Az iskolába vezető út feszültséggel volt tele. Dylan úgy döntött, hogy gyalog teszi meg az utat, ezért is volt ingerültebb, na, meg azért is, mert ahogy közeledett a tárgyalás napja, úgy érezte, hogy a titka, amit őrzött, amiről kevesen tudtak, kiderül. Nem állt készen, hogy felfedje önmagát, és az anyja megtudja, hogy ő más, azok közé tartozik, akiket szívből megvet.

Lehajtott fejjel figyelte a járda kövezetének apróbb repedéseit, a fel-felszakadt, letört vagy felvált darabokat. Barna szemeiben a csalódottság fénye lobbant lángra. Tudta, hogy sűrűn kellene körülnéznie, hiszen azt a férfit, aki elrabolt egy gyereket, még nem fogták el, de valahogy akkor, abban a pillanatban nem bánta volna, ha őt is elrabolja. Ez a gondolat volt a másik, de nem az egyetlen oka arra a tárgyaláson kívül, hogy ideges legyen.

Megszokásból vette egyik kanyart a másik után. Vezette a lába az iskola felé. Mélyen elmerülve a gondolataiban sétált. Azt sem vette észre, hogy mögötte az egyik ház ajtaja hangosan kivágódott. Az erős kiabálás sem zökkentette ki a kamaszfiút a gondolataiból. Az érzés, hogy közeleg eddigi életének a vége, hatalmába kerítette.

– Csak egy kicsit... nem lehetne könnyebb? – nézett fel az égre, és hagyta, hogy egy könnycsepp legördüljön az arcán.

A szürke eget bámulva keresett valamit, ami talán segít neki abban, hogy ne érezze a nyomást a mellkasában. Nagyot sóhajtva haladt tovább. Úgy érezte, hogy lassan elmegy a maradék józan esze is, ha már arra gondolt, hogy a felhők között megtalálja a válaszokat!

Megijedt, amikor a zsebében a telefonja hangosan megszólalt. Riadt tekintettel vette elő, és nyomott rá a hívás fogadására. Diane kereste, hogy ne várja meg, mert nem ér be az első órára. Nem mondta, hogy miért nem, csak annyit, hogy nagy gondok vannak otthon.

A hívás végeztével Dylan meredten bámult a kezében heverő készülékre. Fel sem tűnt neki, hogy Diane nem csatlakozott hozzá az úton, ahogy szokott. Megrázta a fejét, és továbbindult. Kicsit sietősre vette a lépéseit, hogy ne késsen el. Nem szerette volna, ha lemarad az első óráról, ami spanyol volt, és amire Kennyvel annyit tanult. Szerette volna, ha a párja büszke lenne rá, de ennél több motivációja nem volt.

A dolgozatot megírta, majd várt, hogy mindenki más befejezze. Elővett egy lapot, és összevissza vonalakat húzott a papírra, amelyen lassan megjelent egy kép. Lágy arcél, amelyen már látszott, hogy az illető nem kisfiú többé, egyre felnőttesebb lesz az arca. Csillogó szemek, melyeket a fekete ceruza nem tudott visszaadni, de ő látta zöld szemeiben az életet. Széles mosoly, amit minden alkalommal látott rajta, ha a gazdája meglátta őt.

Dylan ismét elveszett egy olyan helyen, amelyik csak neki létezett. Gondolatai messze szálltak, ahogy a rajz megelevenedett előtte a fehér papíron. Még el is mosolyodott. Észre sem vette, hogy a tanár is őt figyeli, ahogy ujjai között mozog a ceruza.

Megugrott, amikor egy árnyék magasodott fölé. Óvatosan felnézett. A rajzon szereplő fiú állt előtte, egy a papíron megelevenedett mosolynál is szélesebb vigyorral az arcán. Kenny le volt nyűgözve Dylan rajzától.

Ahogy az ébenhajú meglátta szőke szerelmét, az őt hatalmába kerítő melankolikus hangulatát, mintha elfújta volna a szél! Felállt, és a rajzot gondosan a mappájába, majd a táskájába téve elindult kifelé a teremből. A spanyol tanára tűnődve nézett utána. Észrevette, hogy Dylan hangulata megváltozott. Szomorúbbnak tűnt, mint korábban, bár ahogy Kenny Sanders megjelent, mintha kicsit boldogabb lett volna. Utána sietett a két fiúnak, akiket a folyosó végén ért csak utol.

– Hale! – a hangjára mindkét fiú megállt, és felé fordult. – Nem lenne kedved csatlakozni a rajszakkörhöz?

Dylan pironkodva jött rá, hogy lebukott, mert az órán, míg várt, rajzolni kezdett. Zavartan csillogó, barna szemeit a tanáréba fúrta. Nem gondolt rá soha, hogy szakkörre járjon, bár az iskolában egy kötelező volt a második évfolyamban. Év elejétől nyaggatták, hogy lépjen be egybe, de még gondolkozott rajta.

