasságunkat is, amit én bolond, észre sem vettem. A feleségem persze hamar talált vigaszt egy másik férfi karjaiban – nem is találtam itthon, amikor a tárgyalás után hazatértem. A mai napja valószínűleg azzal telt, hogy kényelmesen berendezkedett a mágiaügyi miniszter lakásában.

Valahol tudat alatt talán tényleg a fiam hibás azért, hogy Narcissa megcsalt. Jogos a kérdés, hogy akkor miért akartam mégis ennyire megtalálni?

Mert a fiam. Akármit tett, és akármilyen aljas ember vagyok én, akkor is az egy szem fiamról van szó. Talán mégis vannak érzéseim...

Szóval, elmentem a Roxforthoz. Innentől ismeri a folytatást.

Annyit hadd jegyezzek még meg, hogy nem állt szándékomban megölni Perselus Pitont. Önvédelem volt, ami szerencsétlenül ért véget. Remélem, ezzel tisztában van.

Nem ragaszkodom a válaszlevélhez, de titkon reménykedem, hogy küldd nekem néhány sort.

A mielőbbi viszontlátás reményében

Lucius Malfoy

U.i.: Ne keressen csomagot. Egyelőre legalábbis.

A borítékban egy lekicsinyített, éjfekete rózsaszál is lapult. Bevallom, eléggé zavarba jöttem attól, hogy Lucius Malfoy rózsát küldött nekem, és a levél tartalmával sem tudtam mit kezdeni. Miért mesélte ezt el nekem? Mi közöm van ahhoz, hogy a felesége elhagyta, a fia pedig újból felbukkant? És miért mentegeti magát? Habár összetörte a szívem egy részét Perselus halála, az egyértelmű volt, hogy nem szándékosan tette.

- Baj van, anya? – Rosalie aggódva nézett a kezemben tartott levélre. Gyorsan visszagyűrtem a borítékba a rózsa mellé, és az íróasztalom fiókjába rejtettem. Mr. Malfoy most ráért. A gyerekeimmel kellett törődnöm.

- Semmi, kicsim – ráztam meg a fejem. – Csak a nagyiék érdeklődtek felőled meg az öcséd felől. Hiányoztok nekik, és a fülemet rágják, hogy mondjam meg, pontosan mikor láthatják újra az unokáikat.

- De hát tudják, hogy jövő hónapban úgyis találkozunk Greg bácsi esküvőjén, nem?

A fenébe! Csak kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, de szokás szerint bakot lőttem vele. Persze, hogy nem írtak levelet a szüleim. Június közepén, a tanév vége után egy nappal lesz az öcsém, Greg esküvője, ahol végre együtt lesz az egész család. Anya és apa valószínűleg annyira rápörgött erre, hogy kivételesen másra sem tudnak gondolni, minthogy számolják visszafelé a napokat.

- Ööö... - Hiába kutattam volna értelmes reakció után, Rosalie felvonta a szemöldökét, ami annak a jele volt, hogy teljesen mindegy, mivel rukkolok elő, már tudja, hogy nem mondtam igazat.

Szerencsére Vincent a segítségemre sietett. A lányunk vállára tette a kezét, fejével Perselus szobája felé intett.

- Mesélnél valamit az öcsédnek? Nagyon egyedül érzi magát, és... A keresztapját keresi. Talán megnyugtatná, ha ott lennél mellette, kincsem.

A torkom elszorult. A kisfiam szomorú, és bár Rosalie hősiesen tartotta magát, most sírva fakadt.

- Mit mondhatnék neki, apa? – zokogta. – Én sem fogtam még fel teljesen, hogy nincs többé. Perselust akarom!

Perselust akarom! - Hányszor hallottam tőle ezt a mondatot, amikor leszidtam valami iskolai dolog miatt, például ha nem készítette el a házi feladatot. Szerette Mavist is, elvégre a keresztanyja, de amikor együtt láttam őket Perselusszal, nem egyszer elgondolkodtam rajta, hogy talán a férfit kellett volna keresztszülőnek felkérni a lányom mellé.

Vincent letörölte Rosalie könnyeit, valamit a fülébe súgott, mire a lányunk bólintott, aztán sarkon fordult, és bekopogott Pers szobájába. Még hallottam, ahogy belép, és megszólal.

- Gyere ide, öcsi! Most nagyon büszkének kell lenned a nevedre! – Behajtotta az ajtót, amikor Pers a nyakába csimpaszkodott.

A férjem a szemembe nézett.

- Mit csináltál, Halley?

Jeges rémület járt át ezt a kérdést hallva. Nem jöhetett rá, hogy mi történt, hiszen, mint oly sokan, Vincent is csak annyit tud, hogy Perselus meghalt. De mi van akkor, ha Minerva vagy Mavis valamilyen nonverbális úton rávilágított arra, hogy az egészről én tehetek?

