Hello emberek! Egy extra hosszú résszel kedveskedtem nektek, ez a fejezet 4000 szó fölött van, tehát egy dupla résznek felel meg,. Ennek fényében jó szórakozást kívánok!

Az őszi szünet vészes gyorsasággal telt, a napjaimat túlnyomó többségben a Könyvtárban töltöttem, pedig nem is vagyok Athéné kölyke... Az őröknek már fel se kellett mutatnom az igazolványt, hogy beengedjenek. Legtöbbször a Rend könyve által említett több száz másik könyvet (természetesen többségük, maja, egyiptomi, latin, görög vagy kínai volt) lapozgattam.

Mi az ami az összes könyvben ugyanaz?

A lényeg. 

A káoszt a nagy gonosznak állítják be, ami ellen harcolni kell. A harc pedig a rendnek a feladata. Más más könyvben másképp emlegetik őket. Valahol külön tagságokkal jár a Rend őrzése, amit én valamiért egy pap neveldének tudok elképzelni. 
Hát nem ésszerű felvázolás? A káoszt elborítják a különféle mágikus rúnák, a bőrük fekete akárcsak nekem. Míg a fény őrzőin hófehér köpeny van, arany bevonattal, a bőrük csak úgy ragyog, amikor megtisztítják a káosz sújtotta területeket. 

Felfordul a gyomrom tőlük...

Annyi képtelenséggel van tele. A maják rettegtek a fekete mágiától, amit a káosznak azonosítottak, míg a papok görcsösen ragaszkodtak az alkalmazásához, hogy elűzzék az ártó lelkeket. A görög nem törődtek vele különösebben, egy-két filozófust foglalkoztatta csak a kérdés. Egyiptom több 1000 oldalnyi ódát regélt róla. Mikor már elegem volt belőle csak át dobtam a könyvet a fejem fölött mire a Könyvtár "visszavette", legalábbis, hogy köddé vált a levegőben szerintem azt jelentette. 
A könyvekben csak egy dolog volt közös: Mindegyik szerint október 31.-én Halloween éjszakáján a legerősebb a káosz.

Azaz ma. 

Ez elültette bennem az aggodalom csíráját. Így is napról napról jobban sajognak a végtagjaim. Hiába kezel Peter, semmi sem lesz jobb. Mondjuk igaz ami igaz, megmondta, hogy nem tud rajtam segíteni. Hiába mondta azt Susan, hogy Ingrid célja az, hogy engem visszaküldjön az Alvilágba, úgy nézz ki ez hamarabb fog bekövetkezni mint gondolja... De mégis honnan a fenéből tudja, hogy a káosz elemészthet?! Kronosz jött rá? Vagy Ingrid? Vagy valaki elmondta neki? Nem. Az kizárt Hallien kívül senki sem sejtette, max Peter láthatta, de ők sosem árulnának el engem. Susan mondata viszont mint valami kis lelkiismeret, aki a válladról irányít úgy suttogta a fülembe mit mondott a lány. Egymás ellen hangolni a többieket, kétségbe esést szítani, nem tudni ki a jó és ki a barát, meginog a hitünk akár a legjobb barátunkban. Ezt akarja Ingrid.

Elhessegettem az ötletet és újra a Rend könyvére pillantottam. 

Az egyik soron megakadt a szemem. 
"A káosz birtokosait el kell pusztítani mielőtt ők pusztítanának el minket vagy a világot."

Dühömben összecsaptam a könyvet és a lábammal bele rúgtam a kukába, azonnal éles fájdalom hasított a halántékomba. A tükör elé sétáltam. 
Megint feljebb futott a nyakamon. Ingerülten feljebb rántottam a sálam. 

"El kell pusztítani."

Mindig is gyűlöltem az ilyesfajta kijelentéseket. Mért kellene valakit azért elpusztítani, mert az ereje nem az, hogy ahová csak lép unikornisok potyognak az égből?! Annyira dühítő. Ezért is utálom az isteneket. Nem is ismernek, de mivel háromnegyed vérben isten vagyok, azonnal veszélyes vagyok és végezni kell velem. 
 Akkor mit keresel az ő oldalukon?

