Csak bámultam az előttem álló Brendon Stirlinget. A Rendet. A nagy betűs RENDET! Ha nem az előbb gyógyított volna meg, soha sem hittem volna, hogy ez a gyerek, aki a legnagyobb káoszt képes maga körül teremteni, pusztán egyetlen egy mondatával. A REND. Ráadásul Apolló fia! Azé a beképzeld szoknya pecéré... Fura, hogy Bred annyira nem beképzelt, mondjuk az anyja és az apja egyaránt színész. Teljesen normális, hogy ő nem jár színjátszásra. Ez általában így szokott lenni. 

Hogy mi zavart?

Hogy én a káosz vagyok. Ő meg az ellentétem. És hát... tudjuk mi van / volt Hallievel és Edel. A Tűzzel és a Vízzel.

- Te vagy a Rend. - nyögtem ki. Inkább magamnak magyarázva. 

- Te meg a Káosz. Legalábbis, a felhasználója. - mondta féloldalas mosollyal. - Hogy pont miattad kellett New Yorkba jönnöm... 

- Már bocs. - álltam fel. - Hogy érted, hogy értem kellett jönnöd?
- Nyugi, nem azért, mert eltalált Cupido nyila. - jött vissza a szokásos idegesítő énje. 

- Hogy pontosak legyünk. Azt Annie hiszi. - feleltem. - Odáig van érted. - forgattam undorodva a szemeimet. 

- Mint a legtöbb lány. - felelte halálos unalommal. 

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. - álltam meg előtte.

Edmundhoz képest, vagy fél fejjel magasabb volt. 

- Az egyik Rend őre felkeresett körülbelül három hónapja. Azzal, hogy megtalálta a tökéletes személyt, de ha innen kezdtem, sok mindent nem fogsz érteni. Tehát kezdjük sorjában. Elmondom én a saját múltamat, majd te a tiedet, végül is már nem vagy élet veszélyben. Áll az alku? - nyújtotta a kezét. 

- Áll. - ráztam vele kezet. 

- Remek. Ott egy pad cowgirl. 

Ledobtuk a padra magunkat. Felhúztam az egyik lábam és Bred felé fordultam a teljes törzsemmel. 

- Hallgatlak. - mondtam élesen. 

- Anyám mióta az eszemet tudom, azt táplálta belém, hogy az apám egy jó ember, egy tehetségtelen költő, de jó ember. Anyukám szinte mindig elvitt a forgatásaira. Én voltam a híres Avril Stirling aranyos fiacskája aki egy két hetes kapcsolat gyümölcseként született meg. Mindig dühített, hogy nem figyeltek rám. Ezért többnyire, idegesítettem őket, kisebb tréfákkal, mondatokkal, egy két filmből idézet az előző mondathoz jól illő beszólással.... Utálom, ha nem figyelnek rám. - szóval ezért akadt ki a gyrososnál, kicsit elvoltam foglalva a kajámmal.... - Mint minden gyerekkel velem is történtek furcsa dolgok. Tanárok változtak át a szemem előtt. Anyukám nem egyszer vett ki azért egy-egy iskolából, mert megsértődött az egyik tanárra. A hírneve ekkor kezdett el lerombolódni. A sajtó úgy tudta, hogy a színésznőnek nem szimpatikusak a tanárok. Félig meddig igaza is volt. Néha nekem is úgy tűnt. De anyukám mindig hamarabb észre vette a szörnyeket, mint én. Az az eset amit meséltem neked... Egy őrt megszállta valami. Sok olyan ember van akit a káosz átformál. Azoknak különleges képessége van megtalálni engem. Mind megakarnak ölni. Nem hiába mondtam, hogy vonzom a káoszt. Az esetből mint mondtam, per lett és apámhoz, Apollóhoz kerültem. Utólag jöttem rá, hogy azt az őrt ő irányította rám. Mivel 11 évesen el akart vinni anyától egy nyár erejéig, hogy elvigyen egy táborba és kiképezzen engem. Csak két évet csúszott vele. Az alatt a hat hónap alatt megtanított mindenre. Több ezer idióta könyvet hozott mindben a Rendről szövegeltek. De apám verziója jobban tetszik. A fiai és lányai egy része egészen az ókortól kezdve harcolt a káosz ellen. De míg több évszázadon át, azok a "Rend őrök" azon versengtek, hogy kiirtsák a Káoszt, nem jöttek rá, hogy valójában sosem szabadulhatnak tőle. A második világháború idején fedezték fel, hogy nem kell megölni ahhoz a káosz sújtottat, hogy felszabadítsák. De nem volt kinn kipróbálni. Ráadásul nem született Apollónak több rend erővel rendelkező gyermeke sem. Aztán... aztán sok év után megszülettem én. Apám rengetegszer beszélt egy lányról, akiben a káosz lakozik. Mindig vártam, hogy találkozhassak vele. De most, hogy megismertem... - mért végig gúnyos fejjel. - Az elmúlt egy és fél évem, nehéz volt. Apám azt a feladatot szánta, amit a többi rendel bíró gyermekének is. Több millió lélek jött el hozzám. De én alkut kötöttem velük. A legtöbbjük a Rend őrei közé tartoztak. Amikor meghaltak, mint kiderült a káosz foltként ott ragadt a lelkükön. Az egyik őr, nyár vége fele állított be hozzám, azzal, hogy talált egy érdekes lányt. Az árny furcsának találta, hogy látod őt.

