Óriási bajba kerültem, amiért nem voltam tegnap suliban. Még mindig cseng a fülem a tanárnő kiabálásától. Következő alkalommal háromszor is átgondolom, ellógjam-e a napot. De ez sem szegi kedvem! Hiszen ma óriási bulit csapunk a szellemekkel.

Ledobom magam a székre, és Luke azonnal felém fordul.

– Eugene! Miért nem voltál tegnap? Történt valami? 

~~~

– Szóval mi volt tegnap? – kérdi, miközben a szemafornál várakozunk.

– Emlékszel még arra az irodára, amiről meséltem?

– Ahonnan kirúgtak? Igen, emlékszem – bólint. Ránézek, és hirtelen elkap egy különös érzés, amit eddig még sosem éreztem. Luke kíváncsi arra, hogy mi történik velem. Aggódik értem, és ettől nagyon meghatódom. Eddig még nem bánt velem senki ilyen kedvesen. – Szóval? – kérdi elnyújtva, amikor észreveszi, hogy figyelem.

– Tegnap visszamentem oda.

~~~

– Merre tovább? Én átvágok a sikátoron – mutat a háta mögé.

– A metróállomásra megyek.

Ekkor egy férfi nekünk ütközik, majd megy tovább.

– Óha! – suttogom ijedten, amikor rájövök, hogy ez az a férfi. Tegnapról.

– Mi a baj? – kérdi Luke.

– S-semmi. Most már akkor megyek. Szia, Luke! – integetek, majd elindulok arra, amerről jöttünk.

~~~

Mit fogok neki mondani, ha szemtől szemben leszünk? Nem gyötrik rémálmok? Leüt, még mielőtt kinyitnám a számat. Egyáltalán odamenjek hozzá? A tegnapi találkozásunk is nagyon jól sikerült.

A férfi megáll a szemafornál, és dobolni kezd a lábával. Válla beesett. Ha lehetséges még görnyedtebb, mint tegnap. Ugyanaz az az elnyűtt ruha van rajta.

Idegesen nézek hol a férfire, hol a szemaforra. Odamenjek hozzá, vagy ne menjek? Odamenjek, vagy ne?

– Eugene, mély levegő! – mondom magamnak – Légy férfi, és menj!

~~~

Előveszem a virágot, és ráharapok.

– Tök jó volt a mai nap. Sokat beszéltem Luke-kal is – motyogom a virággal a számban, mert tudom, hogy Főnök itt van. Érzem jeges jelenlétét. Aztán majdnem félrenyelem, és köhécselni kezdek. A köhögésnek az vet véget, hogy csukott szemmel eldőlök az ágyamon.

– Jó lenne, ha nem beszélnél, miközben virág van a szádban – mondja Főnök az ágyam mellett állva. – Gyere, kelj fel! – Megragadja a kapucnim, és felhúz.Komolyan nem kéne kapucnis pulcsit hordanom. Mindenki azzal rángat. 

~~~

– Várj! – Áll meg hirtelen a levegőben, amitől az amúgy is felkavarodott gyomrom bukfenceket vet.

– Van valami baj?

– Igen, van. Itt lóg egy a kezemben – biccent felém. – De úgy tűnik, van egy nagyobb baj is.

~~~

Az épület első emeletének legszélső ablakát valami furcsa vöröses dolog takarja, ami mintha mozogna.

A szemem elkerekedik, majd a Főnökre pillantok.

– Oda megyünk, igaz?

– Igen – veszi szemügyre közelebbről az ablakot. – Pontosan itt kéne berepülnöm. 

~~~

Amint bemegyek, az orrfacsaró bűz szinte arcul csap. Az ajtó körül kukászsákok hevernek, némelyik már annyira tele van, hogy tartalmuk a földre borult. A bejárat és a szemben lévő konyha között egy kör alakú lila szőnyeg díszeleg. Egykor világos lehetett, de már egy undorítófolt virít a közepén. Jobb oldalt, a fal mellett üres üvegek sorakoznak. 