A hang hallatán a hideg is végig futott a hátamon. Ismertem ezt a hangot. Túl jól...
- Hol vagy? - kiáltottam el magam és előrántottam a kardomat. A mozdulatba bele sajdult a vállam, de nem érdekelt. 

A hátam mögött mozgást érzékeltem. 
Megpördültem és felemeltem a kardom. A bőröm valósággal sikított fájdalmában. Az ismeretlenre szegeztem a fegyvert. 

- Hé, hé, hé! - gesztikulált a férfi. - Isabell Young azonnal tegye le az a fegyvert és magyarázza meg, hogy mit keres itt! 
Vörösön égő fejjel leeresztettem a kardomat. A mitológia tanárommal találtam szemben magam. Mr. Palmerrel. 

- Tanár úr?! Maga mit keres itt?! - hebegtem. 

- Én vagyok a könyvtáros. - mondta teljes természetességgel.  

- Maga Athéné fia?! - szaladt ráncba a homlokom. 

- Nem is Aphroditéé mint azt oly sok tanítványom emlegeti, köztük Miss. Annie Backendorf is. De még mindig nem válaszolta meg Miss. Young, hogy mit keres itt. 

- Susan Jackson szerzett nekem belépőt körülbelül öt napja. - motyogtam. - Az ön engedélyével.

- Az ÉN könyvtáramba?! Az ÉN engedélyemmel. 

- Nem is az enyémbe. - mosolyodtam el gúnyosan. - Még, hogy Athéné gyerekei okosak... - motyogtam.

- Hádész lánya legyen oly kedves is ne gúnyolódjon velem. 

- Tudja, hogy Hádész az apám?!

A férfi hevesen az író asztalához sietett és elkezdett idegesen keresni valamit. 

- Hogyne tudnám, már rögtön abban a pillanatban, hogy megláttam rájöttem, hogy kiknek a génjei is vannak a vérében.. Szépségét Erisztől örökölte, pont olyan sorozatgyilkos szeme van. 
Úgy döntöttem ezt a mondatot inkább elengedem magam mellett. 
- Mit tud a Rendről és a káoszról? 
- A káoszból rend lesz. - pakolt tovább az asztalon. 

- Kifejtené? - feszengtem idegesen. 

. - Azt hittem ez magától értetődő. - pillantott rám a könyvtáros. - Bármekkora káosz van a rend előbb vagy utóbb győzedelmeskedik. Ahhoz, hogy meggyógyulj és életben maradj rendet kell raknod magadban.  - váltott át tegeződésre. 

- Hogy rakjak magamba rendet? 
- Ahogy akarod úgy csinálod. - keresett tovább valamit az asztalon. 

- Remek... Ez esetben adjon már egy seprűt, hogy rendet rakjak magamban. - gúnyolódtam. 
Mr. Palmer felvont szemöldökkel a száján egy fintorral rám nézett.

- És Susan még okosnak mondott. Maradok Ed pártján. - forgatta a szemeit. - Te vagy a káosz. Tőlem akár lemehetsz buthába megtalálni a belső békét, de előbb meghalsz, mint, hogy meglelnéd a belső békédet. Ha valami csoda folytán túléled a mai napot... - húzta be a nyakát. 
- Köszönöm Tanár úr inkább maradjon a szónoklásnál, gyűlölöm a buthizmust, nem látok benne semmi valóst. 
- Vagy. - jelent meg a kezében a Rend könyve. - Keresel egy őrzőt, aki nem akar megölni. 

- Azt olvastam, hogy a második világháború alatt az utolsó pap nevelde is megszűnt. 

Mr. Palmerből kirobbant a nevetés. 

- A Rend őrzőit pap neveldének nevezted?! Ha tudnád azoknak mekkora hatalma van. Mind mind valamilyen szinten rokoni kapcsolatban állnak, amúgy nem tévedsz sokat, rengeteg volt pap, hogy megőrizze inkognitóját. 

- Jó... De... Hogy találjam meg őket, ha elvekben kihaltak?

- A könyveknek nincs mindig igaza.

- Várjon! Ezt had vegyem fel, különben senki sem fogja elhinni, hogy ezt egy Athéné kölyök mondta! - kutattam a telóm után, de Mr. Palmer nem figyelt rám. 