- Ali?! - kérdeztem döbbenten.
- Te elnevezted az egyik leghíresebb gyógyítót, Alinak?

- Igen. De... akkor tényleg beléd olvadt első nap a suliban?!

- Igen. - bólintott. - Beszívtam, hogy megvárjam a megfelelő pillanatot. - a tenyerét szétnyitotta, mire megjelent előttünk Ali. Az árny mosolyogva rám pillantott. Bred felemelte a kezét. - Feloldozlak. - suttogta. Arany fonalak lőttek ki a kezéből és tisztították meg az árnyat. - Ezek az árnyak, megrekedtek az élők és Hádész világa között. Az én segítségemmel tudnak letérni az apád birodalmába. Ő talált meg téged és vezetett el hozzád. Azonnal tudtam, hogy valami közöd van a káoszhoz. A többiekből is árad a káosz, de ők hozzád képest csak pici bolhák. - szívódott be a földbe Ali... utban van az Alvilágba. -  Ennyi a sztorim. 
Csendben ültünk egymás mellett. Emlékszem amikor Apolló elvitt a suliból múlt tavasszal egy kis kiruccanásra a múltba. 

- Az apád egyszer azt mondta nekem, hogy... 'A legtöbb bajod okozója én vagyok'... asszem te vagy a következő bajom... 
- Apámra vallna. - nevetett fel. 

A fejemben elkezdte összehasonlítani Bredet és Apollót. 

Mi az ami közös? A csajozás. Engem mindkettő idegesít, úgyhogy mindegy. De ezeken kívül? Semmi. Apollót nem úgy ismerem mint aki a nagy rend rakó istenség lenne. Sokkal inkább a komolytalanságé. 

Megfordult a fejemben, hogy félre ismertem Bredet. Amióta lehúzta a kendőmet az arcomról mintha kicserélték volna. A megszokott pimaszság eltűnt a szeméből, a helyére mély komolyság szökött, amit én még egy Apolló kölyökben sem láttam, talán egyszer-kétszer Felicity szemében. Jakel most találkoztam először, de az a kölyök is komolytalan akárcsak Apolló, Corában ott van a felnőttség, de csak ritkán jön elő. 

Alig ismerem őket... Joet... Petert... Kevint...Diát... Susant...Emilyt... Roset...
- Te jössz. - nézett rám. - Mi a sztorid?

Megvontam a vállam és ledaráltam a szokásos sztorit. 

Az Alvilágban nőttem fel, 12 évesen a Félvér táborba kerültem. Küldetésre mentem, teljesítettem. Találkoztam Lukeal, rajta keresztül Kronosszal. Mellette harcoltam. Meghaltam. 27 évig a Tartaroszban bűntettem szellemként a szellemeket. Feltámadtam. Parancsot kaptam. Barátokra leltem. Áruló lettem. Edmund meghalt. A nyáron háború lesz. Kevesebb mint 8 hónap múlva.

Bred a mese végén bólintott egyet. 

- És a múltad? - kérdezte. 

- Mi van vele? - kérdeztem ingerülten. 

