Dylan álmosan törölgette a szemeit. Az ébresztőjére kelt, mint mindig, de ezen a napon nem azért ébredt korán, hogy iskolába menjen. Annál fontosabb dolga akadt. Támogatni szerette volna az apját, amikor az aláírja a válási papírokat. Azonban nem ez volt az egyetlen oka arra, hogy hét előtt felébredjen. Titokban osont ki a házból, hogy kocogni indulhasson. Stresszlevezetésnek szánta, vagy egyszerűen csak ezzel akarta elterelni a gondolatait eltűnt öccséről, már maga sem tudta. A futás használt, és kivételesen még Oliver képét sem akarta egy vaslapáttal beverni.

Aggódott Harryért, és azért, hogy apja hogyan éli majd meg a válást. Mondani könnyű, de aláírni egy papírt, amely hivatalosan is elválaszt attól a nőtől, akivel leéltél több mint két évtizedet, mégiscsak más. A félelem a szívébe mart, és mint a borostyán körbefonta azt. Nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy egyszerre veszítheti el az apját, annak mindig derűs hozzáállását a dolgokhoz, és az öccsét! Hitt abban, hogy Harry él, hogy hazakerül, de ahogy a napok teltek, úgy érezte, hogy egyedül ő bízik ebben az egészben! Ő nem tudta elengedni, feladni a reményt, hogy a legfiatalabb Hale fiú nem halt meg! Hajtotta, űzte ez a gondolat, és senkinek nem engedte, hogy kiejtse: Harry már nem biztos, hogy hazatér!

A hideg hajnali levegő pezsdítően hatott rá. A maradék álmosságot is messze űzte, mint gyertya fénye a sötétséget. Mély levegőt vett, és elkezdte a mindig megtett távot, amely a házuktól vezetett a város szélén álló hatalmas park bejáratáig, és onnan vissza. Nem járt messze, a nap is épp csak felbukkant az égen, amikor a közeli bokorból neszt hallott. Nem lassított, nem szerette volna, ha felkelti a bokrok közt megbúvó ember figyelmét, de érezte, hogy figyelik. Egyenletes tempóban kocogott tovább, igyekezett kizárni azt az érzést, hogy valaki rajta tartja a szemét.

Átkozta magát, hogy nem volt nála a baseball ütője. Úgy téve, mint aki zenét vált, írt egy üzenetet az apjának. Tudta, hogy ébren van! Alig bírt kiosonni a házból, nehezen, de sikerült. Ezt már intő jelnek vehette volna, de úgy érezte, hogy szüksége van a futásra, hogy a gondolatai mellékvágányra terelődjenek.

A megszokott elágazásnál nem jobbra fordult, így nem a park felé vette az irányt, hanem a városközpont felé. Remélte, hogy lesznek ott páran! Szíve hevesen dobbant, de nem a futás miatt. Hideg rettegés futott át a testén, a rémület minden másodperccel nőtt benne, de nem engedte, hogy hatással legyen rá! Nem bénulhatott meg, mert akkor a legrosszabbra fordulhatnak a dolgok! Bízott abban, hogy az apja felbukkan, és megmenti őt.

A tüdeje égett, levegőt is alig juttatott neki, amikor meghallotta a közeledő autó hangját. Nem is egyet, hanem kettőt! Lelassított, és igyekezett levegőhöz jutni, amikor valaki megragadta a karját. Az apja egy rendőr kísértetében megállt mellettük, de már késő volt! Érezte, hogy hátulról valaki magához szorítja, majd kést szorít a torkához. A hideg fém érintése a bőrén eléggé megijesztette ahhoz, hogy moccanni se merjen! Féltette az életét! Remegett a férfi karjaiban, szemeiből kicsordultak a könnyek, és csak egyetlen gondolat járt a fejében: Nem halhatok meg! Visszafojtott lélegzettel várta, hogy vajon élete utolsó napfelkeltéjét láthatja-e vagy megmenekül! Az utóbbiban reménykedett!

