Dylan elhagyva a kórházat, barátja és szerelme társaságában a bíróság épületét célozta meg. Félt, mert valószínűleg már anyja tudomására jutott, hogy meleg, és egy másik férfi karjaiban érzi magát biztonságban. Az ő szíve soha nem fog egy nőért úgy dobogni, mint egy másik fiúért. Sokszor gondolt a pillanatra, amikor Olivia megtudja az igazat róla, de remélte, hogy minél később kerül sor a lelket romboló szavakra, amelyeket az igazság hoz magával.

Csendesen szállt fel a buszra, óvatosan nézett körül. Senki nem figyelte őket, nem sutyorgott, vagy nézett össze gúnyosan, ő mégis úgy érezte, hogy minden szem rászegeződik, minden halk suttogás, ami megütötte a fülét, róla szólt, a nevetés miatta harsant fel.

Próbálta magát a lehető legkisebbre összehúzni, elbújni Kenny háta mögött, de ezzel csak azt érte el, hogy tényleg mindenki őt nézte. A reggeli támadás nem kívánt figyelmet hozott magával. A nyakán lévő kötés, ami bizonyítéka volt annak, hogy majdnem elrabolták, odavonzott pár kíváncsiskodót is, akiktől megrémült. Ő nem vágyott a háromperces hírnévre, arra, hogy ostoba kérdésekkel bombázzák, mint: Nagyon féltél? vagy az ehhez hasonlók. Igen félt, egy pillanatra bevillant neki, hogy meg is halhat, hogy soha többé nem ölelheti át Harryt vagy Kennyt! Egy pillanatra talán lélekben meg is halt! Nem telt el pár óra, de már más színben látta a világot! Soha nem panaszkodott, hogy amit szeretne, nincs meg, de a reggeli incidens mintha átkapcsolt volna benne valamit! Hálás volt azért, amije van: család, barátok, és szerető párja, aki mellette állt, akármilyen zűrös is volt az élete!

– Ha itt végeztünk, nem ülünk be kajálni? – kérdezte csendesen.

Sejtette, hogy a többiek sem ettek. A nap is alig kelt fel, de már nála voltak a kórházban. A bűntudat hullámai lassan elérték lelke szigetének feldúlt partjait. Egy újabb érzelem, amitől hosszú ideig nem fog tudni szabadulni! Óvatosan legjobb barátnőjére nézett, aki őt nézte furán csillogó tekintettel.

– Ettől a majdnem elrablástól megéheztem!

– Úgy tudtam, hogy ezt fogod mondani! – sóhajtott Diane, és megrázta a fejét. – Néha még nekem is gondot okoz felfogni, hogy a faszba maradtál te életben, amikor ennyire felelőtlen vagy!

– Azért szeretsz, máskülönben már nem lennél itt!

– Ez a te kibaszott szerencséd! – mosolyodott el a lány. – Az, hogy olyan vagy nekem, mint a testvérem!

Dylan csak a szemét forgatta, ahogy igyekezett nem felbosszantani magát az őt figyelő tekintetek láttán. Kicsit zavarta, hogy a legtöbben őt nézik, ki csodálattal, más kíváncsi tekintettel, de akadt olyan is, aki merő gúnnyal nézett rá. Egy akkora városban, amiben ők laktak, mindenki ismert mindenkit, amivel nem volt baja, de soha nem szerette a nagy felhajtást maga körül. Alig várta, hogy leszállhasson! A tömeg minden megállónál egyre csak nőtt, már ülőhely sem volt a buszon, amitől kezdte magát rosszul érezni.

– Neked nem Harry mellett kellene lenned? – kérdezte meg hirtelen Kenny.

A szőkeségnek az volt a terve, hogy kizökkenti párját a gondolataiból, amelyek kiültek az arcára. A grimaszok és fintorok nem sok jóval kecsegtettek, ezt tudta jól! Észrevette, hogy sokan megbámulják Dylant, ami egyáltalán nem tetszett az ébenhajú fiúnak.

