Még a nap sem járt az égen, de Dylan már ébren volt. Az álom messze elkerülte, mint egy ideje minden alkalommal. Ha aludt is, csak pár órát, mielőtt felriadt volna, és megtalálták volna őt a gondolatok. Szeretett volna iskola előtt még bemenni Harryhez is a korházba, de a félelem minden alkalommal nyert. Félt úgy látni az öccsét! Két hete feküdt bent, de egyszer sem látogatta meg. Az épület ajtajában állva küzdött benne a vágy, hogy átölelhesse az öccsét, de a haraggal, ami benne bugyogott, a dühvel, amiért nem volt képes megvédeni, nem ment.

Fáradtan rúgta le magáról a takarót, és indult el a folyosón. A falakon még mindig ott voltak a képek, amelyeken az anyjukkal szerepeltek. Azokból az időkből valók, amikor még Helga nem volt a nő életének része, nem fertőzte meg a mocskos nézetekkel. Úgy érezte, hogy az emlékek összenyomják, a vád, amely benne életre kelt, túl nehéznek bizonyult. Ott ciripelt a fülében egy hang, amely saját magát vádolta, hogy a viszony a családja és az anyja között megromlott. Tekintete megakadt egy képen, amelyen még gyerek volt. Családi látogatáson vettek részt a Szabadságszobornál. Szélesen mosolygott, tekintetében ott vibrált a jókedv, a boldogság. Az utolsó olyan nyaralásuk volt, amikor az anyja még nem ismerte Helgát.

Mély levegőt véve elhaladt a kép mellett. Leért a nappaliba, ahol Oliver és annak barátnője foglaltak helyet a kanapén. Igyekezett úgy elmenni mellettük, hogy nem szól be, nem keveredik konfrontációba, de érezte, hogy Oliver nem hagyna ki egyetlen alkalmat sem, hogy rajta köszörülhesse a nyelvét. Már a konyhában volt, amikor megérezte Oliver tekintetét a hátán.

– Azt hittem, hogy tanultál valamit a múltkori esetből! – gúnyolódott Oliver.

Dylan ráemelte sötéten izzó, gesztenyebarna szemeit. Nehéz szívvel sóhajtott, és vette ki az egyik tányért a szekrényből. Úgy gondolta, hogy saját magának tesz szívességet, ha nem szól vissza! Elővette az egyik doboz gabonapelyhet is. Mindegy volt, hogy melyiket. Addig is elfoglalta magát, és nem foglalkozott bátyja szavaival. Elkészítette a tál müzlit, és ült volna le enni, amikor Oliver hangja megütötte a fülét:

– Látod, Katy! – röhögte el magát Oliver. – Mondtam, hogy fél tőlem!

– Na, most fogd meg a dagadt kurvád, és takarodj! – állt fel Dylan.

Leemelt a pultról egy porcelán kacsát, amit még az anyjuk vett dekor gyanánt, és a megdöbbent Oliverhez vágta. Az idősebb fiúnak szerencséje volt, hogy az öccse nem akarta tényleg eltalálni!

A két ugyanolyan árnyalatú szempár farkasszemet nézett. Mindkettőben ott csillogott a harag, a bosszúság! Erre a feszült légkörre lépett be a házba Olívia. Dylan úgy érezte, hogy kezd a maradék nyugalma is elillanni. Nem értette, hogy mit keresnek ezek a házukban! Olívia már nem lakott ott, Oliver meg vagy otthon volt, vagy Katynél. Szinte az összes cuccát átköltöztette Helgáékhoz. Ezért sem értette, hogy mit is héderel még mindig náluk.

– Anya! Dy szemétkedett velem! – búgta Oliver gonosz mosollyal. – Nem tennél valamit?

– Ugyan mit? Szobafogságra ítél? – röhögött fel Dy.

Fejét a lépcső felé kapta, ahonnan az apja jött lefelé. Ő sem értette, hogy mit keres a volt neje a házban. Elhaladva Olívia mellett Dylan mellé állt, és fia vállára tette a kezét. Érezte, hogy Dylan remeg az indulatoktól. Tekintetével végigkövette, hogy kire néz a fia.