Nem vette észre, hogy egy járőr a hátuk mögé settenkedve igyekszik észrevétlenül a közelükbe kerülni, hogy leszerelhesse a támadót. Halkan közeledett feléjük, macskát megszégyenítő lopakodással, és amikor odaért, egy határozott mozdulattal a fogvatartó fejéhez szegezte a fegyverét, amitől az megijedt, és meglendítve a karját megvágta Dylan nyakát! A fiú fájdalmában reflexből hátralépett, amivel kibillentette a férfit az egyensúlyából. Ahogy érezte, hogy a szorítás a torkánál enyhült, nekiiramodott, és az apjához szaladt, aki azonnal átölelte fiát.

Dylan észre sem vette, hogy a nyakából folyik a vér, de nem is érdekelte igazán. Apja karjai között biztonságban érezte magát, és végre megengedte magának, hogy az előbb elfojtott rémülete a felszínre törjön. Reszketve a félelemtől és a sokktól hangosan sírva fakadt! Szívesen nézte volna, ahogy a férfit elviszik a rendőrségre, de az apja nem engedte, ahogy azt sem, hogy utánuk menjen.

– Te bejössz velem a kórházba, össze kell ölteni a sebet, mert elég mély! – az apja hangja nem tűrt ellentmondást.

Dy lehajtott fejjel követte apját a kocsihoz, és ült be az anyósülésre. A csend, ami az úton köréjük telepedett, kellemetlen volt. Tudta, hogy az apja haragszik rá, mert kiszökött, de azzal is tisztában volt, hogy a férfi nem értené meg az indokait! Amióta Harryt elrabolták, minden lépéséről be kellett számolnia, nem maradhatott sokáig Kennynél sem, ami bosszantotta! Úgy érezte, hogy a benne bugyogó haragot már nem tudja sokáig magában tartani! Egy mondat, egy tett is elég volt ahhoz, hogy felrobbanjon! Ez a robbanás nem váratott magára sokáig!

– Felelőtlen vagy! – közölte az apja hidegen, az utat nézve. – Az öcsédet elrabolták, te meg vígan futkosol hajnalok hajnalán, veszélyeztetve magad! Mi van, ha téged is elrabolnak, ha te sem jössz haza élve? Akkor mit csináltam volna?

– Egy: Harry nem halt meg, úgyhogy fejezd be azt, hogy halottnak hiszed! – morogta kelletlenül Dylan. – Kettő: Nem mehetek sehova egyedül, még csak a pasimnál sem alhatok! A féltésed kezd beteges formát ölteni! Apa, tudom, hogy aggódsz, de Kenny azt hiszi, hogy elhanyagolom!

– Nem ezt akartam, nekem elhiheted! Csak nem akartalak téged, vagy valamelyik testvéredet is elveszíteni! – sóhajtotta az apja. – Így is minden nap azt érzem, hogy meghalok belül Harry miatt! Még egy gyerekem elvesztését nem...

– Fejezd be! Nem veszítesz el egy gyereket sem! – fordult apja felé Dylan. – Haladjunk, mert a kórház után a bíróságra is menni kell! Utána meg átmegyek Kennyhez, és kiengesztelem!

Apja barna szemeibe büszkeség fénye ragyogott. Amióta tudomást szerzett fia másságáról, az minden alkalommal meglepte. Elmesélte neki, hogy Kenny előtt is voltak próbálkozásai, de egyikkel sem találta a közös nevezőt. Az egyiket ismerte is, hiszen Dylan gyerekkori barátjáról volt szó, Taylerről, akiről nem is feltételezte volna, hogy meleg. Fia elmondásából arra következtetett, hogy mindkét nem iránt érdeklődik, de egyedül a szex, ami nála játszik, amiből Dy nem kért.

