A férfi egy menő lehajthatós tetejű gépjárműnek támaszkodott, szőke haja zselével volt gondosan beállítva. Bőrdzsekit viselt, farmer nadrággal, napbarnított bőre, olyan volt, mintha minden egyes nap, magával a nappal utazna, ráadásul az elengedhetetlen napszemüvegét, úgy nézz ki hiába telt el 27 év, még most is viseli. Plusz az az önelégült mosoly, hát nem is tudom, ki lehet ez a férfi!
- Mit akarsz Apollón? - poroltam le a ruhámat és igazítottam meg a hajamat. - Csak nem Zeusz akar megint megölni?

- Kivételesen nem. - sétált vigyorogva hozzám.
Apollón mindig vidám, túl vidám, az én aurám dark-os, az övé... bár nem értem minek tépem a számat, hiszen mégis csak a Nap istenéről beszélünk. 

- Akkor, hogy hogy megtisztelsz jelenléteddel? - kerültem ki őt, és behuppantam az autójába, azaz a napszekérbe. 

- Az apád küldött, amúgy - nézett rám ijesztően komolyan - Nem akarod apáddal kicsit feldobni az Alvilágot, olyan lehangolt, elférne benne pár szín és több fény.

- Mit vársz?! Alvilág! Dugig vagyunk halottakkal! 

Az isten beült mellém, majd beindította a motort, csak akkor tudatosult bennem, hogy nem kellett volna beszállnom a kocsiba. Magunk mögött hagytuk Manhattan-t és egyenesen Brooklyn felé tartottunk. Oké, nézd a jó oldalát... nem látom a jó oldalát.

- Most meg hová megyünk? - kötöttem be magam.

- Csatangolunk egy kicsit a múltban. - villantotta rám hófehér fogsorát.

- Mért is? Kronosz oldalán állok, elfelejtette talán?

- Hádésszal, Perszephonéval és a nagyiddal kötöttem egy kis alkut, most teljesítem a rám eső részét. Nem akarják, hogy megint a rossz oldalán állj! 
Idegesen a fülem mögé simítottam az egyik tincsemet. 

- Az az én dolgom, hogy mért álltam Kronosz mellé, semmi közötök nincs az életemhez, Hádésznak és a nagyinak még csak csak, de magának és Perszephonénak semmi! 

A férfi rátaposott a fékre, azt hittem kirepülök a szélvédőn, még jó, hogy bekötöttem magam. 

- Te van beleszólásom az ügybe, ugyanis az én gyerekeim is jó barátságot ápolnak a célszemélyeiddel!
Álljunk csak meg ! Honnan tud a célszemélyekről, én is csak tegnap tudtam meg, akkor ő mégis hogyan? Kitől?

- Ezt meg honnan a francból tudja?! - hajoltam dühösen a képébe.

- A jóslás istene is lennék szépségem, a próféciád is az én jóvoltomból született - kacsintott rám. - A legtöbb bajod okozója én vagyok.

- Magába állíthatok egy kést? - kérdeztem mosolyogva.

- Halhatatlan vagyok. - emlékeztetett.

- Az csak jobb! Legalább öröké játszhatok magával!

- Ez kicsit félre érthető. - vigyorgott beképzelten.
- APOLLÓN! 
- Jó befejeztem! - tette fel védekezően a kezét.

- Szóval hová visz?

- A jobb kérdés az, hogy mikorba!

- Ne húzza már az időt, ma még házit is kéne csinálnom!

- Időnk mint a tenger.

Tuti direkt csinálja!

A férfi valamit átnyomott a kocsin, mire a jármű felemelkedett és baromi gyorson elkezdett száguldani végig az autópályán. 
Egy furcsa helyen voltam, valahogy nem rémlett, hogy valaha is jártam volna ezen a helyen. Egy kis gyerek szobában voltam, az ágy a sarokba volt betolva, a szoba legsötétebb részébe, gondolom direkt. Rengeteg játék hevert szerte szét, a padlón egy nagy barna színű doboz, de nem rémlett,  Apollón ott állt mellettem, valahonnan szerzet egy doboz limonádét és éppen azt szürcsölgette.

- Most hol vagyunk?

- Mikor! - vágta rá.

- Akkor az!

- 1997. március 20 - mondta mosolyogva.

- És mi ez a hely? - faggattam tovább.

Apollón szeme boldogan felcsillant - majd megtudod.
Végszóra egy fekete hajú hölgy lépett be a szobába, odament a dobozhoz és folytatta a pakolást.

- Nem lát minket. - mondta Apollón, mintha a gondolataimba látott volna, ez ijesztő.

A nőhöz sétáltam és lehajoltam, hogy lássam az arcát, mély barna szemei melegen ragyogtak, azonnal felismertem ezt a szempárt, hiszen minden egyes álmomban szerepelt. Hátra ugrottam, egyenesen Apollón ölébe, aki azonnal átölelt.