– Örülne, ha mellette lennél!

– Majd apa ott lesz, de nekem délutánra terveim vannak! – mosolyodott el Dy, és megrebegtette a szempilláit. – Van egy szőke hercegem, akivel egy ideje nem töltöttem elég időt.

– Nem kell ez, Dy, tudom, hogy szeretnél velem is lenni, de az öcséd heteken át fogságban volt! – simogatta meg Kenny Dylan arcát, aki belesimult az érintésbe. – Légy vele! Ha látod, hogy jobban van, te is nyugodtabb leszel!

– Nem hiszem, hogy akarom úgy látni! – hajtotta le a fejét a Hale-fiú. – Nem bírnám ki! Félek, ha látom, hogy mit tett vele az a rohadék, megyek, és magam ölöm meg!

Kenny szomorú pillantást vetett szerelmére, akinek szemeiben ott csillogtak a könnyek. Nem tudta átérezni, hogy mi tombol a másikban, ő nem volt olyan helyzetben, mint Dylan, de azt sejtette, hogy nem lehetett könnyű! Kifordult magából, bárkinek nekirontott, aki halottnak vélte az öccsét! Még ő maga is azon a véleményen volt, hogy a legfiatalabb Hale halott, de Dy nem! Ő a végsőkig kitartott amellett, hogy az öccse nem halt meg! Hitt, és hinni is akart ebben, amiért csodálta őt!

Megérkezve a bíróság hatalmas épülete elé, Dylan úgy érezte, hogy percek vannak hátra az eddigi, nyugodtnak közel sem mondható, de élhető életéből! Ahogy belép a tárgyalóterembe, minden, amiért eddig harcolt, amiért foggal-körömmel küzdött, elillan, és ő édesanyja célkeresztjében találja magát! Rettegett attól, hogy a nő mit lép majd, ha megtudja, hogy meleg!

– Nem lesz baj! – fogta meg a kezét Kenny, és támogatóan megszorította. – Kint várunk rád!

Dylan félmosollyal válaszolva elindult befelé. Remegtek a lábai, minden lépésnél úgy érezte, hogy menekülni akar, mégis haladt előre. Kihúzta magát, magasra szegte az állát, és a pulthoz sétált, hogy megkérdezze, melyik tárgyalóteremben írja alá az apja a válási nyilatkozatot. Megtudva, amit akart, továbbhaladt. Mielőtt bement volna, még vett egy mély levegőt, Diane és Kenny szemébe nézett.

Nem bírta megállni, hogy ne ölelje át a lányt, és az öleléséből merítsen egy kis bátorságot! Kenny sem maradt ki, őt is megölelte, és ügyelve rá, hogy ne lássa őket senki, szenvedélyesen megcsókolta.

Kenny beleremegett a csókba, ahogy Dylan is, aki minden szeretetét, félelmét és benne cikázó érzését belevitte a csókba. Mielőtt elváltak, még erősen belemarkolt a szőkeség fenekébe. Mosolyogva szeretett volna bemenni a terembe, de ez elmaradt. Ahogy kitárta a kétszárnyú ajtót, minden tekintet felé irányult, amitől úgy érezte, hogy ki tudna szaladni a világból!

– Elnézést, hogy késtem! Dylan Harry Hale vagyok. Olívia Hale és Dylan Hale fia.

Idegesen tördelte az ujjait maga előtt, szíve veszettül dobogott a mellkasában. Félve nézett apja szemébe, aki szomorúan bólintott. Ebből jött rá: az anyja már tudja, hogy őt a férfiak érdeklik! Óvatosan a nőre nézett, aki gyűlölettől izzó, zöld szemekkel bámulta.

– Ha segíthetek abban, hogy kinél helyezzenek el minket, örömmel teszek vallomást!