A hangom remegett, amikor válaszoltam.

- Mire célzol?

- Lent a gyengélkedőn is kérdeztem már tőled, hogy mi történt. Mavis kerüli mindkettőnk pillantást, ha mégis ránk kényszerül nézni, rám úgy néz, mintha nem is ismerne, amikor feléd néz akkor viszont undort látok a szemében. Arról nem is beszélve, hogy levegőnek nézi a gyerekeinket, még Rosalie-t is, pedig a keresztlánya. A vak is látja, hogy itt valami nagyon komoly dolog történt. Mondd el, Halley, de rögtön! Csak akkor tudok segíteni, ha mindenről tudok.

- Dehogy tudsz segíteni! – Rácsaptam a kezére, amellyel felém nyúlt, mire ledermedt. – Teljesen mindegy, hogy elmondom-e mi történt, vagy sem. Mavis engem okol Perselus haláláért, és a családomat is bünteti. Azt hiszed, nem hallottam, amikor fojtott hangom azért vitatkozik Minervával, mert nem akarja, hogy holnap mi is ott legyünk, amikor eltemetik a férjét? Mondhatok vagy tehetek akármit, őt már elvesztettem. Csakis azért állok ki elé, mert nem hagyhatom, hogy Rosalie-t és Lilyt eltiltsa egymástól.

Vincent dühösen összepréselte az ajkát, a keze, mely alig egy perccel ezelőtt magához akart húzni, most remegve ökölbe szorult.

- Te magad mondtad, hogy itt már nemcsak rólad és Mavisről, hanem az egész családunkról van szó. Jogom van tudni mindent, amibe a gyerekeim belekeveredtek. Ha Mavis rajtuk keresztül akar bántani téged, azt nem hagyom annyiban. – Ezúttal megragadta a karomat, és megrázott. Megszédültem, egy pillanatra azt hittem, leesik a fejem. – Beszélj, Halley! Ki tette ezt Perselusszal? És te hogy kerülsz a képbe?

Megráztam a fejem és hagytam, hogy könnyek csorogjanak végig az arcomon. Vincent ezt nem érheti. És pontosan ezért nem akarok mondani neki semmit. Egyelőre biztosan nem.

- Most ne sírj! – dörrent rám, mire összerezzentem. Még mindig eszméletlen erővel szorította a karomat.

- Még nem állok készen – nyögtem ki nagy nehezen.

- Mire nem állsz készen?! - Vincent az arcom elé emelte a gyűrűsujjamon csillogó gyűrűt. – Amikor ezt az ujjadra húztam a családjaink előtt, megesküdtél többek között arra is, hogy a partnerem leszel a rosszban is. Akkor miért nem beszélsz?

- Nincs itt az ideje! – csattantam fel, és kirántottam a karomat a szorításából. – Merlin szakállára, holnap eltemetik azt az embert, aki nélkül most nem lennék az, aki! Gyászolok, Vincent, én tényleg gyászolok! Időre van szükségem, értsd meg!

Vincent hátrált egy lépést, hogy teret adjon.

- És a levél? – kérdezte. – Kitől jött? Mert hogy nem Aubrey és Boris írt, arra az életemet teszem.

Nem feleltem. Mindig is ezt tettem, ha sarokba szorítottak.

- Értem. Szóval Perselust megölték, és te tartod a kapcsolatot a gyilkosával.

- Ez nem igaz! Nem tartom vele a kapcsolatot! Ez az első levél, amit írt...

- És amit nyilván egy tucatnyi fog követni – vágott a szavamba. Az volt a legrosszabb, hogy tudtam, igaza van. Lucius Malfoy engem akart, és ha valaki, akkor ő nem ismeri azt a szót, hogy feladni.

- Mikor fogod elmondani? – Vincent rideg hangja térített észhez.

- Majd. Talán a temetés után. De lehet, hogy megvárom vele Greg és Suellen esküvőjét. Nem akarok tönkretenni semmit.

A férjem a szobánk felé indult, de még hallottam, hogy megjegyzi:

- Pedig a házasságunkat félig már tönkretetted.

Nyeltem egy nagyot, mély levegőt vettem és kifújtam, aztán óvatosan benéztem Pers szobájába. Van itt két sokkal fontosabb ember. Az ő jövőjük és lelki egyensúlyuk többet ér, mint Vincent sértődékenysége vagy akár a házasságunk. Anya vagyok. A gyerekeim az elsők.

Rosalie és Pers az ágyon feküdtek, egymáshoz bújva. Mindkettőjük arcán rászáradt könnyeket láttam, amitől aznap már ki tudja hányadszor darabokra tört a szívem. Ahogy őket néztem, átfutott az agyamon, hogy mennyi problémával kell még megbirkóznom a közeljövőben. És ezek közül az egyik, Perselus temetése, holnap vár rám.