- Miss. Young! Ég, föld. Nap, hold. Csend, zaj. - gesztikulált egyre idegesebben. - Hideg, meleg. Víz, tűz. Káosz, rend. Mind a kettő együtt jár. - ordította már. - De mit foglalkozok veled?! Mi vagyok én?! A tudás Őrzője?!

- Maga A Könyvtáros! - kotyogtam közbe. 

- Kifelé! - nézett rám dühösen. - Sok a dolgom! És nincs időm holmi káosz sújtotta Hádész kölyköt pátyolgatni, mert nem tudja mi az a rend. 
- Hallotta már magát, csoda, hogy saját magát megérti! 

Mr. Palmer megfogta a kezem és egészen a liftig vontatott. Konkrétan kizárt a könyvtárból. 

Dühösen kibattyogtam a Metropolitan könyvtárból, a csípős hideg levegő az arcomba csapott. Pont ma van Halloween. Akik pom pom lánynak öltöztek halálra fognak fagyni.
Felszálltam a buszra és meredten bámultam ki az ablakon. A házak mindegyike egy kisebb kísértet kastély utánzatra emlékeztettek. Szeretem a Halloweent, nekem sohasem a borzongás, vagy a félelem jutott róla eszembe. Hanem az a felhőtlen királyság. Mindenhol maszkos emberek járkálnak, akiknek konkrétan megakad a hihetetlenül tökéletes sminkjén a szemed. Egyszerűen imádom. De ez a mostani Halloween nem az én ünnepem lesz....
Amint beléptem az ajtón Annie éppen Hallt festette ki zombinak. A lány ügyesen mozgatta a kezében az ecsetet. Furcsáltam, hogy Annie szobájában, ami hangsúlyoznám, teljesen RÓZSASZÍN, voltak halloweeni díszek, az egyik egy csontváz volt, ami közvetlenül Annie mellett állt. 

Csettintettem egyet, mire a dekoráció életre kelt és megérintette Annie vállát. 

A lány ijedtében megrezzent, majd szúrós dühös szemével rám nézett, amelyekben a lángok életre keltek. Itt jöttem rá, hogy Hallie sminkeli Anniet, hogy lett Annie iskolás zombi?!

- Isabell Young. - mondta kimérten némi ellenszenvvel a hangjában Hall. - Inkább döntsd el, hogy jössz-e velünk csokit gyűjteni, ahelyett, hogy ilyen gyerekes tréfákkal foglalod el magad. 

- Ti mentek csokit gyűjteni... - mosolyodtam el gúnyosan. - Mi van rajtad?!

Hall haja be volt festve szőkére és két copfban volt oldalra fogva.  A jobb oldali piros míg a bal oldali kék volt. Kicsit egy bohócra emlékeztetett. 

- Mindjárt megsértődöm, minek nézettem meg veled a Marvel filmeket és a DC filmeket, ha nem ismered fel a karaktereiket. 

A homlokomra csaptam, mikor rájöttem mért ilyen ismerős. - Harley Quinn. 

- Köszönöm. - emelte az ég felé a tekintetét (azaz a plafonra) - Mégis ért valamit az a 45 film. 

- HALL! Még ma fejezd be a sminkem ha lehet! - panaszkodott Annie. 
- Oksa. - folytatta a munkát Hall. 

Közelebb sétáltam hozzájuk. Hall biztosan húzta a vonalakat. Lélegzet elállító és ijesztő volt Annie sminkje. Lehet, hogy mégis igaza van Ednek és egy Aphrodité lány veszett el Hallieben?

- Azt hittem nem szeretsz sminkelni. 

- Magamat nem is. - mondta. - De ha még is, akkor az egészet más szögbe teszem. 
- Hogy értve? - szaladt ráncba a homlokom. 

- Az arc a vászon. Én pedig a festő.
Elmosolyodtam. Ez már sokkal inkább Halliere vall, most mintha megint jó kedve lenne. 

- Kész vagy tesó. - tette le az ecsetet az asztalra. 

Annie megfordult és a tükörbe nézett. 
- Azta! EZ! KURVA JÓ! - pattogott vidáman a széken. 