– Édes fiam! Ez nem így működik! Elég nagy vagy már, hogy eldöntsd, kinél szeretnél maradni!

– Ha lehetséges, akkor apámnál! Anyámnál, azt hiszem, eléggé... hogy is fejezzem ki magam... hányatott életem lenne nekem, és az öcsémnek is!

A bíró érdeklődő tekintettel mérte végig Dylant. A hazugságot kereste a barna szemekben, de bármennyire is kereste, nem találta. Bólintott, és kérte, hogy foglaljon helyet az apja mellett. Csendben hallgatta az apját, aki mindenről beszámolt a bírónak. A gyűlöletről, amely tanyát vert a felesége szívében, arról, hogy miként rángatta el Dylant a tüntetésekre. Végig az anyját nézte, aki remegett az indulattól! Annál a résznél, amikor a mássága került szóba, lehajtotta a fejét.

– Fiatalember! – a bíró hangjára a férfira emelte a tekintetét. – Nincs miért szégyellenie magát! Ahogy az apja elmesélte, kivételes bátorságról tett tanúbizonyságot!

– K...köszönöm!

A bíró rátért Olívia meghallgatására. A nő belátta, hogy nem maradt más választása, mint beleegyezni a válásba, ennek ellenére alaposan kiszínezte a mondanivalóját olyan tényekkel, amikről Dylan tudta, hogy nem igazak. A fiú remegett a haragtól! A nyelve égett, hogy kibökje, amit gondol, de az apja a combjára tette a kezét, hogy figyelmeztesse: ne tegye! Mindkét Hale tekintete lángolt! Olívia hazugságai mind kettőjüket felháborították! Dylan nyelve hegyén ott égtek a szavak, amiket nem kellett volna kimondania, de nem bírta megállni, hogy hallgasson! Nem mehetett szembe az elveivel, a benne tomboló igazságérzettel, amit mélyen sértettek anyja hazugságai!

– Hogy mi van? – kérdezte meg Dylan, és felállva az anyjára nézett. – A rengeteg hazugság mellett az igazat is mondd el! Azt, hogy Oliveren kívül te mindegyik fiadban a hasznot látod!

– Ez egyáltalán nem igaz! Mindegyik fiamat egyformán szeretem, még annak ellenére is, hogy meleg vagy.

Dylan szemöldöke remegni kezdett. Apjára nézett, akinek a szeme tikkelt. A bíró megnézte a két férfit. Arcukon a döbbenet, a harag és a szánakozás futott át! Ez felkeltette az idős férfi kíváncsiságát ismét, és intett Dylannek, hogy foglaljon helyet a tanúk padján. Az ébenhajú fiú kicsit zavartan lépdelt oda, hogy elfoglalja a helyet. Egy másik alak felé nyújtotta a bibliát, és mosolyogva ennyit kérdezett:

– Esküszik, hogy az igazat, csakis az igazat mondja?

A fiú a jobb kezét a könyvre, amíg a balt a szívére tette. Neki ez új volt. Nem hallgatták még ki soha tanúként, de még csak a tévében sem látott soha olyan műsort, amelyben a bíróság szerepelt.

– Esküszöm.

– Kifejtené az anyjával való kapcsolatát?

– Örömmel!

Dylan diadalittas mosolyt eresztett meg anyja felé, akinek a félelem szikrái csillantak meg a szemeiben. A nő tudta, hogy fia nem lesz rest elmondani mindent, amit tett, vagy nem tett! Tudta, ha a fián múlik, akkor ő mindent megtesz, hogy egy kicsit visszafizethessen a sok rosszból, amit ő okozott a fiainak, hogy a gyűlöletet, ami benne tombolt, próbálta átadni! Akkor még nem tudta, hogy Dylan meleg! Ha tudta volna, sem habozott volna, hogy pokollá tegye az életét!

