Dylan a szobája ablakában ült, és nézte a felkelő napot. Ő maga sem tudta, miért is teszi, talán abban hitt, hogy így nem lesz mások terhére. Mellette hevert egy kép az öccséről, aki már harmadik napja volt az emberrabló markában. Nem mert a fotóra nézni, nehogy újra eleredjenek a könnyei, helyette a szemben lévő ház teteje mögül felbukkanó napot figyelte.

Az ajtó nyitódására megfordult. Apja lépett be a szobájába. Ő sem nézett ki sokkal jobban, mint a fia. Neki is fekete foltok jelezték a szeme alatt, hogy őt is messze elkerülte az álom. A férfi a keresőcsapatoknak segített, ahogy Dylan is, de őt eltiltották a feladattól, amikor nekirontott az egyik, öccsét kereső férfinak, aki már temette volna Harryt.

Dylan kimászott az ablakpárkányból, hogy apja elé álljon. Két gesztenyebarna szempár nézett farkasszemet egymással. Az idősebb haragudott a fiára, aki az iskolában is verekedett, csak mert az egyik osztálytársa rosszat mondott az öccsére. Elszállt az agya, és ha nem szedik le a döbbent fiúról, félholtra veri! A csend, amely a szobában uralkodott, pillanatról pillanatra kellemetlenebb lett. Dylan neheztelt az apjára, mert szerinte nem keresi eléggé az öccsét, és az apa is mérges volt a fiára, mert engedte, hogy az indulatai eluralkodjanak rajta! Ő is szívesen tombolt volna, üvöltötte volna a fájdalmát az égre, ütött volna meg bárkit, aki temette a fiát, de nem tehette!

– Meg kellene beszélnünk, hogy mi legyen, ha...

– Nem! – üvöltötte el magát Dylan.

Haragosan nézett az apjára, aki megijedt a fia szemeiben lobogó gyűlölettől. Soha nem látta ezelőtt a fiában ezt a fajta indulatot ennyire mélyen! Nagyot nyelt, egy mozdulattal ott termett, és átölelte a fiát.

– Nem! – nyöszörögte a fiú, miközben újra megtalálták a könnyek. – Ő nem...

Dylan szorosan ölelte az apját, akiből minden harag, amit a fia iránt érzett egy pillanat alatt párolgott el. Kezdte érteni, hogy Dylan miért esett neki annak, aki temette az öccsét! A két testvér élt-halt egymásért, és tudta, hogy idősebb fia olyan poklot jár be, amit nem érthet meg. Erős karjaiban ott remegett a fiú, akiért millió imát suttogott el az éjszakában, napokat töltött az inkubátora mellett bízva abban, hogy velük marad.

– Igazad van, fiam! – mormogta apja rekedt, mély hangon. – Harry hazajön!

Elengedte a remegő fiút, és megfogva kezét az ágy felé kezdte vezetni. Dylan értetlenül nézte az apját, aki lefektette, mint amikor kicsi volt, lágyan megsimogatta az arcát, és még puszit is lehelt a homlokára. Ott ült az ágya szélén, míg el nem nyomta az álom.

Amikor felébredt, hangos kiabálás zengte be a házat. Az anyja hangjára egy pillanatra megdermedt, de erőt vett magán, és kimászott az ágyból. Semmi erőt nem érzett magában, de amikor meghallotta, hogy az apja is kiabál, már érdekelte, hogy megint mi a vita tárgya. A folyosón haladva inkább a kopott szőnyeget bámulta a képek helyett. Kimerült volt, nemcsak testileg, de lelkileg is, és nem állt készen arra, hogy öccse fényképét látva újra elsírja magát.

Megbújt a lépcső pihenőjén, ahol mindenre rálátott. Az anyja vörös arccal, torkaszakadtából üvöltött. Az első alkalom volt, hogy megjelent, amióta Harryt elrabolták, és akkor sem az eltűnt gyereke érdekelte, hanem az, hogy a válás után kié lesz a ház! Magának akarta az egészet! Dylan először döbbenten hallgatta az anyja érveit, és az apja minden válaszát.