– Van két lehetőségetek! Vagy elhúzzátok a beleteket önként, vagy egymás után segítelek ki titeket a házból! A dagadt kis ribancoddal kezdem, anyáddal folytatom, és veled fejezem be! Viszont ha nekem kell segítenem nektek, nem garantálom, hogy nem lesz kisebb-nagyobb sérülésetek!

A szobában a levegő lassan fagyott meg. Olívia és Oliver dühös tekintettel méregették Dylant, aki nem látszott megrémülni. Kihúzta magát, és úgy nézett hol a bátyjára, hol az anyjára. Katy velük ellentétben megijedni látszott. Felállt, és elindult, hogy felöltözzön. Dylan mosolyogva nézte, legalább a lánynak volt annyi esze, hogy komolyan vegye őt!

– Nem tehetsz ki minket a házból! – Olívia hangja élesen vágott a csendbe.

Dylan leemelt még egy csúf porcelánt a pultról, és figyelve arra, hogy most célt is érjen, elhajította. A sárga és zöld bálicipőt formáló kis dísz eltalálta Olivert, egyenesen a homlokát. Oli felüvöltött, mire Dy csak oldalra billentette a fejét.

– Azt mondtam, hogy el lehet takarodni, nem? – vett el még egy porcelánt a pultról. – Van még elég munícióm, ha esetleg tovább akarnátok itt rontani a levegőt! Menjenek! Legyen tele a város azzal, hogy a buzi megdobált két tisztességes embert... csak az a baj, hogy pont azok nem vagytok!

Dy már emelte a kezét, mire Oliver és az anyja eliramodtak. Nem kellett volna már elhajítani azt a díszt, de Dylan nem bírta megállni! Haragudott a bátyjára, és az anyjára is, mert azok a két hét alatt telekürtölték a várost: amit csak tudtak, kitaláltak Dylanről! Ez bosszantotta a fiút! Lerázta magáról az apja kezét, és indult, hogy befejezze a reggelit, amikor megszólalt a telefonja. Mélyet sóhajtott a név láttán. Tyler kereste. Hosszú ideje nem hallott róla, azt hitte, hogy már nem is fog. Nem fogadva a hívást, levette a hangerőt, és leült, hogy végre reggelizzen.

Az órára pillantva csalódottan vette tudomásul, hogy ha nem siet, elkésik az első óráról. Hatalmas sóhajjal kísérve vette fel a kabátját és a táskáját. Semmi kedve nem volt iskolába menni! Nem tanult szinte semmit, egyszerűen nem vitte rá a lélek! Csak ült a könyvek felett, hiába olvasta el az anyagot, egyszerűen képtelen volt megtanulni bármit is!

Gondolatai ezerfelé cikáztak, a hangulata rettenetesen rossz volt, sem apja, sem Eric nem tudta jobb kedvre deríteni, de még Kenny minden próbálkozása is csúfos kudarcot vallott. Önmagát hibáztatta a kialakult helyzetért. A családja kettészakadt, és soha nem ismerte volna be senkinek, de úgy érezte, hogy ezért egyedül ő a felelős!

Az úton annyira elmerült a gondolataiban, nem vette észre, hogy a lámpa pirosra váltott. Ha Diane nem rántja vissza, akkor kisétál az autó elé. Megijedt, amikor megérezte, hogy valaki hátrarántja, azonban Diane haragtól csillogó, kék szemeit látva jobban megijedt!

Csendben nézett barátnőjére, aki remegett a haragtól. Nem érdekelte, hogy járnak körülöttük, emelte a kezét, és olyan erősen nyakon vágta Dylant, hogy az csak összehúzni volt képes magát.

– Figyelj már oda! – kiabálta, és összehúzott szemmel nézte Dylant. – Ha én nem vagyok itt, téged elütnek! Merre jársz?

– Talán nem is lett volna olyan vészes, ha elütnek!

– Azt hiszem, ma kihagyjuk az iskolát! Sétálunk egyet!