~~~

– Uh, még jó, hogy a lábam nem ér a talajhoz – szólalok meg a földre ömlött fura állagú leves miatt. Mellette két kis műanyag kanál hever.

Mondhatni az asztal jobb állapotban van, mint a talaj. Csupán egy penészes alma árválkodik rajta, ami körül rengeteg kislégy repked.

~~~

Bemegyek a fürdő melletti szobába. A falat zsírkrétával rajzolt Napocskák és gyerekek díszítik. Rögtön meglátom a kanapét, amin két kisgyerek fekszik takaró nélkül, egymáshoz bújva. Akkor döbbenek rá. Ez Finley és Tatum. Ők szoktak a játszótérre járni az anyukájukkal, bár mostanában már egyedül jöttek. 

~~~

Hol lehet az anyukájuk?

Finley és Tatum.

Jack, az alkoholista apjuk.

A rég nem látott anya, Susan.

Finley és Tatum nyugtalansága.

Lakatok az ajtón.

„Mit tennél, ha meg akarnál menteni egy hercegnőt, de nem lenne se lovad, se kardod?"

A gondolatok sorra lepik el az elmém. Aztán minden világossá válik.

Meg kell találnom a Főnököt!

A vöröses dolog az ablakban egy szellem volt. Az anyukájuk.

~~~

– Főnök?! – Keresztülrepülök a hálószoba ajtón.

A döbbenettől ledermedek. Az ablakot egy hatalmas folyékony vérszerű lény takarja el. Két fehér pötty jelzi szeme helyét, alig kivehető karjai karmokban végződnek. Az ablak alatti ágyban Jack mocorog, a szörny őt szorongatja. Főnök előttük áll legyezőjével a kezében.

– Mondtam, hogy ezt bízd rám! Inkább bújj el valahová! – kiabál rám. De én ott maradok az ajtóban, Főnök mögött.

~~~

– Most pedig menj hátrébb! – Mélyen a szemembe néz, és mielőtt bármit is mondhatnék legyezőjét szétnyitja, mire ruhájából három szalag lövell ki. Az egyik Susan nyakát szorítja, a másik kettő pedig a karjait. Bár inkább folyékonynak tűnik, a szalagok mégis erősen tartják. Susan kapálózni kezd. A tehetetlenségtől sírva fakad, miközben egyre közelebb kerül Főnökhöz.

– Ne! – kiabálom, de nem is figyel rám.

Susan teste fröcsögő hangot hallatva fokozatosan a legyezőnek préselődik, míg egészen el nem tűnik. A furcsán folyékony és szilárd lény, úgy szertefoszlik, mintha sosem létezett volna.

Végül Főnök összecsapja a legyezőt.

~~~

– Most már mennünk kéne – fordul az ajtó felé, de én nem mozdulok.

– Az egyetlen, aki rosszat tett, az a férfi – mutatok az ágyban most már békésen alvó Jackre. – Meggyilkolta a feleségét. Mit művelhet a gyerekekkel? Esti mesét olvas nekik?

– Eugene.

– Ez igazságtalanság! – mondom remegve, most az egyszer nem a félelemtől.

– Gyere, hazaviszlek – nyújtja a kezét. Először megenyhülve nyúlok felé, de aztán eszembe jut, a tehetetlenül zokogó Susan, és elfordulok tőle.

~~~

Az ágyam végében ülök, míg Főnök a hátam mögött az ablakban. Csendben várom, hogy elmenjen, de ő nem mozdul. Próbálom figyelmen kívül hagyni jelenlétét, de tekintetét a hátamba vési.

– Eugene.

– Igen? – motyogom.

– Szellem vagyok – jelenti ki.

– Tudom.

– Joan, River, Hayden, Sean. Mindannyian szellemek vagyunk. Gondolkodunk, beszélünk, cselekszünk, de csak régi önmagunk árnyékai vagyunk. Folyamatos megbánást érzünk, viszont már nem tudunk megváltozni – mondja halkan.