– Lív! A fiadat elrabolták, és téged tényleg csak a ház érdekel? – kérdezte meg a férfi. – Miféle anya vagy te?

– Majd előkerül! – legyintett Olívia. – Engem az érdekel, hogy ha elválunk, kié lesz a ház!

Dylan haragja minden kiejtett szótól egyre erősebb lett! Nem értette az anyját, hogy képes ilyet kijelenteni! Harry az ő fia is! Miféle gonosz, érzéketlen ember ő! A saját gyermekéről van szó! Remegett az indulattól, de nem akart közbelépni.

– A válás után a ház az enyém, és a gyerekeimé lesz! – morogta ingerülten az idősebb Hale. – A nagyiék ezt az esküvőnk előtt hagyták rám.

– Ezt még meglátjuk!

Dylannél ez volt az a pont, amikor az önuralma úgy pattant el, mint a túlfeszített húr! Felpattanva átugrotta azt a pár lépcsőfokot, és dühösen az anyja elé állt. Barna szemei sötéten csillogtak, ajkai remegtek. Minden erejére szüksége volt, hogy ne üsse meg az anyját, hiszen mégiscsak nő, az apja pedig azt tanította neki, hogy nőket nem szabad megütni!

– Mondd! Te hülye vagy? – vicsorgott Dylan az anyjára. – Harryt három napja elrabolta valaki! Akkor nem jelentél meg, de most, hogy nem maradt három nap a tárgyalásig, idetolod a képed, és van pofád a házról vitatkozni?

Fekete tincsei közé túrt, a szemei alatt a fekete foltok még elcsúfították szép arcát, a harag nem kevésbé! Olívia döbbenten nézte a fiát. Látta már gyűlölettől izzó szemekkel, haragosan remegő ajkakkal, de ez most más volt! Akkor nem neki szóltak, csak részben. Ebben a pillanatban viszont minden, a fiúban bugyogó harag az anyjára összpontosult! Olívia megrettent, és egy lépést tett hátra, Dylan pedig előre!

– Az öcsém egy elmebeteg állat kezében van, te meg a kibaszott ház miatt vered itt magad? – üvöltötte Dylan, amivel nem csak az anyját, hanem az apját, és az emeletről érkező Ericet is meglepte. – Nem sül le a pofádról a bőr? Nem szégyelled magad! Nem aggódsz a fiadért, akivel ki tudja, hogy mit csinálnak most is!

– Dylan! – szólt rá Eric erélyesen.

– Leszarom, baszd meg! – kelt ki magából a fiú.

Barna szemeiben ismét megjelentek a könnyek, egész testében remegett az indulatoktól! Ericre emelte a tekintetét, amitől a fiúban bennrekedt a levegő! Megdöbbentette az öccse pillantása! Lépni akart volna felé, de az apjuk megállította. Dylan visszafordult megdöbbent anyjához.

– Menj innen! – tett egy lépést felé, amire a nő hátrálni kezdett. – Takarodj! Egy gonosz, érzéketlen, szívtelen nő vagy, akit nem érdekel semmi és senki önmagán kívül!

Olívia tekintet lassan sötétedett el. Zöld szemeiben megjelent a harag. Dylan eddig soha nem beszélt vele így! Felháborodott azon, hogy a fia ilyen stílusban beszélt vele! Emelte a kezét, hogy felpofozza Dylant, de a férje megfogta azt, és a karjánál fogva tessékelte ki a házból.

– Van nagyobb gondunk is, mint a te hülyeséged! – köpte utána a férfi lekezelően. – A fiamat elrabolták!

Olívia még szólt volna, de becsapta az orra előtt az ajtót. A zár jellegzetes, kattanó hangja jelezte, hogy be is zárták. A férfi visszasétált a nappaliba, ahol nagyobb fia ölelte zokogó öccsét. Szíve sajgott a két, előtte álló gyermekéért, és halálosan rettegett, hogy elveszítheti a legkisebbet! Áthaladva a nappalin a konyhába ment. Nem igazán volt étvágya, de tudta, ha nem eszik, nem lehet segítség a kutató csapat számára. Szendvicset szeretett volna készíteni, de ügyetlenkedése közben megvágta az ujját.