- 9 éven keresztül az Alvilágban éltél és a három szorosában a Tartaroszban. 4 éven keresztül pedig Kronoszt szolgáltad. - foglalta össze. - Na nehogy már azt mond, hogy semmi sem volt! - a szemében különös fény táncolt. 
- De ennyi a sztorim!

- És mi volt odalent? Hogy nőttél fel?

- Azt akarod meséljem el a világ legidegesítőbb fickójának a gyermekkorom minden kis moccanatát?
- Azért nem mindet, csak úgy nagyjából. - villantotta rám a mosolyát. 

Elgondolkodtam. 
Eddig még senkinek sem meséltem a múltamról. Mindenki számára akkor tűntem fel amikor Déméter észre vett. Majd amikor Kronosz mellé álltam. Mindenkit csak ez izgatott, azt nem, hogy hogy kerültem az apámhoz. Bár arra addig nem is emlékeztem, amíg Apolló el nem vitt a múltba. 

- Hát jó... - feleltem. - Miután lekerültem az Alvilágba 3 évesen, apám körbe vezetett odalent. Körülbelül a 20%-át vagy a 15%-át mutatta meg. A fennmaradó 80-85%-át megtiltotta, hogy bejárjam. A Tartarosz is köztük volt. - a szemem előtt fokozatosan megjelent az Alvilág homályos változata, leginkább túlvilági derengésnek tudnám leírni. - Apám rábízott Alektóra, és a másik kettő fúriára. Annyira rettegtem tőlük, mindig mogorván bámultak engem a szemük valósággal izzót a gyűlölettől. Ők lettek a babycsösszeim. De gyakran akadt más dolguk, olyankor engem Hádészra bíztak, aki meg tovább passzolt a Holtak könyvtárába. Elég sok időt töltöttem ott, ahhoz, hogy megtanuljam a holtak nyelvét. Szerettem ott lenni. Nem pont a könyvek miatt, hanem a különböző kísértetek miatt. Sok- sok jellemet kiismertem ott. Sorozat gyilkosokkal beszélgettem. Hitlerrel, Bonaparte Napóleonnal, Hasfelmetsző Jackel... a korok legnagyobb diktátoraival és gyilkosaival. Talán ezért is van ennyire furcsa jellemem. Egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan. 

- Kicsit instabil lettél miattuk nem gondolod? - mosolygott a szemével Bred, miközben a pad támlájára könyökölt és a fejét neki támasztotta a kezének. 

- Meglehet. - vontam meg a vállam. - Szóval... a sorozat gyilkosok nem hatottak rám. Nem öltem embereket. De előszeretettel kínoztam patkányokat, egereket, gilisztákat és mindenféle alantas undorító férgeket. De általában a patkányoknál maradtam, ha válogathattam. Az öt Alvilági folyóba mártottam őket a farkuknál fogva.

 Bred kicsit fintorgott. 

- Te hozzá értél a patkányokhoz?! Undorítóak! - nézett rám úgy mint egy őrültre. 

- Valamivel ki kellett próbálnom mi történne ha bele mennék abba az öt folyóba és inkább a patkányok mint én. 

- Hány éves voltál?

- Három. - sütöttem le a szemem. 
- Áááá, neeem, egyáltalán nem hatottak rád azok az aranyos kis sorozat gyilkosok és diktátorok. - gúnyolódott Bred. 

- Folytatom... - motyogtam duzzogó fejjel. - A Léthével nem kísérleteztem az első patkány után, mivel azt is elfelejtette mi az a sajt, ha nem ettem volna meg és nem vittem volna be a kastélyba meghalt volna. A legviccesebb az volt, amikor találkozott Perszephonéval és az istennő ijedtében felugrott az asztalra. - Bred halkan felnevetett. - A többi patkányt elnézve, még Léthés járt a legjobban. Azt amelyiket a Kókütoszba dobtam a sok siránkozás és jajgatás miatt, megkerült és Kerberosz egyik feje felfalta. Plegethón az égés folyója... hát az egyiket teljesen elégette, a másikat pedig életben tartotta minden kínzásom ellenére, hogy örökké szenvedjen. Akherón, a fájdalom és a kín folyója... 2 perc után meghalt kínok közt. Az utolsó.... a Sztüx, a gyűlölet folyója. A patkány... nem bírt kimászni a folyóból, szénné égett. A patkányoknak köszönhetően hamar megtanultam, hogy melyik szörnyet, melyik folyóba vezessem, ha valamilyen csoda folytán kimászik a Tartaroszból. A legtöbbet a Léthébe vezettem. Mivel minden emlékük eltűnt és elfelejtették kik voltak és mi volt a feladatuk szolgált csináltam belőlük. A legtöbbjüket felderítésre és további kísérletekre használtam. 