- Köszi. Kösz az elismerést. - kacsintott rá Hallie. 
- Lehidalok... - motyogta, magában... főleg a sminkén gyönyörködve.
- Drágám, szebb vagy mint új korodban. - legyintett Hall. 

- Nos Izzy, jössz? - mosolygott rám Annie. 

- Nincs jelmezem. 

- Csak vedd le a kesztyűt és a sálat. - vonta meg a vállát Hall. 
- Legyél szellemirtó! Ironikus lenne, főleg, hogy a Holtak urának a lánya vagy. - vigyorgott Annie. 

- Szerintem... legyen inkább cowboy. - bámulta a szájam Hall. 

- Mi van? Maszatos vagyok vagy mi? - érintettem meg az ajkamat. 

- Öhm... olyasmi. - fogta meg az állam és fordított el 90°-os szögben a tükör felé. 

Konkrétan az orromig mindent belepett a fekete érhálózat. 

- Mi a... - kapkodtam levegő után. 
A vérem dübörgött a fülemben. Nyugalom.... Nem lesz semmi baj... De, az istenek szerelmére rohadtul nagy baj lesz! 

Pontosan. 

Csendült fel ugyanaz a hang. Körbe kapkodtam a fejem a szobában. 

 - Izzy...

Tudod, hogy segíthetek...

- Izzy!?
Az utolsó Rend őre egy évszázada halott....

- Izzy!

Hogy tudna bárki is megmenteni, rajtam kívül?

- IZZY!

- MI VAN? - néztem Halliere.

A lány kék szemével alaposan végig mért, olyan furcsa volt szőke hajjal. 

- Lehet, hogy jobb lenne, ha itthon maradnál pihenni...

- NEM! - mondtam határozottan. - Nem árt egy kis pihenés. Na? - mosolyodtam el - Hol az a jelmez?

Hall vonakodva kivette a szekrényből a jelmezt, megfogtam és eltűntem vele a szobámban. 

Mért erőlködsz? Úgyis meg fogsz halni. Ha nem mos, majd a háborúban. 

- Fogd be. - ziháltam. 
A testem sajgott. Lehúztam a kesztyűt a kezemről. A fekete erek őrült táncot jártak rajtam és egyre jobban terjedtek végig az ujjaimon. Ledobtam magamról a méreg zöld pulcsimat, majd a fekete, voodoo babás pólót is. A tükör elé tántorogtam. A fülem újra zúgott. 

Minek áltatod magad, úgyse élheted túl. A halloween, a káosz éjszakája, túl erős. 

- Azt mondtam, fogd be.
A tükörbe néztem. 

Sokkal több fekete ér lepte be a testemet mint eddig, a szívem jól kivehető volt, mivel teljesen fekete színben pompázott. 

A tükörben egy arany szempár villant fel. 

Inkább megölöd magad, mint, hogy visszatérj hozzám?

- Ha tudod a választ... - ziháltam még mindig. - Miért kérdezed... Kronosz...

A sárga szempárban mintha együtt érzés suhant volna át, de hamar haragos pillantássá változott. 

Nem éled meg a reggelt segítség nélkül. 

A zúgás megszűnt. Fel rángattam magamra a kockás inget, amiből az alkarom negyede kilátszott, így a szekrényből elő vettem egy bőr kesztyűt és egy banditásabb kendőt, amit a szám elé kötöttem. A cowboy kalapot a fejembe csaptam. Elég siralmas cowboy... de megteszi. 

Hallie rövid nadrágban állt a kijárat előtt, Annie pedig egy skót szoknyában. 

- Megfogtok fagyni. - mondtam torz hangon a kendő miatt. 
- Az a mi dolgunk. - vágta rá Hall. - Siessünk még Susanéket is össze kell gyűjteni. 

- Ők is jönnek?! Nem nagyok már ehhez?

- Viccelsz, ez az utolsó esélyük, hogy szerezzenek csokit, jövőre már nem mehetnek mert túl nagyok. Onnantól már csak akkor mehetnek, ha lesz gyerekük felnőttként. 

A Central Parkban találkoztunk a tömeggel, hogy egész pontos legyek. Ott volt mindenki. Susan, Peter, Lucy, Joe, Rose, Dia, Emily, Michael, Johnny, Kevin, Cora és Jake (Cora öccse), meg még valaki, ha tudtam volna, hogy ő is itt lesz, semmiképp sem jöttem volna... Bred. 