Dylan megszeppenve hallgatta a barátnőjét, aki elvezette őt. A kereszteződésnél, ami az iskola felé vezetett, nem balra, hanem jobbra fordult. A fiú nagyot sóhajtott. Már tudta, hogy merre tartanak. Ő nem állt még készen arra, hogy lássa az öccsét, de úgy látszott, Diane komolyan a fejébe vette, hogy iskola helyett a kórházba mennek!

Az épület bejárata előtt Dylan lefagyott. Sűrűn pislogott, ahogy barátja befelé húzta. A lány már tudta, hogy hol fekszik Harry. Sűrűn látogatta meg, és mindent elmondott, amit Harry tudni akart.

Harry nem haragudott a bátyjára, mert nem ment be hozzá! Amikor meghallotta, hogy Dylan hajthatatlan volt, hogy nem halt meg és hazamegy, elsírta magát. Tudta, hogy Dylan miért nem ment be hozzá, Diane elmondta neki.

A fiatalok megálltak az ajtóban. Dylan nem mert beljebb menni! Harry az ágyon feküdt, kezében a telefonjával, és valamin mosolygott. Amikor észrevette őket, letette a készüléket, és felállva óvatosan a bátyja felé kezdett el lépkedni. Észrevette, hogy Dylan alaposan megnézi őt, felméri a helyzetet, és amikor realizálta, hogy nem okoz fájdalmat azzal, ha megöleli, azonnal a karjaiba zárta az öccsét, ahogy Harry kartávolságon belül került! A Hale-fiúk együtt sírtak! Mindkettő testét rázta a zokogás! Dylan úgy érezte, hogy minden a helyére került! Harry ott van, ahol lennie kell: a karjai között, biztonságban!

A pillanatot Dylan mobiljának csengése törte meg. Az apja kereste. Nagyot sóhajtva vette fel.

– Merre vagy! Az osztályfőnököd hívott, hogy nem mentél be!

– A kórházban, az öcsémnél! – morogta Dy. – Sietek majd haza!

Nem várta meg, hogy mit mond az apja. Bontotta a hívást, és elengedte Harryt. Leültek az egyik ágyra, és csendbe burkolódzva élvezték a másik jelenlétét. Harry közelebb húzódva bátyjához, a karját átvetette Dylan derekán. Hiányzott neki az idősebb, ahogy annak is a fiatalabb!

Csendben ültek, nem beszéltek, ha próbálták volna, sem jöttek volna a szavak! Élvezték a köréjük telepedő némaságot, ami nyugalmat hozott Dylan lelkére. Úgy érezte, a sötétség, amely a szívére telepedett, lassan oszlani kezd! Harry volt a fény, a jelenléte elűzte az árnyakat!

– Azonnal hazajössz! – lépett be az apja. – Elárulod, hogy miért nem vagy az iskolában!

– Miért vagy kíváncsi egy utolsó buzi magyarázkodására?

Dylan hangjából áradt az önutálat, a saját maga iránt érzett megvetés! Barna szemei élettelenül csillantak meg. Az idősebb Hale megijedt a fiából áradó érzésektől! Sejtette, hogy Dylan számára az elmúlt időszak sok volt, hisz akármerre járt, hallott a fiáról olyan dolgokat, amelyek abszolút nem voltak igazak. Ezek nyilván megterhelték a kamaszt!

Egy lépesből termett a fia előtt. Eléguggolt, és úgy nézett fel Dylanre. A fiú szemeiből eltűnt a csillogás, nem ragyogott.

– Ki mondta ezt? – követelte az apja. – Melyik hibbant mond rólad ilyeneket?

– A fiad, meg a volt nejed! – motyogta alig hallhatóan Dylan. – Minden kibaszott alkalmat megragadnak, hogy engem lejárassanak! Thomas meg felült erre a vonatra, ő meg az iskolában teszi ugyanezt!

Az idősebb Hale-ben fellobbant a harag! Egy szó nélkül hagyta ott a kamaszokat! Dylan vállat vont, és felállva elindult kifelé, de az ajtóban még az öccsére nézett:

– Holnap iskola után meglátogatlak! – mosolyodott el. – Most azonban meg kell állítanom apát, mielőtt gebasz lesz!

