A padon könyökölök, míg a többiek egymással beszélgetnek. A duruzsolás egész megnyugtató.

~~~

– Linda! Ma sokkal jobban nézel ki. Bármi jó hír? – kérdi az egyik vásárlója. Azonnal lecövekelek a zebra előtt.

– Igaza van! És parfüm van rajtad? Csodás az illatod, mint egy virágé! – mondja egy másik vevő.

– Ez egy virágüzlet, persze hogy virág illata van.

Hátrapillantok Lindára. Ma különösen boldog. Úgy tűnik, ő is jól aludt az éjjel. Ez megnyugtató.

~~~

Ugyanaz a senki vagyok, aki eddig. Semmi sem változott. Tettem néhány jó dolgot, de kit érdekel? 

~~~

Az üvegajtón át pillantok be. A többiek mind ott vannak, Főnök kivételével.
~~~

Lelök az ágyamra, majd karba tett kézzel megáll előttem. Nem látom a többieket, de tudom, hogy hazáig követtek minket, és most a hátam mögött hallgatóznak. A Főnök most már nem tűnik mérgesnek, csak gondterheltnek. Csendben várom, hogy megszólaljon, de nem úgy néz ki, mintha sietne.

Tuti, hogy valami nagyon rossz fog történni.

– Nem kellett volna felvennem egy halandót. Az egész az én hibám – mondja végül.

– Mi történik? – kérdezem félve.

– Többé már nem dolgozol nálunk.

~~~

– Főnök! – ijedek fel, majd az ágyam mellé nézek. A Nap halványan bevilágítja az üres szobát. – Mondd, hogy ez csak egy újabb rossz álom! Kérlek, kérlek. – A zsebemhez kapok, de a virág nincs ott.

Kezembe temetem az arcomat. Nem lehet, hogy mindennek vége. Most, amikor kezdtem megkedvelni őket. Pár nap alatt elérték, hogy családként tekintsek rájuk. Kedvesek voltak, megértettek. És mire volt jó ez az egész? Hogy aztán ellökjenek maguktól?

~~~

Sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Főnöknek igaza van. Túlzásba estünk a kedvességgel, és megszerettél itt. Sajnálom. Ennek nem így kellett volna történnie. Kizárólag munkatársként kellett volna bánnunk veled.

Hayden üdvözletét küldi. Nagyon hiányozni fogsz neki!

Szerettem volna adni neked valamit, de nincs semmilyen személyes cuccom. Szóval, ha bármikor segítségre van szükséged, csak mondd ki a nevem és azonnal ott vagyok. Nem számít, hogy hova hívsz, rögtön a segítségedre sietek. De csak egyszer!

Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésünk!

Minden jót, Eugene!

~~~

Nem újoncnak hívott, mert már nem dolgozom ott.

Elolvasom újra a levelet, aztán újra és újra. Egyre kétségbeesettebben. Nem lehet így vége!

Ennek nem így kellett volna történnie.

Szerintem se! Nem is hagytátok, hogy megmagyarázzam. Kitaláltunk volna valamit. Nem adtatok második esélyt, pedig az mindenkinek jár. Életemben először voltam önmagam. Veletek.

Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésünk!

Ha visszavesztek, megbocsátok! De kérlek, ne hagyjatok magamra! Ne így!

– River, kérlek, vigyél magaddal! – A mellkasomban egyre erősödik a fájdalom. Kapkodom a levegőt, de egyre jobban fulladozom. Megragadom a pulcsim, és összeszorítom. Eldőlök az ágyon. Legszívesebben ordítanék a kíntól.

~~~

Nem hittem, hogy az életem lehet még szomorúbb és unalmasabb. A metrón mindenki csinál valamit, vannak céljaik, tartanak valahová. Míg én csak azért ültem fel a metróra, mert Joan ragaszkodott hozzá, hogy ne csak pityeregjek egész nap.

Az utóbbi két napban sokkal jobban éreztem magam, mint eddig bármikor. Tudtam, hogy egyszer úgyis vége lesz a munkámnak, de hogy így.

„Remélem, soha többé nem látlak."

Főnök hangja visszhangzik a fejemben folyamatosan. Mint egy beakadt lemezlejátszó. Legszívesebben kikapcsolnám, vagy összetörném, de makacsul ugyanazt a részt játssza le mindig. A beszélgetésünket ezerszer lepörgettem már a fejemben, és egyre fájdalmasabb, de nem tudok másra gondolni csak arra, hogy nagyon elszúrtam.

„Ez a te hibád."

~~~

Amint leülök, fejemet a padra fektetem.

Legközelebb akkor nézek fel, mikor az utolsó óráról csengetnek ki.

~~~

Ledobom táskámat a földre, majd a hintára ülök. A két kisgyerek velem szemben libikókázik, de nevetésük hangja nem hallatszik el hozzám.

A zsebembe nyúlok, hogy előszedjem River levelét. Már gyűrődések tarkítják, és néhol kicsit elkenődött a szöveg, de csak ez maradt meg az Alvilági Irodából. Fejből tudom a szöveget, és minden egyes olvasással, mintha kést forgatnék magamban, de képtelen vagyok abba hagyni.

Minden jót, Eugene!

~~~

Finley lesegíti öccsét a mászókáról, majd hazasétálnak. Váratlanul a mellettem lévő hinta megnyikordul. Oldalra pillantok.

– Luke?

– Leülhetek ide? – mosolyog rám.

– Hát már leültél – motyogom, majd az üres libikókák felé nézek. Nincs kedvem beszélni senkivel. Főleg Luke-kal nem. Ha ránézek, eszembe jut, miért is nem vagyok menő, és hogy sosem leszek az.

~~~

Sötét van. Csak a tükröt látom, benne a tükörképemet. Ökölbe szorítom vézna kezeim, és bámulom magam, amíg könnyek nem szöknek a szemembe. Utálom az életem!

– Ki vagyok én? – kérdezem, majd lesütöm a tekintetem.

– Miért élsz még? – hallatszik a tükörből egyeltorzult hang.