A srác beöltözött, az Alice Csodaországban-ból az Őrült Kalaposnak. Amint meglátott a szeme pimaszul felcsillant, a helyében inkább besurranó tolvajnak öltöztem volna. 

Susan előkelő kisugárzásnak örvendhetett. 

- Melyik görög istennő? - néztem rá mosolyogva. 
A lány hidegen beletúrt a hajába. 

- Inkább nem mondok neveket. - pillantott az Empire State Bulidingre. 

Emily egy műanyag fegyvert tartott a kezében. Bakancsot viselt, terep mintás melegítővel és kabáttal, ami alól kikandikált szürke pólója, katonának öltözött, azon belül is a vörös hajpánttal két emberre tippelhettem. 

- Mi van, beöltöztél anyádnak? - mérte végig Hallt Emilyt. 

A lány válaszul rávicsorgott a tűz lányra. 

- Inkább Rambónak, Harley. - gúnyolódott a csaj. 

Ez volt a másik tippem...

Dia a tömegtől távolabb állt. Fekete harisnyát viselt, egy egybe ruhával. Fekete hajában millió kis vérvörös dísz volt, ami a kék színű hajával furcsa kontrasztott alkotott. Az arca holt sápadtra volt kifestve, az ajkai fekete rúzzsal volt kifestve. A szemei viszont kék festékkel voltak megerősítve. Biztos vagyok benne, hogy Rose csinálta a sminket. Egy piros köpeny volt rajta. Vámpírnak öltözött.
Ha már Rosenál tartunk, a csaj Piroskának öltözött.
Joe. Mikor megláttam csak álltam és bámultam öt! Melyik szörnynek van bele verve a fejébe egy szög, vagy cső és van több ezer össze vart végtagja? Hát persze, hogy Frankeinsteinnek. 
A két Liber úgy pompázott egymás mellett, mintha összetartoznának és lényegében így is volt. Mind a ketten kalózok voltak. Johnny a kapitány, Michael az első tiszt. 

Peter fején úgy virított a fáraói korona  mint a félig bevécépapírozott törzse. 
Mikor megpillantottam Lucyt ijedtemben hátra léptem egyet. A lánynak be volt festve a haja szürkére, pontosan ugyan olyanra mint a szeme, ez már önmagában is ijesztő volt, de még rá is segített. Csontváznak öltözött, így tetőtől talpig mindene fekete volt, ráadásul Susan (gondolom) ki is emelte a szemét azzal, hogy kihúzta feketével, de direkt jó erősen, hogy a 13 éves kislány ijesztő legyen. 

Ekkor ugrott a képem elé egy idióta. Nem, nem Bred...kivételesen. 

- Kevin? - mértem végig a bohócnak öltözött fickót. - Pont te öltöztél bohócnak? - mosolyodtam el. 

- Ki kérem magamnak. Én bolond vagyok. - vigyorgott örülten a Hermész unoka. 

- Ezt eddig is tudtuk. - szólt be neki a Clarisse Rambó keverék, azaz Emily. 

- Ez csúnya volt. De én az udvari bolond vagyok.

- Inkább tábori bolond. 

Ott hagytam a vitatkozó Rambót és Bolondot, ha engem kérdeztek mind kettő karakter teljesen bolond, akár csak azok, akik beöltöztek nekik. 

Ekkor láttam meg a szék mellett álldogáló sárga foltot, gyerek koromat látva elmosolyodtam és Jakehez léptem. 

- A célom az, hogy jó legyek, hű társam oldalán....

- Jaj neee. - nézett rám Jake, azaz a sárga folt. 

- Légysziii! - bámultam a gyerek korom.

A 13 éves kölyök egy darabig morcosan nézett, de végül megadóan bólintott. 

- Pikachu villám csapás! - adtam ki a hadi parancsot.

- Piiiikacsuuuu! - kiáltotta mosolyogva Jake. 
Mire mellettünk az egyik villanyoszlopba belevágott a villám. 

- Azt hittem Apolló fia vagy... - kerekedett el a szemem.

- Én is... - motyogta Jake. 

