– Joan? – szólalok meg átfordulva a másik oldalamra, de nem érkezik válasz.

Hány óra lehet? Megdörzsölöm az arcom, majd az ébresztőórámra pillantok.

– Basszus! – Ha rohannék, akkor is csak az utolsó óra végére érnék oda.

~~~

Azt hittem, valaki meg fogja kérdezni, hogy miért nem vagyok iskolában, de senki sem vesz észre. Szokás szerint. A sulinak amúgy is mindjárt vége.

Mi lenne, ha eltűnnék? Észrevenné bárki is a hiányomat? Felülnék az egyik metróra, és csak mennék.

~~~

Egy nő mellett ülök, akinek ölében egy kisbaba sír.

– Ó, babám, mi ébresztett fel? Mi a baj?

– Valami ijesztő dolog követett – pityereg.

– Valami ijesztő? Nincs semmi baj. Csak álom volt. Vigyázok rád. – Szorosan átöleli szipogó gyermekét.

~~~

Valami ijesztő dolog követte?

Mint a múltkor. Többen felijedtek álmukból a metrón.

– Szellemek – csúszik ki a számon, aztán gyorsan körbe nézek, hallotta-e valaki, de senki sem törődik velem.

Szellemek zargatjáka metrón alvó embereket. 

~~~

– Oké – lélegzek mélyeket –, csak megérintem és ennyi. Felébredek, aztán elvonszolom a testem egy biztonságos helyre. Háromra. Egy. Két. – Lassan közelítek a kezemmel, de az utolsó pillanatba elrántom. – Nem fog menni! Legutóbb majdnem meghaltam. – Tekintetemmel a rács túloldalán lévő utakat pásztázom, de most sehol egy szörny. – Eugene, szedd össze magad! – csapkodom az arcomat. – Meg kell csinálnod! – Lehunyom a szemem, és gyorsan a rács felé kapok, még mielőtt meggondolnám magam. Aztán azt veszem észre, hogy oldalra dőlök.

~~~

Megérkezik egy metró, amire fel is szállok. Az itt lévő emberek nagy része felett álombuborékok lebegnek. Akik felett meg nem, azok a telefonjukat nyomkodják.

– Fura, hogy nem is látnak – mondom. – Nem mintha amúgy észrevennének.

Merre keressem a szellemet? 

~~~

Meglátom Joyt és Olivert. Míg Joy a telefonját nyomkodja, addig Oliver csendben szuszog. Feje felett hatalmas, sötét buborék kering. Egész más, mint a többieké. Közelebb megyek, mire a buborék széttörik, akár az üveg. Az álomból kiugrik egy hullámos, sötét testű szellem, akinek oldalra megnyúlt feje és fültől fülig érő szája van. Ruganyosan, vékony lábakkal mozog. Valamikor egy rövid hajú nő lehetett. Gyorsan elhátrálok, még mielőtt észrevenne. Leülök egy nagydarab férfi mellé. Ha a szörny nem néz rám közvetlen közelről, azt hiheti, utas vagyok.

Elkap egy repülő szilánkot, ami hosszú ujjai között fekete, árnyékszerű ollóvá változik.

~~~

– Azt lesheted! – mondja valaki, majd egy sétapálca röpül Charlie mögül, eltalálja a kezét, ami így köddé válik, és az olló a földre esik. – Kölyök, jól vagy? – pillant rám Joan, miután felvette az ollót. Charlie közben visítozik eltűnt keze miatt.

– Joan? – ráncolom a homlokom. – Hogy kerülsz ide?

~~~

– Azt hiszed, félek egy ilyen kis mihasznától? – sétál hozzá közelebb Joan.

– Ne mozdulj! – kiabálja. Hirtelen felém fordul, és megragadja a nyakam. Amint hozzám érnek hideg ujjai, kiráz a hideg. Mintha egy jégtömbbe fagyott volna a nyakam. Hegyes ujjvégeit bőrömbe vájja. Maga elé ránt. – Végig akarod nézni, ahogy széttépem a gyereket? Megoldható – mondja jókedvűen. – Évtizedekig fog tartani, amíg megtaláljátok a darabkáit. Aztán már csak össze kell rakni.

– V-várj! – dadogom.

~~~

– Kölyök, maradj teljesen nyugodt! – mondja Joan. Majd a sétapálcája felé nyúl, ami hirtelen megjelenik a kezében. Aztán feldobja, és a levegőben fegyverré változik.

~~~

– Bizonyítsd be, hogy megérdemled! – A fegyverrel a metró tetejére lő, ahol egy buborék jelenik meg. Ami aztán növekszik, míg körbe nem vesz minket.

– Mi ez? – néz körbe Charlie. – Egy háború közepébe csöppentünk?

– Rab leszel ebben azálomban. Nem beszélhetsz senkivel, és hozzá sem érhetsz senkihez – magyarázzaJoan.

~~~

– Jó beszélgetést a lőfegyverekkel! – azzal a buborék zsugorodni kezd.

Charlie még utoljára utánam kap, de az álom vele együtt eltűnik.

~~~

Levegőért kapkodva rogyok le a talajra, majd Joanra pillantok.

– Köszönöm.

– Hogy érzed magad? – enyhül meg az arca. – Jól vagy? Megsérültél?

– Jól vagyok – mosolyodok el, majd a nyakamhoz nyúlok.

– Nem vérzel, ne aggódj. Csak egy kis karmolás, de a testeden nem fog látszódni. Legalább a szörny most már jó helyen van – néz oda Joan, ahol pár perccel ezelőtt még Charlie szorongatta a nyakam – a régi emlékeimben. Ott hagyjuk kicsit, hogy gondolkozzon, és megbánja tetteit.

~~~

– Megvan a kölyök! – lök be az ajtón Joan, mire mindenki felénk tekint. Főnök kivételével, mert ő most sincs itt. Talán jobb is így. Már a gondolattól is reszketek, hogy bármikor feltűnhet, és akkor nekem végem. Ha újra rám néz, azzal a tekintettel, akkor én elájulok a félelemtől.

Viszont Kitty itt van, és lelkesen repül hozzám. Ugyanúgy, mint Hayden.

– Eugene! – sikítja izgatottan, aztán mikor odaér hozzám, aprócska kezével megcsapja az arcom, és hadarni kezd. – Eugene! Megőrültél? Csak úgy itt hagytad a tested a virág nélkül! – mutat az egyik székre, ahol ott fekszem.

~~~

– Minden oké. Rendben vagyok.

– E-Eugene! – pityeredik el River, majd magához ránt, és szorosan átölel. Hayden felsikít örömében, majd odarepül hozzánk. Aztán Sean nehéz karjait is érzem. Mélyről jövő, megkönnyebbült sóhajt hallatok.

– Mindenesetre a kölyök fontos leckét tanult ma – szólal meg Joan. – Akarod hallani, Főnök?

– Főnök? – kérdem ijedten, majd elválok a többiektől. A férfi karba tett kézzel áll Joan mellett. Ijesztően nyugodtnak tűnik, amitől ujjaim azonnal remegni kezdenek.

~~~

– Holnap velem leszel – szólal meg, és mielőtt bármit is mondhatnék, csettint egyet, mire minden elsötétül.

A testemben ébredek.

Kicsit ülve maradok,hogy kifújjam magam. Egy utolsó munka Főnökkel. Egy. Utolsó. Munka. Főnökkel. Nemtudom, mire számítsak.