- Teljesen normális kisgyerek voltál. - gúnyolódott még mindig. 

- Közben betöltöttem a négyet és elkezdett foglalkoztatni az Alvilágnak más részei. Főleg a Tartarosz vonzott. Nap, mint nap elő tűnt belőle egy egy szörny. Ahányszor a közelébe mentem, úgy éreztem, hogy a mélység megszólít. Egy csendes erő, egy suttóhó hang, egy meleg hang bátorított, hogy menjek le. Öt éves lehettem, amikor hallgattam a mélység rejtélyes hangjára és lemerészkedtem. Emlékszem, ahogy a vékony peremen botorkáltam. - az Alvilág alakja elhomályosult előttem, újra a mélység peremén álltam, felülről fény szivárgott, a peremen nem volt kapaszkodó, csupán a tükör sima szakadék oldala. - Azt hittem, hogy lezuhanok. Több helyen felsértette a térdemet és a kezeimet a sima fal. Órákon keresztül araszoltam le a szélén. - lassan felemelkedtem a padról. A Kókütosz és a Phlegthón folyt előttem. - A Kókütsz és Phlegthón egymást metszette. Az egész hely... lüktetett.... - lenéztem a földre, ami szín tiszta fekete volt, de érek rajzolódtak ki a talaj alatt pár centivel. - a folyók... Tartarosz vére volt, az egész hely... egy mindennél hatalmasabb erő uralta, ami ősibb az isteneknél, a titánoknál. A talaj mozgott alattam, mintha Tartarosz lélegezne, pont úgy, egyenletes ütemben. Alig tettem egy lépést előre, amikor két kar elkapott és a magasba emelt. Megaira és Alektó jött le értem. Újabb több órán tartó utazás várt rám. A két fúria egyenesen apám színe elé vitt. - lassan leguggoltam és megérintettem a hideg nedves földet. - A kemény márvány padlóra dobtak egyenesen apám trónja elé, mint egy bűnözőt. Apám szeme szikrákat szórt. Perszephoné mellette ült és gúnyos mosoly játszott a száján. Az apám megütött, azóta se bánt velem úgy mint akkor, a legijesztőbb az volt, hogy nem kezdett el velem ordibálni, higgadtan tornyosult fölém, a szemében tombolt csak vad tűz. A hangja jeges volt, gyűlölettel teli. Egy utolsó senkiházi kölyöknek nevezett, aki fittyet hány a szabályokra, aki túl kíváncsi ahhoz hogy felfogja a veszélyt, a kínt. Még mindig érzem a véremben a mondatát. "Most megmutatom, neked a világ legnagyobb kínját" A fúriáira nézett, akik karon ragadtak. Perszephoné szemében ijedség csillogott. Megkérdezte az apámtól, hogy ez nem lesz-e túl nagy büntetés a lánynak. Már itt rájöttem, hogy valami nagyon nagy büntetést szán nekem, ha Perszephoné felszólal az érdekemben, mikor akkor még nagyon rosszban voltunk egymással. A fúriák kirángattak a palotából. A büntetés, egy felnőttnek is kemény volt, nem, hogy egy öt évesnek... - álltam fel újra és fordultam Bred felé. 

- Mi volt az? Mi volt a büntetésed? - kérdezte sápadt arccal. 

- Visszavittek... - szorult el a torkom. 

- Hova?

- Oda le. - kaptam le a tekintetem a talajra, ahol most a mélységet láttam. - A Tartaroszba. 

- Mit tettek veled? - szaladt ráncba a homloka Brednek. 