- Marhák... - forgatta a szemeit Dia. 

- Hú... már megijedtem, hogy Zeusz fia vagyok.. - fújta ki a levegőt Jake. 

Jakel egymásra néztünk és kitört belőlünk a röhögés. 

A halántékomba fájdalom hasított. Halkan kifújtam a számon a levegőt, hogy kicsit lenyugodjak. 

Fogtuk a zsákunkat és elindultunk. Házról házra jártunk és gyűjtöttük a csokikat és a cukorkákat. Néha, Hall vagy valaki más, főleg Emily levágta egy-két szörny fejét, nyugalom valódi szörnyek voltak. Valahogy Emily műanyag fegyvere, valódivá vált és ledurrantotta vele a szörnyek fejét. 
A zsák már szép létszámú csokival voltak tele, amikor Bred mellém ért. 

alaposan végig mértem, miközben egy megfelelő sértésen járt az eszem. 

- Tükrözni kívánod lényed idegesítését kívül is? - húztam gúnyos mosolyra a számat. 

- Mondhatjuk így is cowgirl. - csillant fel pimaszul a szeme.

Bred mellett elment Annie. A fiú utána fordul és azonnal alaposan megszemlélte magának hasonló tekintettel, mint amivel Annie tette ezt két hónappal ezelőtt vele. 
- Hány csajt szedtél fel mióta ide jársz? - semmit mondó kérdésnek szántam, de Bred szeméből ítélve nem így sikerült. 

- Csak ötöt. - a tekintete továbbra is ugyanolyan tenyérbe mászóan idegesítően érdeklődő volt. - Mért izgat?

- Mert ennél jobban csak akkor bámulhatnád meg Anniet, ha közvetlenül elé állnál. 

Brendon gondolkodva oldalra döntötte a fejét, melynek következtében a kalapja gyors iramban száguldani kezdett lefelé. 

- Hoppá! - szökkent egyet és kapta el. - Nincs kedvem megint varrni egyet. - viccelődött. 

Elmosolyodtam. 

Ha nem akar idegesítő lenni, a maga módján egész jó fej gyerek.

Bred levette a fejemről a cowboy kalapot. Méltatlankodva felkiáltottam. 

- Nyugszik a beteg. - simogatta meg a fejem. 
- Add vissza!

Bred levette a saját kalapját és a fejébe csapta az enyémet.
- Hogy festek: - pördült meg a tengelye körül. 

- Kevésbé idiótábban, mintha nem lenne rajtad jelmez. - vágtam rá. 

- Nem rossz. - biccentett elismerően. - Milady. - nyújtotta vissza meghajolva a kalapom. 
- Danke schön Herr Stiling. - köszöntem meg direkt németül. 

- Prego. - vágta rá olaszul. 

Visszatettem a fejemre a kalapot. 

- Ma kevésbé vagy idegesítőbb mint általában. - jegyeztem meg. 

- Te pedig a szokásosnál is idegesebb vagy. Minden rendben?

A kendő alatt elhúztam a számat. 

- Csupán fáradt vagyok. - feleltem. 

- Nem rejtőzhetsz örökké e mondat mögé. 

- Milyen költői vagy ma. 

- Eddig is az voltam. - villant fel ragyogó kék szeme. - Csupán nem vetted észre. 

- Eme személyiséged eltörpül számos  más jó tulajdonságod mellett. - gúnyolódtam mosolyogva. 

- Csak nem megszállt téged is... Mit is mondott Mr. Palmer... Á, igen! Apolló ékes költészete. 

A mondat hallatán majdnem felnevettem Apollót egyszer hallottam szavalni, inkább vágták volna le a fülemet. 

- Nem nevezném magam művésznek. Pláne nem költészetnek a szavaimat. - feleltem hidegen, hogy nehogy elnevessem magam. 

- Azért meg ne sértődjön kényes jelleme. 

- Ez mi volt?! - néztem rá. 

- Mi?

- Lemagáztál!

- Előfordult velem már máskor is. - vonta meg a vállát. 
- Te Bred. - szólalt meg elölről Annie, totálisan elfelejtettem, hogy ők is itt vannak... - Mért vagy ennyire ráizgulva Izzyre?