Sebtében futott át az agyán, hogy Kenny is tagja a szakkörnek, így még többet lehetne együtt a szőke fiúval, ami igen csábító volt, de akkor az életében számtalan más dolgon változtatnia kellett volna. Amióta feltűnt az a férfi, edzőterembe járt, hogy izmosabb és erősebb legyen. Szerette volna, ha képes megvédeni a szeretteit. Kennyre pillantott, aki kiskutya szemekkel nézte őt, azt sugallva ezzel, hogy ő benne lenne, ha Dylannel egy szakkörre járna!

– Legyen! Legalább nem nyaggatnak! – vont vállat. – Mikor lesz a következő alkalom?

– Majd Mr. Sanders mindent elmond! Segít beszerezni mindent, amit kell.

Dy felvonta a szemöldökét, és már azon volt, hogy megkérdezze a tanártól, miért nem ő magyarázza el, de meglátta befordulni a folyosóra Mrs. Thomsont. A férfi az iskolán belül sem rejtette el, hogy mennyire szerelmes a feleségébe, így Dylan mosolyogva fogta meg Kenny kezét, és vezette el őt a csókolózó pártól.

A terem előtt, amelynél külön kellett válniuk, megálltak egymással szemben, és csak figyelték a másikat. A zöld szemek aggódva fúrták magukat a barnákba. Kenny is észrevette, hogy a tárgyalás napjának közeledtével Dylan kicsit kedvetlenebb, szomorúbb, és néha azt érezte, hogy a fiú, mintha magát okolná a kialakult helyzetért.

Lassan nyúlt előre és simogatta meg Dylan arcát, aki belesimult az érintésbe. Szemeiben megjelentek a könnyek, amit egyik fiú sem értett. Kenny finoman letörölte a kicsordult könnycseppet, és közelebb húzta magához szerelmét.

– Minden rendben! – adott egy puszit az ajkaira, és kedvesen elmosolyodott. – Nem a te hibád!

Dylan megrándult. Imádta, hogy Kenny általában kitalálta a gondolatait, de most azt kívánta, hogy bár ne így lenne! Kényszeredetten elmosolyodott, és nagyot sóhajtva átölelte Kennyt, aki úgy szorította magához, mintha attól tartana, ha elengedi, Dylan összeomlik.

Némán bújtak egymáshoz, nem érdekelte őket, hogy mellettük nem egy ember elhalad, akik undorító megjegyzésekkel illették őket. Dylannek támaszra volt szüksége, és Kenny ezt meg szerette volna neki adni! Nem számított pár bunkó, akik abban lelték a pillanatnyi örömüket, hogy beszólogattak nekik!

– Mennem kell! Találkozunk iskola után?

– Nem lehet! Edzésre kell mennem! – motyogta Dylan. – Utána hazamegyek, de ha neked jó, este nálad alszom. Holnap szombat van.

– Nekem megfelel.

Egy szenvedélyes csók után Kenny elindult a terem felé, ahol órája lesz. Dylan eddig is utálta, hogy Kenny előző év végén megbukott, de ahogy nézte távolodó alakját, úgy gondolta, hogy talán neki sem ártana. A gondolat addig volt neki szimpatikus, amíg meg nem jelent előtte apja szomorú ábrázata. Elsötétedő tekintettel lépett be a terembe. Az sem villanyozta fel, hogy Diane bent ült, és mosolyogva integetett felé.

A lány megdöbbent barátja ábrázatán. Dylan próbált mosolyogni, nem megijeszteni, de a lány túl jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, valami emészti a fiút. Végig azt figyelte, ahogy az ébenhajú fiú szaggatott mozgással a helyére sétál.

– Óra után beszélni szeretnék veled!

Dylan a barátnőjére nézett, de már nem tudott mit felelni rá, mert bejött a tanár, aki azonnal egy lapot tett eléjük. A barna szemek kikerekedtek, amikor meglátta a kérdéssort! Egy betűt nem tanult történelemre, amit bánt is, de abban a tudatban élt, hogy később lesz belőle dolgozat.

Nehezen, de minden meglévő tudását, amit az órai figyelés alatt szerzett, összekaparta, és megírta a dolgozatot, de nem ettől félt a legjobban. Ha Diana beszélni akart vele, az mindig komoly volt! Nem tudta, hogy mire számítson. Nem akarta, hogy az órának vége legyen, mert barátnőjét nem kerülhette el. A csengőre összerezzent. Diane jelentőségteljesen ráemelte kék szemeit, és elindult kifelé. Dylan kelletlenül követte. Az iskola felújítás alatt álló szárnyába mentek, ahol nem zavarta őket semmi.

– Kezdj el regélni: mi van veled! – Diane csípőre tette a kezét. – Nem vagy önmagad!

– Diane, jól vagyok! Tényleg!

– Persze, engem meg Hugh Jackman kefélget a kettővel mögöttünk lévő teremben! – pirított barátjára a lány. – Ne nézz már madárnak! Ismerlek!

– Csak nem akarom, hogy kiderüljön: meleg vagyok! – csattant fel Dylan. – A tárgyaláson nagy eséllyel szóba fog kerülni, és hiába a válás, anya meg fogja keseríteni az életem!

