Sötét van. Csak a tükröt látom, benne a tükörképemet. Ökölbe szorítom vézna kezeim, és bámulom magam, amíg könnyek nem szöknek a szemembe. Utálom az életem!

– Ki vagyok én? – kérdezem, majd lesütöm a tekintetem.

– Miért élsz még? – hallatszik a tükörből egyeltorzult hang.

~~~

Mélyet szippantok a virágillatokból. Ebben a szmogos városban az, ha elmész a bolt előtt, felér egy erdőben sétálással.

– Linda, még mindig nem néz ki túl jól – mondja az egyik vásárló.

– Annyira sajnálom őt! – mondja egy másik.

~~~

– Luke, fejezd be az alvást! Ébredj fel! – lökdösi Joy a mellettem ülő fiút.

– Mennünk kell, mert Emerson megint dührohamot kap – mondja Oliver hátrafordulva a barátjához.

– De olyan fáradt vagyok! Ezúttal komolyan behúzok neki egyet, ha megint köröket futtat.

Csendben figyelem, ahogy mindenki kimegy az osztályból, majd utánuk indulok.

~~~

A hintán ülve nézem Finley-t és Tatumot. Vidáman libikókáznak, mint mindig. Gyakran látom őket a közelben. Mindig az anyukájukkal jönnek.

A lány észreveszi, hogy őket figyelem, és odainteget.

– Kapucni megint egyedül van.

– Szemcsi megint nem beszél – mosolyog Tatum.

– Gyerekek, most már menjünk haza! – szól nekik az anyukájuk, Susan. – Apu mindjárt otthon lesz.

~~~

Az utolsó megállónál azonnal leszállok, majd körbenézek, de rajtam kívül sehol senki.

– Még sosem láttam ezt a helyet.

Biztosan vannak táblák errefelé, arra az esetre, ha valaki itt lyukadna ki. Az egész hely olyan elhagyatottnak tűnik, mégis, mintha valaki karbantartaná, hogy azért ne essen le a mennyezet. A lámpák néhol kiégtek,máshol villognak. Bal oldalt az üzletek többségén lehúzták a rolót. Jobbra néhány automata, amelyek szerintem már akkor felmondták a szolgálatot, mikor idehozták őket.
~~~

Óvatosan kinyitom az üvegajtót. Teljes a sötétség odabent.

– Igen... ez... Igen... járőrözés... – Nem értem tisztán a nő hangját.

A személyzet még mindig dolgozik. Ez megnyugtató.

Bekopog a már nyitott ajtón.

– Elnézést – suttogom remegő hangon. A beszélgetés abbamarad. – Hahó?

Biztos vagyok benne, hogy hallottam valakit. Hogy lehet, hogy senki sem válaszol?

– Hahó!

~~~

Vajon még mindig jön utánam? Hátrapillantok, mire megint felvisít az a nő. Ijedtemben felkiáltok, de rögtön ezután a kijárat előtt megbotlom az egyik lépcsőfokon.

Megragadom a rácsot, hogy felhúzzam magam, de átesem a másik oldalára.

– Áu! Ez meg mi volt? – A metró lejárata felé fordulok. Az ott én vagyok? Elájulva a rács másik felén. Mi folyik itt? 
~~~

Három furcsa teremtmény áll előttem, melyeket az előbb emberi árnyaknak gondoltam. De valójában sötét, mozgó lények. Az egyik trutymószerű testére mintha valaki csak úgy három szemgolyót dobott volna oda. A másik arca, akár egy halálfejes maszk. Testén végig apró lábak, mint egy százlábúnak. Míg a harmadik négy hosszú lábbal rendelkezik. Teste elején egy bemélyedés található, amit rengeteg apró szem tölt ki.

Viszont egy a közös bennük. Mindhárman orrfacsaró bűzt árasztanak.

~~~

Felpillantok az előttem lebegő férfire. Akárcsak az előbbi nőé, az ő teste is olyan, mintha csak egy árny lenne. Sötét haja szemébe hullik. Fiatal, de tekintetében bölcsesség tükröződik.

Egyik kezében egy legyezőt szorongat, a másikat japán öltözéke zsebébe rejti.

– Maradj lent! És ne nézz fel, ha nem akarod, hogy levágjam a fejed –mondja, majd a szörnyek irányába tekint. Térdemre hajtom a fejem, és ekkorveszem észre, hogy az én testem is árnyékszerű. Valami éles suhan el a fülemmellett. Mire felnézek, a szörnyek már sehol sincsenek. – Ez nem fogja megölniőket, de ad nekünk némi időt. Kelj fel!
~~~

– Örvendek a találkozásnak, Eugene! – mosolyog a nő, és felém nyújtja a kezét. Megrázom. – Köszöntelek az Alvilági Irodában! Embereknek segítünk szellemproblémákkal.

– River, fogd be a szád – morogja a férfi.

– Ezt a barátságtalan szellemet csak hívd Főnöknek – mondja vidáman. – Én River vagyok. A nagyi ott a sarokban, Joan. A kisbaba, Hayden.