Hangosan felszisszent, amire fiai odakapták a fejüket. Az idősebb Hale dühében falhoz vágta a kést, és olyan erővel vágott az asztalra, hogy a néma csendben, amely körbeölelte a házat, hatalmas robajnak hatott. Szemeiből könnyek folytak, és lassan térdre ereszkedett. Eric és Dylan is rögtön mellette termett, hogy támogassák összetört apjukat, aki egészen eddig erősnek mutatta magát. Nem akart összeomlani a fiai előtt! Ketten segítettek felállni a kimerült férfinak, aki rájuk támaszkodva a nappaliba ment, hogy lepihenjen a kanapén.

Dylan elment reggelit készíteni mindhármuknak, Eric felszaladt egy plédért, amivel elszenderedő apjukat takarta be. Félszegen a konyhában sürgölődő öccsére nézett. A fiú igyekezett összeszedettnek látszani, de nem sikerült: néha megakadt a mozdulatban, ahogy a tojást verte fel a serpenyőben, vagy a teát tette oda főni.

– Hagyd, megcsinálom! – lépett oda a bátyja, miután betakarta az apjukat. – Neked sem ártana pihenni!

– Nem megy! – hajtotta le fejét a fiatalabb. – Ha behunyom a szemem, őt látom vérbefagyva, holtan! Az én öcsém nem... nem halhat meg! Nem!

– Nem hal meg! – nyelt nagyot Eric, és magához húzta öccsét. – Harry is Hale! Minket nem lehet olyan könnyen kiiktatni!

Dylan felnézett az őszintén csillogó, szomorú szemekbe. Eric elengedte az öccsét, és az emelet felé kezdte húzni. Betessékelte a szobájába, hogy aludjon, de nem ment neki. Bárhogy próbált, nem tudott elaludni. Egy kósza ötlettől vezérelve átment Harry szobájába. Bebújt az ágyába, és csak nézte a mennyezetet. A repedéseket, amiket nem is olyan régen együtt takartak el csillagokkal, melyek a sötétben világítanak.

Már majdnem elaludt, amikor megint hangos ordibálásra lett figyelmes. Kimászott az ágyból, és lefelé vette az irányt. Kicsit megdöbbent, amikor meglátta Olivert, aki nem sokkal rá, hogy az apja kitette az anyjukat, odaköltözött hozzá. Nem tudta, hogy hol laknak, nem is igazán érdekelte, az viszont annál inkább, hogy most mit kereshet itt.

Oli magából kikelve üvöltött Eric arcába, aki nem engedte be. Apjuk a kanapén aludt még, de őt is felverte a kiabálásával. Remélte, hogy Eric majd lerendezi a dolgot, és Oli elmegy, de a fiatalabb iker nagyot taszított a bátyján, aki elesett.

– Dylan merre van? – üvöltötte torkaszakadtából. – Lenne egy kis elintéznivalóm vele!

– Itt vagyok, ne kiabálj! – morogta Dy, és Oliver elé sétált. – Nekünk nincs miről beszélni!

– Hogy mondhattál anyára olyan dolgokat? – lépett egy lépéssel közelebb öccséhez az idősebb. – Nem félsz, hogy...

– Szerintem, ezt el se kezdd! – sóhajtott Dylan, és sötéten csillogó, barna szemeivel a bátyjára nézett. – Ugyanolyan szánalmas, élettelen idióta vagy, mint anyánk!

Meglepődött, amikor Oliver felemelte a kezét, hogy megüsse, de ő gyorsabb volt. Megragadta a másik karját, és hátracsavarta. Nagyot sóhajtva erősebben megfeszítette, amire Oliver hangos jajveszékelésbe kezdett.

– Takarodj innen! – köpte Dy undorodva. – Nekem erre nincs sem időm, sem energiám!