Bred feje erősen kezdet átmenni vérvörösbe. Az enyém se nézhetett ki jobban. 

- Jaj, bocsássatok meg Annienek. - színészkedett Hall, meglehetősen jól játszotta a döbbent lányt. - Roppant arcátlan a viselkedése. Szóval. - karolt bele Bredbe. - Amúgy most komolyan, mért tapadsz rá mint egy kullancs?

És igen, mind ezt Harley Quinnek öltözve hagyta el a száját. 

Az Alvilág összes rémére, könyörgöm most nyeljen el a föld...

- Nem tapadok. 
A lány kétkedve felvonta az egyik szemöldökét. 

- Aha... - vigyorodott el, a kezében meglóbálta a baseball ütőt, amitől nem kicsit vált ijesztővé. - Nem kérdezem meg még egyszer. 

Én ezt fenyegetésnek vettem és Bred is. 

- Harley nem akarsz előre menni.
A lány meglendítette a baseball, mire az fejbe találta Bredet, a srác fejéről lezúgott a kalap ő meg majdnem pofára esett. 

- Hupsz. - kapta ártatlan kislány módjára a szája elé a kezét Hall. - Bocsiii, nem akartam. 

- Dehogynem! - porolta le a fejfedőjét Bred. 

- Való igaz. - kacsintott rá gúnyos mosollyal Hall. 
Olyan éles fájdalom hasított a mellkasomba, hogy muszáj volt megállnom. 
Peter összevont szemöldökkel megállította a többieket. A szeme megtelt aggodalommal. 

- Izzy? Jól vagy? - sétált hozzám a múmia Peter. 

- Igen... - motyogtam. 
- Nem hiszem. - húzódott gonosz mosolyra Joe szája. Bred értetlenül kapkodta a fejét. 
- Kicsit... Kicsit asszem itt maradok kifújni magam. Menjetek csak tovább. - próbáltam meg egyenletesen venni a levegőt, de a kendő alatt nehéz volt. 

- Nem hagyunk... - mondta volna Peter. 

De az lány ikre a vállára tette a kezét. 

- Jobb lenne, ha mennénk. - a szemével végig engem nézett. - Szedd össze magad. - mondta nekem, tudta, hogy ha nem bámulnak jobban tudok koncentrálni. 
A többiek folytatták az utat, én lehunyt szemmel neki dőltem az épület falának. Mikor kinyitottam a szemem Bred engem bámult. 
- Nem akarsz te is utánuk menni? - kérdeztem, de a hangom idegennek tűnt. 
- Biztos nem csak a fáradság mi bajod?

- Semmi. Tényleg. - hazudtam szemrebbenés nélkül. Ezt Edmund előtt nem tudnám eljátszani. 
- Egy hónapja folyamatosan fáj a torkod és ki van száradva a kezed? - gúnyolódott kicsit. - Mit rejtegetsz? - lépett közelebb és nyúlt a kezem felé. 
- Semmit! - dugtam a hátam mögé a kezeimet. 

- Izzy! - mosolyodott el Bred. 

- Ne... - mondtam. - Tényleg rosszul vagyok... Menj! 
Bred szeme pimaszul ragyogott. 

- Rendben. Akkor megyek. - fordult meg. 

Felsóhajtottam, és lehunyt szemmel hátra döntöttem a fejem a ház falának. 
Egy rántást éreztem a nyakamnál, majd a hideg levegő megcsapta a nyakamat és az államat. Bred előttem állt. A kis ravasz! Lehúzta azt a rohadt kendőt. 
Résnyire összeszűkült szemekkel bámultam őt. 
Az arcán nem suhant át semmi érzelem, a szeme hideg lett, a megszokott pimaszság eltűnt belőle. Megfogta a karom és maga felé húzta. Egy határozott mozdulattal lerántotta, a kezemről a kesztyűt. Csak futólag kellett rávetnem egy pillantást, hiába volt sötét még így is virított a  hófehér bőrömön a fekete bőr felület. 
- Éreztem én, hogy nincs rendben veled valami. - húzta félmosolyra a száját, majd a másik kezemről is lehúzta a kesztyűt. - Sosem láttam még ennyire káosz sújtotta embert... - simított végig a bőrömön. 