- Átadtak az araiknak. - emeltem újra Bredre a tekintetem, aki értetlenül nézett rám, nem halott azokról a szellemekről, hogy is hallhatott volna. 
- Az araik, az egyik legerősebb női szellemek, az átkokhoz értenek. Ráncos banyák, akárcsak a fúriáim, de a fúriáknak legalább van szívük, nekik megtébolyodott vörös szemükben is jól látszik, hogy mi a képességük. A denevérszárnyú szörnyek elé vittek és egy kardot dobott elém Tisziphoné. Megmarkoltam és a félelemtől remegve a női szárnyasokra néztem, akik egyszerre indítottak támadást ellenem. Az első után éreztem, hogy valami nincs rendben. A szörnyek... akiken kísérleteztem, akiket szénné égettem a Sztüxben vagy valamelyik másik folyóba vezettem, mind átkot szórta rám, hogy ugyanúgy érezzem a fájdalmukat és szenvedésüket mint ők.. Az araik... ahányat megöltem, annyi szabadította egy-egy szörny átkát rám. Kelepcét kaptam az apámtól. Ha megölöm őket, meghalok az átkoktól, olyan sok szörnyet vezettem két év alatt a folyókba, ha nem, akkor is széttépnek engem karmaikkal. A kezem szénné égett, amiatt a küklopsz miatt akit a Sztüxbe vezettem A sebek a mellkasomon és a lábamon... a hárpiák miatt. Valóban a világ legnagyobb kínja volt. 

- Ez... kegyetlenség... Hogy tehette az apád?!

- Megakarta mutatni, mi az amit teszek, mi a legnagyobb kín, ami ellen képtelenség védekezni. 

- Hogy.... Hogy menekültél meg? - kérdezte holt sápadt arccal. 

- Megöltem őket. Miután az utolsó lekaszaboltam, térde zuhantam és remegni kezdett a testem a fájdalomtól, a hidegtől és attól, hogy a saját véremben térdelek. A fúriák feszengtek, vártak. A Tartarosz életre kelt, a föld, a bőre, Tartarosz teste magába szívta a véremet. Ekkor emeltek a magasba a fúriák és vittek vissza Hádész palotájába. Két hétig ápoltak, a testem egy része feketévé szenesedett, a másik részéből a vér ömlött. Majdnem elvéreztem. Csak öt éves voltam... Ez nagyon kemény büntetés volt egy kisgyereknek. Félni kezdtem az apámtól. Miután felépültem, Hádész magához hívatott a fúriákkal együtt, akik mivel végig figyelték, ahogy az araikkal küzdök beszámoltak mindenről. Én csak halálra ijedve vártam apám szavát. Ám amit mondott, mindannyiunkat kiakasztott. Kötelezte a fúriákat, akik babycsőszségük ellenére nem figyeltek rám, hogy mostantól tanítsanak engem. Matek, Angol, Mitológia, kémia, fizika, sport és a többi hülyeség. Lógtam az órákról. A kémia tetszett csak, így arra bementem, de a többire nem. A gödröt messziről elkerültem. Folytattam a kísérletezést, de most titokban lopakodtam be a laborba olyan üveggel, ami mind az öt folyó egyiket tartalmazta. Érdekelt miből vannak a folyók. De sosem tudtam kimutatni az anyagokat. Apámat kerültem. Hat éves már biztos megvoltam, de lehet, hogy hét is amikor, Perszephoné növényeivel kezdtem el kísérletezni. A nő