Harry széles vigyorral az arcán intett bátyjának, aki az apjuk után iramodott. A kórházban már nem találta, így gondolta, hogy Helga házához kell mennie, amihez semmi kedve nem volt. Utálta a nőt! Szívből! Annyi mindent kellett átélnie miatta, amit egy élet alatt sem tudna neki visszafizetni, de nem is akarta.

Ahogy meglátta a pink házat, felkavarodott a gyomra. Egyszer volt még bent, amikor azt hitte, hogy Helga normális, de akkor sem tetszett a látvány. A falak belül is ugyanolyan ocsmány rózsaszínben pompáztak, mint kívül, a bútorok színe nem harmonizált a falakkal. Ahogy közelebb lépett, hallotta az apja hangját. Üvöltött, ami nem volt rá jellemző.

Megiramodott, és kopogás nélkül nyitott be. Thomas állt az apjával szemben. Tekintetében gyűlölet izzott, ahogy az idősebb férfit nézte:

– Csak nem védi azt a korcsot? – nevette el magát. – Dylan nem több, mint az emberiség kipusztulásáért felelős, elkorcsosult valami!

Dylan számára nem kellett több, egy lépésből termett Thomas előtt, és meglendítve a jobb karját egy kimért jobbhorgot vitt be. Hallotta a csonttörés jellegzetes hangját. Erre a képre érkezett meg Helga a lányával és Oliverrel.

– Anyád a korcs, te jelentéktelen kis szarkupac! – morogta Dylan, és a hajánál fogva ragadta meg Thomast, hogy a szemébe tudjon nézni. – Igen, meleg vagyok, de anyád mit szólna, ha megtudná, hogy a kis Beca a te kölyköddel terhes?

– H-honnan tudod? – kérdezte Thomas döbbenten. – Beca nem mondta el senkinek.

– Nem, a lófaszt nem! – húzta gonosz mosolyra a száját. – Spanyol szakkörön mesélte el a kis barátnőjének, aki nem messze ül Diane-től. Olyan édesen ecsetelte, hogy anyád tilalma ellenére is megfektetted, csak sajnos, kiszakadt a gumi, pedig nem is olyan nagy a farkad!

Dylan megfordult, amikor meghallotta a háta mögött felzengő torokköszörülést. Oliver akart közeledni felé, de pajzsként maga elé húzta az ijedt Thomast. A két Hale-fiú ismét farkasszemet nézett egymással. A feszültséget Helga és Katy is érezte, így jobbnak látták, ha nem szólnak bele.

Dylan egy pillanat alatt lökte el Thomast, és állt meg Oliver előtt. Oli tekintetében látta, hogy fél tőle. Már tudta, hogy milyen, amikor az öccse idegesebb, és nem akarta megízlelni újra az öklének az ízét! Oliver figyelte Dylant. Látta már a tekintetében azt a haragot, amivel őrá is nézett. Hideg borzongás futott át a testén.

– Most nem olyan nagy a szád, ugye? – kérdezte meg Dylan, bár a hangjában nem volt gúny. – Maradjon is így!

Helgára nézett, aki már Thomast ápolta. Amikor megérezte magán Dylan tekintetét, a fiúra nézett.

– Legközelebb nem orron verem! – indult el kifelé. – Az iskolában verem laposra, aztán a hajánál fogva húzom végig a folyosón, le a lépcsőn! Lehet, hogy nem kedvel, már azelőtt sem voltam a szíve csücske, mielőtt kiderült, hogy meleg vagyok! Viszont, ha nem akarja szívószálon szürcsölni a levest, szerintem befejezi a lejáratásom! Ez rád és anyámra is vonatkozik! A dagadt lányodról, meg az aktuális sunavakarójáról nem is beszélve!

Hangos dörrenéssel vágta be maga mögött az ajtót, és indult haza. Az úton azon gondolkozott, hogy talán túl keményen bánt Thomas-szal, de a fiú sem volt rest kitalálni róla ezt-azt, amivel sikerült elérnie, hogy Kenny kicsit hűvösebb legyen vele! Remélte, hogy sikerül meggyőznie szőke szerelmét, hogy egyetlen egy olyan dolgot sem követett el, amivel Thomas megrágalmazta!