A kórházba érve azonnal ellátták Dylant, ahogy megtudták, mi történt vele! A fiúnak már az fura volt, hogy a helyszínen nem kérdeztek tőle semmit, egyetlen rendőr sem nyaggatta feleslegesen, nem akarták tudni, hogy akar-e feljelentést tenni. A nyakán lévő mély és csúnya seb összefoltozása után azonban már igen. Meglepte, amikor a rendőr kíséretében egy öltönyös alak is besétált a kórterembe, ahová azért küldték, hogy pihenjen egy kicsit, amíg lefolyik az infúzió.

– Jó napot! Michael Dick vagyok. Az FBI-tól jöttem. Szeretnék feltenni pár kérdést, ha nem bánja.

Dy értetlenül nézett a magas, jóképű ügynökre, akin egészen jól állt az öltöny. Fejben megrázta magát, és elátkozta az apját, amiért nem engedélyezett egy, maximum két órát szerelme társaságában! A szexhiány kezdett az agyára menni! Szeretett volna hamar túllenni az egészen, de tudta, hogy az ügynök megjelenésével már nem ér oda a bíróságra a tárgyalás kezdetéig.

Minden kérdésre készségesen válaszolt, még a furábbakra is. Kiderült, hogy a férfi, akit elkaptak, nem egyedül dolgozott. Egy társa is volt, aki megölte az elrabolt gyerekeket. Dylan szívébe mart a félelem: lehet, hogy Harry halott! Könnyes szemmel nézett az öltönyös alakra, aki megnyugtatta, hogy az emberrabló egyedül érkezett, és a társára várt, aki még nem bukkant fel, különben már megtalálták volna az egyik hullát, ha nem mindkettőt.

A beszélgetést a rendőr telefonjának hangja törte meg. Dy nem hallott mindent, mert az kivonult, de tisztán kivette, hogy Harryt említi. A szíve féltőn dobbant, fel akart állni, hogy kimenjen, és megtudja, mi van az öccsével, de a rendőr visszatért azzal, hogy a fogságban ülő férfi mindent bevallott.

– A Hale fiú életben van, de a lány meghalt. – sóhajtott, és Dylanre nézett. – A régi vagonok egyikében rejtette el őket. Egy csapat elindult.

Dylan megkönnyebbülten sóhajtott, és hagyta, hogy a könnyei eleredjenek. Felhúzva a térdeit rájuk támaszkodott, és igyekezett halkan sírni. Érzett egy kezet a vállán, de képtelen volt akár csak egy picit is felemelni a fejét, hogy megnézze, ki az! Nem akart senkit maga körül, csak az öccsét! Szorosan a karjai közé akarta zárni, megnyugtatni, hogy már minden rendben van!

– Már bemondták a hírekben, hogy reggel majdnem elraboltak! – Kenny hangjára megemelte a fejét. – Idióta vagy! Ha téged is elrabolnak, ha... ha...

Kenny könnyes szemmel nézett szerelmére, aki kihúzta magát, így felfedte a nyakát, és a kötést rajta. A szőke mellett állt még Diane, aki cseppet sem volt lenyűgözve barátja tettétől, de nem érezte megfelelőnek az időt arra, hogy fejmosást rendezzen! Ennek ellenére nyakonvágta!

– Legközelebb jobban figyelj magadra! – morogta a lány, és Kennyre nézett. - Te meg! Te vagy a pasija, nem? Annak ellenére, hogy tudod, milyen gyökér tud lenni! Tartsd rajta a szemed, mert ez lesz a vége!

– Nem tudta, hogy hajnalban kocogni járok. – motyogta halkan Dylan, és lehajtotta a fejét. – Kellett valami stresszlevezetés, mert... mert azt hittem, megbolondulok!

– Mert a szex nem az, ugye? – kérdezte meg Diane, aki még bosszúsabban nézett a szőkeségre.