miután megunta, hogy egy-két növényét elpusztítottam a sok kísérletezéssel, ahelyett, hogy elzavart volna elmondta mi micsoda és mire jó. Rövidesen össze barátkoztunk és ő vett rá, arra, hogy ne nehezteljek apámra. Azt akarta, hogy kibéküljünk. Elmondta, hogy apám már két evvel ezelőtt, amikor két hétig ápoltak, akkor rájött, hogy hibázott. De ismertem az apám, nem fog bocsánatot kérni, ha nem adni fog egy küldetés szerűséget, amit ha teljesítek nem fog rám neheztelni tovább. Hét éves voltam amikor megkaptam a feladatom. Össze kellett gyűjtenem Los Angeles területéről az elmúlt évek szökött lelkeit. Ott jöttem rá, mire vagyok képes. Leakartam nyűgözni Hádészt. Ezért sikerült 5 nap leforgása alatt több mint 15000 lelket összeszednem és visszavinnem az Alvilágba. Amikor lejárt a határidő és a fúriák elmesélték az apámnak mennyi lelket gyűjtöttem össze. Az Alvilág ura köpni nyelni nem tudott. Várakozva álltam előtte, vártam a véleményét. A szeme büszkén csillogott, az arcán örömteli mosoly ült. Intett nekem, hogy kövessem. Kivezetett a kertbe. Nem dicsért meg. - Bred felvonta a szemöldökét döbbenetében. - Helyette, össze állított egy új napi rendet. Tíz órától személyesen ő edzett engem. Olyanokat hívott meg az Alvilágba akikben megbízott. Apolló megtanított az íjászat alapjaira. Artemisz a vadász kések használatára. Apám a kardforgatásra. Mikor apám már nem tudott mit tanítani... 9 éves koromban számos sorozat gyilkost, ókori és középkori harcos szellemét támasztotta fel átmenetileg, a legjobbaktól tanultam meg, hogyan kell két kardal harcolni. Olyan kiképzést kaptam mint a bérgyilkosok. Déltől egyig kimenőm volt. Főleg ebédre, de én gyakran léptem le tantárgytól függően, hogy lógjak. Egytől 50 perces óráim voltak. Négytől ötig terjedt a tanórák száma. Hétfőn, dupla angol, földrajz, szimpla matek. Kedden, dupla biológia, történelemmel. Szerdán, szimpla matek, dupla angol és kémia. Csütörtökön, szimpla matek dupla mitológia és fizika. Pénteken, dupla mitológiám volt, az utolsó két órám pedig művészeti tantárgy volt. Hírességek próbáltak meg tanítani festeni, rajzolni, énekelni és hangszeren játszani, hogy miért erőltette apám azt nem tudom. Elvis alig bírt elviselni, rövid idő alatt rájöttünk, hogy mind ketten akkor járunk jól, ha én hallgatom őt, ő pedig énekel és gitározik. Mondjuk a gitár volt az egyetlen hangszer, amin sikerült megtanítania játszani. Ha ez a felállás volt, akkor egyikünk sem akart fejjel neki rohanni a falnak. Leonardo Da Vinci  volt a rajz tanárom. Rengetegszer ordibált velem olaszul. A harchoz jobban értettem, mint a művészethez. Leonardotól a kedvenc mondatom az volt, hogy - mosolyogtam Bredre. - "Ha nem lennék halott Isabell, már rég megöltem volna magamat, csak ne kelljen téged tanítanom." 
- Ennyire pocsékul rajzolsz?