– Hol is kellene kezdenem? – tűnődött el Dy. – Mondjuk a melegellenes tüntetésekkel, amelyekre elráncigáltál? Esetleg azzal, amikor Helga felpofozott, mert nem hagytam, hogy megüsd azt az anyukát és a fiát, csak mert a srác meleg volt, az anyja meg támogatta? Esetleg azt mondjam el, hogy akartad manipulálni az öcsémet? Szerinted a melegeket csak ki kellene írtani, mert az emberiség szégyenei! Azzal, hogy a Biblia mögé bújsz, még nem lesz egyik tetted sem elnézhető!

Mondta volna még, de a bíró félbeszakította, és jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra. Intett neki, hogy visszaülhet, így Dylan ismét helyet foglalt az apja mellett. Hallgatták, ahogy a bíró elmondja, hogy a gyerekek az apjukkal maradnak, legalábbis Dylan és Harry, hiszen Dylan így szerette volna, és a hallottak alapján úgy vélte, hogy a legfiatalabb Hale fiúnak is jobb lesz az apa mellett. Afelől sem volt kétsége, hogy a nagyobbak is ezt szeretnék, de nem volt tisztában Oliverrel.

A tárgyalás végén mindenki kivonult a teremből. A bíró is távozni készült, elindult az ajtó felé, amikor meghallotta Olívia hangját. A nő dühös volt, és minden haragját a fiára zúdította:

– Itt kellett megtudnom, hogy te is... – nyelt nagyot a nő, és gyűlölettől izzó tekintettel meredt a fiára – egy olyan féreg vagy, mint a társaid! Az én fiam is buzi! Remek, majd kinéznek a közösségből!

– Szerintem a te közösséged eleve nem normális! – mordult fel Dylan, és állta anyja tekintetét. – Miért nem mész és gyónod meg a papnak, hogy egy buzit neveltél? Talán félsz, hogy rád gyullad a templom, ha beteszed a lábad! Hagyj engem békén! A magánéletemhez meg semmi közöd! Előre figyelmeztetlek! Egyszer halljak meg valamit magamról az elmeroggyant kis közösségedből bárkitől, és feljelentelek becsületsértésért!

Dylan hátat szeretett volna fordítani az anyjának, hogy odasétáljon Kennyhez. Olívia észrevette a fiút, aki szélesen mosolygott Dylanre. Fiát kikerülve indult el felé.

– Te fertőzted meg a fiam a mocskos elveiddel! – kiabálta, és már emelte a kezét, de Dylan megállította.

– Ha egyetlen ujjal hozzáérsz a szerelmemhez, szálanként szaggatom ki a hajad! Az elvei nem mocskosak, az érzelmei tiszták, és nekem adja őket! Ne járasd le magad jobban, mint amennyire már megtetted! Menj innen csendesen! Nem kell a cirkusz!

Olívia sértetten iramodott el, de Dylan tudta nagyon jól, hogy ennek az egésznek nem a bírósági folyosón lesz vége! Tudta, hogy az anyja minden követ megmozgat majd, hogy őt lejárassa! Érzelemmentes arccal nézett a nő után, majd Kenny felé fordult, aki kicsit rémültnek látszott. Vállat vonva közelebb lépett a szőkéhez, és átölelve a derekát összeérintette a homlokukat.

Dylan apja, a bíró, és még jópáran nézték őket. Olívia kiabálására nem kevés tekintet fordult feléjük, így akik a nő távozása után is őket figyelték, tanúi lehettek a két kamaszfiú szerelmének, annak a védelmező ösztönnek, amely az ébenhajú fiúban van! Láthattak egy szerelmes, tiszta érzelmekkel megfűszerezett csókot, amit váltottak. Még ha akadt is közöttük olyan, aki osztotta Olívia nézeteit, egy sem mert megszólalni, mert láthatták azt, amit a nő sehogy sem volt képes: a két meleg fiú tisztán izzó szerelmét.