- Fúj! - vakartam le magamról az istent, és újra a nőnek szenteltem a figyelmem, de Apollón csettintett a kezével.

Odafordultam.  A Nap istene az ágyra mutatott.

Felemeltem a lepedőt, egy kis gyerek feküdt benne, kizárt, hogy több lett volna háromnál. A lány megfordult és egyenesen a szemembe bámult, lehet, hogy Apollón szerint nem látnak minket, de ez a kislány, százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy lát engem. A kis gyereknek fekete haja volt, fekete szemmel, akár a gyerekkori ikrem is lehetett volna, ha nem lett volna szép barnás árnyalatú bőre.

- Anya! - mondta, magas nyafogós hangon - Egy lány van a szobámban.
- Miről beszélsz Izzy? Nincs itt senki! - folytatta tovább a nő a pakolást, a hangja tele volt szomorúsággal és kerülte a lány pillantását. 
- Izzy?! - bámultam meg a kislányt.
Aki csak bólintott.
- Ő én...

- Igen te vagy. - bólintott Apollón és tapsolt egyet. 

A kép változott a nő... Anya az egyik kezével a kezemet fogta a másikkal a dobozt. A Central parknál állt, Orpheusz kapujánál. A kapu kinyílt és Hádész lépett ki a barlangból.

- Szia Mai. - ölelte meg Anyát. - Hello Izzy. - guggolt le elém, de a fiatal önmagam csak Anya lába mögé bújt. - Nyugi, nincs semmi baj. Tudod ki vagyok? - kérdezte mosolyogva.

Megráztam a fejem.

- Tényleg?! Anyukád azt mesélte, hogy elmondta ki az apád.

- Tudom ki ő! - léptem elő makacsul Anya mögül.

- Nos?

- Hádész, az Alvilág ura! Te ahogy a bácsi kinéz, max valami szolgája lehet. 

Mai felnevetett félig rajtam, félig apa döbbent arcán.
Majd apa is elkezdett nevetni. - Azt hiszem ezt tőled örökölte, amikor először találkoztunk, minek is hívtál? - nézett felvont szemöldökkel anyára.

- Az Alvilág hófehérkéjének. - válaszolta anya.

A szemem erre a szóra felcsillant, majd döbbent áhítattal meredtem Hádészra.
- Maga az apukám?!

- Igen kislány.

A gyerek örömmel az apja karjába ugrott, az anyja pedig odaadta a cuccát Hádésznak, majd nézte ahogy a két személy akit a legjobban szeretett eltűnik a kapuban.

Ez történt, de én mért nem emlékszem ebből semmire, régen volt ez rendben van, de valami emlékfoszlánynak kéne lenni, pedig nincs.

Leültem a földre, mi oka volt anyának, hogy elhagyjon, és ő mért nem jöhetett velünk?! 

Annyira furcsa volt nézni magam, mikor voltam én ennyire barna, és ennyire jó ítélőképességű? 

- Apollón vigyél haza kérlek. - motyogtam.

Az isten a vállamra helyezte a kezét, a következő másodpercben a napszekérben ültünk az autópályán. 

- Mire volt jó ez? - vontam kérdőre.

- Arra, hogy tud mennyit jelent az, ha elismernek. Hogy emlékez.

- De nem emlékszem!  Fogalmam sincs mit láttam, nem emlékszem belőle semmire, nem fogja fel.
Apollón nem törődően megvonta a vállát. - Haza viszlek.

- A sulihoz vigyen vissza.

Az út hátra levő része csendben telt, szerencsémre Apollón nem kérdezett rá, hogy mért a suliba vigyen.

A sulinál lefékezett és leállította a motort.

- A két Beckendorf lány, Hallie és Annie, Héphaisztosz és Aphrodité unokái, Michael és Johnny Liber La Rue, Árész és Dionüszosz. Cora Wizards pedig az én lányom. - mondta amikor bezárta magam mögött az ajtót - Úgy bántsd Edmundékat.

- Ezt mért mondta el nekem? - kérdeztem óvatosan.

- Ezt majd inkább Annievel vitasd meg ez az ő kenyere, kerüld Gordon büféjét, romlott kaját használ! És ne menj be Annievel az Orsayba egy kisebb vagyont képes ott hagyni, otthon pedig nézd meg a Marvel filmeket lemaradtál pár, száz részről.

Ennek is kéne egy barátnő, túl sok a szabad ideje, ha tini lányokat hajkurász szabad idejében.

- Mikor randizott utoljára? - érdeklődtem.

- Két hete. Sok a melóm.

- Azért visz kirándulásokra a múltba? De cuki... - gúnyolódtam.

 Apollón felnevetett. - Viszlát Izzy.

- Isabell!