- Hogy mi?! - kaptam fel a fejem. - Nem káosz sújtott vagyok Bred... ÉN vagyok a káosz. 

Bred halkan felnevetett. 

- Ha te lennél a káosz, akkor nem haldokolnál miatta. - válaszolta. 

- Te... Honnan tudsz... - a fájdalom olyan erővel áradt szét bennem, hogy majdnem térdre zuhantam, ha Bred nem kap el. 

- Sok mindent tudok. 
Összeszedem magam és inkább a falnak dőltem. 
- Tudsz? - suttogtam. - Tudod, hogy mi vagy.

- Félvér. - vágta rá. - Apám kis közjátéka óta, ami miatt anyukám a dili házba került tudom. És meg bízott egy fontos feladatra, hat hónap elég volt, hogy ki is képezzen rá. 

A lábam zsibbadni kezdet. Bred túl távol állt tőlem, hogy elkapjon és a földre zuhantam. 

- Nem éppen úgy beszélsz mintha kedvelnéd őt. 

- Nincs vele problémám. Tiszteletem és szeretem őt. Mondta, hogy találkozni fogok egyszer egy lánnyal, akinek különleges képessége lesz, de nem hittem, de azt hittem Erisz lánya lesz. 

- Ő a nagymamám. - ziháltam. - Az apám Hádész. 

- Sejtettem. - guggolt le hozzám. 
Miért nézi ahogy szenvedek? Lehet, hogy Kronosznak dolgozik? De hisz, azt mondta szereti az apját. 

- Nem bízol bennem. - mosolyodott el. 

- Éppen azt nézed ahogy szenvedek. - vágtam rá élesen. 

- Mert addig nem tudok segíteni, amíg te meg nem teszed az első lépést. - kék szemében nyoma sem maradt a pimaszságnak. Teljes mértékben komoly volt. - Na? Meghalsz vagy átmenetileg megbízol bennem?

- Hogy tudnál pont te... segíteni rajtam?! - nézem rá gyűlölettől izzó szemekkel. 

- Ha nem lépsz, meghalsz és nem tudod meg. 
Az ajkamba haraptam és neki csapódtam a hátammal a falnak. 

Jó ötlet ez?

Nem éreztem már a lábaimat, lassan a kezeimet is átjárta a hidegség. 

Nem is ismerem Bredet. Eddig egyszer beszéltem vele. De kémia szakkörön rengetegszer, és attól eltekintve, hogy egyszer felrobbantotta a labort kisebb zseni veszett el benne, nagyon mélyen. De jó volt kémiából. Értett a vegyszerekhez, ha ott fegyelmezett tudd lenni. Akkor talán... 
Az ujjaimat alig bírtam megemelni. Bred feszengeni kezdett. Idegesen harapdálta az ajkát. 

Talán...

- Segíts. - kértem. 

- Végre. - fújta ki megkönyebülten a levegőt. 
Felemelte a két kezét. A szeme mintha egy pillanatra felragyogott volna. 
Vajon mire készül?

A kezeiből fény szalagok robbantak ki. A szalagok a kezeimre tekeredtek, felhasították a bőrömet, amitől egy kisebb sikoly tőrt elő belőlem. A fény belepte az egész helyet, nappali világosságot teremtve. 
Ijedten Bredre néztem, aki csak úgy árasztotta magából a fényt. 

A szeme nyugalmat tükrözött. 

A fájdalom lassan elmúlt. A kezeimre néztem. A feketeség fokozatosan visszavonulót fújt. Az egy hónapos rosszul lét, pár másodperc alatt elmúlt. 
Az arany szalagok vissza húzódtak Brendonba. 
Döbbenten bámultam a kezem, miközben lassan felálltam. 

Bredre néztem. 

- Te nem Hermész fia vagy. - motyogtam. 

- Arra tippeltetek?! - nevetett fel majdnem. 
- Te meg mégis ki a fészkes fenének... 

- A legtöbben. - kezdte Bred higgadtan, a pimaszság vissza tért a szemébe. - Fénynek emlegetnek, én jobban szeretem, ha Rendnek neveznek. 
- Apolló fia vagy. - suttogtam. 

Remélem tetszett véleményeket commentben várom ;)