– Nem tudtunk szeretkezni, mert apa rövidpórázon tartott! – sóhajtott Dy. – Nem maradhattam két óránál tovább, mert elvitt, és haza is hozott! Vagy tanultunk, vagy engem nyugtatott. Esélyét sem láthatta annak, hogy... szóval érted!

Diane a szemét forgatta csupán, de nem tett megjegyzést. Megrázta a fejét, és elhagyta a kórtermet. Nem mondta ki, de amikor meghallotta a reggeli hírekben, hogy mi történt Dylannel, ment volna, hogy a saját kezével ölhesse meg azt a férfit, aki bántotta a barátját!

Dylan kettesben maradt Kennyvel. Ha akart volna, sem mert volna ránézni a szőkére! Szégyellte magát, mert megint felelőtlen volt, és majdnem baj lett belőle! Azt is restellte, hogy nem szentelt neki elég figyelmet, nem szánt rá elég időt, mert felemésztette az öccséért való aggodalom!

Tudta, hogy a szőke megérti, mi tombolt benne, nem mondott egy rossz szót sem, de azt is tudta, hogy hiányoztak neki azok a pillanatok, amikor egymásnak estek. Mind a két fiúnak sok volt az a pár hét, amit maguk mögött hagytak! Az ébenhajú a szája szélét harapdálva végre felnézett a csillogó kék szemekbe:

– Harry előkerült, és él, de a kislány... – nagyot kellett nyelnie, hogy ki tudja mondani – sajnos... meghalt.

– Meg itt a válás is, ezerfele kellett szakadnod, hogy helyt tudj állni! – ült le szerelme mellé Kenny, és megfogta a kezét. – Anyád sem volt könnyű eset, de te megtettél mindent, ami tőled telt! Rám is szántál időt, nem is keveset. Nem azt mondom, hogy mindennel tisztában vagyok, vagy teljesen át tudom érezni a helyzeted, de szeretlek! Megoldjuk ezt is!

– Hiszel abban, hogy meg tudjuk oldani ezt is? – nézett rá Dylan, szemeiben csillogott a remény.

A szíve hevesebben kezdett el dobogni. Szerette volna megcsókolni Kennyt, de nem volt benne elég biztos, akarja-e a fiú, hogy ennyire kiteregessék a magánéletüket! A szőke meghozta a döntést, és lágyan az ajkaira hajolt. Közelebb húzta magához szerelmét, és átölelve a derekát lassan elvált tőle.

– Nem véletlen, hogy én kezdeményeztem az iskola elején sem! – mosolyodott el Kenny, és egy puszit nyomott Dy arcára. – Te nem tetted volna meg, mert túl zűrös az életed ahhoz, hogy lépni merj! Akarlak, Dylan! Mindennél jobban, és tudom, hogy nem egy harcot kell megvívnunk még, de tudom, hogy megéri! Megéri, mert annyi szeretet van benned, annyi tisztelet, ami kevés emberben! Nem lesz könnyű, ezzel tisztában vagyok! Kellesz nekem! A gondjaiddal, a zűrös életeddel együtt!

– Ennél szebben még nem mondtad, hogy szeretsz! Én is nagyon szeretlek!

Annyira egymással voltak elfoglalva, hogy nem vették észre, időközben Diane visszatért a kezében három pohár kávéval. Csendesen letette az ajtó mellett álló ágyhoz tartozó kisszekrényre a három poharat, és csak figyelte a párost. Kenny szavai elérték, hogy ne haragudjon rá, amiért nem figyelt Dylanra.

Megköszörülte a torkát, amire a két fiú odakapta a fejét, de nem mozdultak el. Átnyújtotta nekik a kávét, és leült velük szemben az ágyra.

– A legnagyobb harc még csak most kezdődik, viszont mellettetek állok! – mosolyodott el a lány, és felemelte a poharát. – Nem hiszem, hogy mától titkolhatod már az anyád előtt, hogy meleg vagy!

– Tudom, de van egy remek barátnőm és egy remek pasim, akik mellett jöhet bármi: megbirkózom vele!