- Mit vársz a Mona Lisa festőjétől? Mit mondjon, hogy őstehetség vagyok mikor a legsikeresebb rajzom, az egy pálcika ember volt:
- Jogos. - nevetett fel. 

- Ezért lógtam az ő óráiról is. Egyszer elkapott miután, már harmadik hete lógtam. Rám szólt, hogy ha megint lógni akarok az órájáról legyek olyan kedves és szóljak neki, mivel ő is fel akar lógni egy kicsit a halandók világába. Ő pedig azt mondja, majd Hádésznak, hogy részt vettem az óráján. Persze, hogy belementem és szóltam neki. Mind a ketten lógtunk. - Bred szívből felnevetett. - Egyszer összefutottunk egy kémiai kísérleteket bemutató előadáson, akkor megkérdeztem, hogy mire képes a festésen kívül. Kiderült, hogy a férfi Athéné... pontosabban Minerva csemetéje. A római alakja az istennek zavaros, én ennek tudtam be azt, hogy Leonardo előszeretettel írta a betűket pontosan a tükörképe szerint, mint ahogy valójában kellene és azt is, hogy nem csak a feltalálással, hanem ahogy ő nevezte alkímiával és festészettel is foglalkozott. Mások reneszánsz embernek nevezték. Én a zavaros Minerva kölyöknek. Kíváncsiak voltunk egymás képességére. Ezért péntekenként rajz helyett alkímiával és kémiával foglalkoztunk. 10 éves koromban 5 hónap után buktunk le. Az a ravasz Minerva fiú, az apám orra alá dörgölte, hogy idézzem. "Fenséges Hádész, nem értem milyen kivetni valót talál abban, hogy lányát, Isabell Youngot alkímiára tanítsam" Mire apám: "Nem azért támasztottam fel, hogy holmi lombikokból lombikokba öntözgessen át folyadékokat". Leonardo erre csak annyit mondott, hogy "Ön azt kérte, hogy oktassam művészetre és nagyobb művészet nem létezik, Nagy Alvilág... Császára az alkímiánál! A lányának meg van az különleges képessége a mérgek és szérumok előállítására, mint Hékáté, Apolló, Athéné gyermekeinek, sőt talán jóval több is" Mindezt rettenetesen mély alázattal. Apám beleegyezett és megengedte, hogy ezzel foglalkozzunk. Az órák után általában bejártam a világot. Egy szóval, lógtam. 7 évesen vettem rá először az apámat, hogy menjünk el nyaralni, hiába voltak rosszak a jegyeim és hiába nem akarta bevallni ő is örült a "családi programnak". Olaszországba mentünk, ahol megismerkedtem apám római alakjával, aki körbe vezetett és rengeteget mesélt a "régi szép időkről" Rómában. 8 évesen Thai földre utaztunk. 9 évesen - kezdtem el akaratomon kívül mosolyogni. - A Himalájára menünk, ahol apa, konkrétan odafagyott az egyik jakhoz, mikor az kitörő örömében megnyalta. Kijelentette, hogy többet, nem hajlandó csak meleg helyre menni velem. Így jutottunk el 10 éves koromban Görögországba, az ősi földre. Imádtam a családi nyaralásokat, olyankor apa teljesen más volt, továbbra is a holtak emója volt, de akkor boldog volt és nem egyszer hallottam nevetni. 11 évesen, az utolsó vele töltött nyaramon Hawaiira mentünk. Gondold el. A holtak Hófehérkéje csupa barna fazon között. Kicsit sem tűntünk ki a tömegből... - gúnyolódtam - És.... - lombozódtam le. - Déméter is ott nyaralt Perszephonéval. Perszephoné és Hádész könyörgött, hogy ne mondja el Zeusznak,hogy élek, de Déméternek eljárt a szája. Engem felhívtak az Olimposzra és szavaztak az életemet illetően. Athéné, Déméter, Dionüszosz, Árész, Héra, Zeusz és Héphaisztosz a halálomra szavaztak. Poszeidon, Apolló, Artemisz, Hermész és Aphrodité, arra, hogy Hádész kezeskedjen értem. Hermész, Apolló és Artemisz megszöktetett, mivel a szavazatok többsége a halálomra érkezett. Elmondták odalent Hádésznak, hogy mire készül Zeusz, mire Perszephoné és Hádész a Félvér táborba vitt. Küldetést kaptam, a társaim Felicity Lavigne, Apolló lánya és Carlos Wayn, Árész fia volt. Mikor haza felé tartottunk.... Miattam... meghaltak... Üldöztek minket a Tartarosz szörnyei és az istenek, mégis Arakhné és a Minotaurusz kapta el őket. Én pedig túlságosan féltem, hogy megmentsem őket.... Találkoztam Hermész fiával, Lukeal, aki felkínált nekem egy esélyt a menekülésre. Kronoszt. Hűen szolgáltam, vakon teljesítettem a kéréseit, mert tudtam, hogy mellette nem kell félnem, amíg Héphaisztosz fia fel nem robbantotta a hadihajóját, és Hermészhez nem kerültem, aki az Olimposzra vitt, ahol Zeusz megölt. A többit tudod.  

- Aha.... Szóval meghalt Edmund és össze akarod fogni őket. - mutatott arra fele, amerre kb. 30 perce eltűnt a banda. - Hogy harcoljanak az ex főnököd ellen. Nagyobb fába nem vágtad volna a fejszédet?

- Most komolyan belém kötsz?

- Bocs nincs nálam kötszer. 

- Anyád! - csúszott ki az számon. 

- Köszöni jól van. - vágta rá. 

- Na jó, neked sem fogok több dolgot elmonda... ni... Hallottad? - fordultam körbe. 

- Mit? - állt fel nyújtózkodva a padról. 

- Ezt a... hangot... - motyogtam. 

- Nem hallok se... - hallotta meg a morgó hangot.
 A bokor mögött mozgásra lettem figyelmes. 

- BRED! - kiáltottam rá.