– Miért, csak nem Harryt keresed! – Oli szavaiból áradt a merő gúny. – Három napja tűnt el, csoda, ha még él!

Dylan megdöbbenve hallgatta bátyát! A harag fellobbant benne, és egy mozdulattal fordította maga felé Olivert, majd húzott be neki olyan erősen, amitől az a földre esett! Gyűlölettől izzó, barna szemeit a riadtan ránéző, ugyanolyan színű szempárba fúrta, miközben a grabancánál megragadta, és felrántotta Olivert. Épp, hogy felhúzta, már elindította a következő ütést.

Eric gyorsan hozzájuk lépett, és leszedte Dylant Oliverről, de nem siette el. Megvárta, amíg az öccse még egyet bemos az ikerfivérének, csak ezután avatkozott be. Erősen kellett fognia Dylant, hogy ne tépje ki magát a szorításából. Eric úgy gondolta, hogy ezekben az ütésekben benne volt az is, hogy korábban ezt nem tehette meg az anyjával szemben! Nem emelhetett rá kezet az elvei, és az apja szavai miatt sem!

– Addig menj innen, míg ki nem szabadulok! – üvöltötte Dylan, és erősebben kezdett kapálózni. – Ha egy kicsit is lazul a szorítás, te halott vagy! Apró kis cafatokra szedlek, és megetetlek azzal a kőszívű anyáddal!

Oliver meredten nézte az öccsét, aki minden erejét bevetette, hogy kiszabaduljon. Majdnem sikerült is neki, amikor belerúgott Ericbe, de ő nem akarta elengedni, épp olyan erővel szorította, amivel még nem okozott fájdalmat a fiatalabbnak.

– Süket vagy? – mennydörögte Dylan Oliverre nézve. – Húzd el a beled, ameddig megteheted!

– És még anya meg én vagyunk a hibbantak!

– Ebből elég! – kiabálta el magát az apjuk. – Menj anyád után, Oliver! Ne sértegesd az öcséd, mert én szólok Ericnek, hogy engedje el!

Dylan az apjára nézett, aki haragosan nézte Olivert. Olíviát látta benne, annak ellenére, hogy inkább őrá hasonlított. Személyiségben mindenképp az anyjukra ütött: szívtelen, kegyetlen, az sem érdekli, hogy az öccsét elrabolták!

Oliver nem mozdult. Lenézően tekintett az apjára. Vele szemben Dylan még mindig ki szeretett volna szabadulni, de bátyja erősen fogta. A látványon elmosolyodott. Nem fogta fel, hogy az ő biztonságát szolgálja, ha Dylan nem szabadul ki! Már korábban is verekedtek össze, és minden alkalommal Oliver került ki vesztesen belőle!

– Na, mi van? – gúnyolódott Oliver. – Nem tudsz szabadulni?

– Csak várj! – hajolt le Dylan az őt fogó karhoz, és erősen beleharapott, de az így sem engedte. – Eric, engedj már el!

– Igen, Eric! Engedd el! – fröcsögte Oliver.

– Hallottad az ikertestvéredet! Engedd el, Eric, az öcséd!

Az apjuk szavára Eric elengedte Dylant. Nem kellett több a fiúnak! Úgy ugrott Oliverre, mint a felbőszült bika! Nyakánál ragadta meg a kabátot, amely a bátyján volt, és annál fogva húzni kezdte! Nem érdekelte, hogy Oliver kiabál, egészen a kapuig húzta! Kilökte az utcára, és ahogy a másik a földön kötött ki, még bele is rúgott!

– Most pedig takarodj, mert tényleg agyonverlek! – hajolt le Dylan, és komoly arccal nézett Oliver szemeibe. – Harry nem halott, és nem is lesz az! Hazajön! Viszont, ha még egyszer azt mondod, hogy halott, anyád kiválthatja a sírhelyed!

Ezután kiegyenesedett, és visszavonult a házba. Elsétálva mindenki mellett felment a szobájába, magára zárta az ajtót, és beült az ablakba.