– Nem hagyjuk! Apád sem, és én sem! – lépett oda a lány, és átölelte a kétségbeesetten néző barátját. – Bízz bennünk!

Dylan bólintott, és megölelte legjobb barátját. A kellemes pillanatnak a csengő vetett véget. Egyikük sem sietett. Tudták, hogy a tanáruk becsengetés után tíz perccel esik be a terembe, így lassú léptekkel indultak el. Dylan sokkal jobban érezte magát, bár még mindig aggódott.

Tanítás után egyenesen az edzőterembe ment, ahol bicepszre és tricepszre gyúrt. Szerette az edzéseket, bár a trénerétől kirázta a hideg. Nem azzal volt baja, hogy meleg, hiszen ő maga is az volt, inkább azzal, hogy affektálva beszélt. Dylan minden alkalommal, amikor az edzőterembe ment, igyekezett a kiszabott feladatokra koncentrálni. Egy kis hátedzést is beütemezett, mielőtt elindult volna haza.

Nem vette észre, hogy apja tucatszor kereste telefonon. Annyira jól érezte magát a teremben, hogy mindenről megfeledkezett. Az sem zavarta, hogy trénere nyíltan flörtölt vele, pedig tudta, hogy van valakije. El kellett terelnie gondolatait a közelgő tárgyalásról, arról, hogy lehet, megváltozik az élete. Csak emelgette a súlyokat. Érezte, hogy a verejték lefolyik a hátán, a nyakán és a mellkasán, de nem érdekelte. A trikó, amit viselt, nem engedte láttatni azt, amit nem szeretett volna, hogy mások lássanak.

A zuhany alatt állva megcsodálta magát a tükör előtt. Nem régen kezdett el járni, de már látta a változást, ami büszkeséggel töltötte el! Kenny is észrevette azt, hogy izmosabb lett, aminek szintén örült! Sebesen lecsutakolta magáról az izzadságot, és indult volna haza, amikor észrevette, hogy keresték.

Rettenetesen megijedt, amikor meglátta, hogy az apja többször kereste, annak ellenére, hogy tudta, suli után betér a terembe is. Próbálta felhívni, de sem a mobilt, sem az otthoni telefont nem vette fel.

Futni kezdett. Ahogy a lábai bírták, rohant haza! Érezte, hogy valami nagy baj van, amitől még sebesebben szedte a lábait! Félelem váltotta fel a nem sokkal korábban érzett megkönnyebbülést! A nyugalmat felváltotta az izgalom, ami párosult a rettegéssel! Az utca elején járt, ahonnan a házukra lehetett látni. A rettegés és a feszültég még magasabbra hágott benne, amikor meglátta a rendőrautókat az udvar előtt!

Már nem bírta szusszal, de még gyorsabbra vette a tempót. Amikor megérkezett, azt látta, hogy az apja két egyenruhás férfival beszélget. Barna szemeiben aggodalom, sőt, rettegés ült, pirosságuk elárulta, hogy sírt! Nem értette, hogy mi törtét, hisz az apja nem szokott sírni. Már a legrosszabb forgatókönyveket kezdte az agya lejátszani, amikor az idősebb Hale észrevette, és elindult felé.

Melléérve szorosan átölelte értetlen fiát, aki csak a rendőröket nézte. Érezte, ahogy minden pillanattal erősebb lesz benne a tomboló rémület, hogy valami történt valamelyik szerettével! Nagyot nyelt, és visszaölelte az apját.

– Apa, – kérdezte meg halkan – mi folyik itt?

– Harryt elvitte az emberrabló!

Dylan hallotta, amit az apja mondott, de valahogy nem jutott el az agyáig! Olyan arckifejezéssel nézett, mint akinek sötétség honol odafent, majd ahogy kezdte felfogni, hogy mit is mondott neki az idősebb, könnybe lábadtak a szemei. Kitépte magát az apja öleléséből, és rohant befelé a házba. Végig az üvöltött az elméjében, hogy nem lehet igaz! Nem vihette el Harryt is! A szobájában fekszik, és könyvet olvas, vagy zenét hallgat!

Hangos dörrenéssel vágta ki öccse szobájának ajtaját. A helyiség üres volt. Harry nem feküdt az ágyában, nem ült a számítógépe előtt, nem volt sehol! Imbolyogva indult el a lépcső felé. Szemeiből eltűnt a fény, megállás nélkül folytak a könnyei. Eric mellett is úgy sétált el, mint egy élőhalott. Megállt a nappaliban, háta mögött Eric, aki aggódva figyelte az öccsét. Félve lépett mellé, és úgy fordította, hogy át tudja ölelni. Dylan hangos zokogással fúrta bele arcát bátyja mellkasába, aki szintén sírt. Őt is megrázta az öccse elrablása, de nem csak Harry miatt aggódott. Tudta, hogy Dylan él-hal Harryért, akiért bármire képes lenne!

Dy kibújt az ölelésből, és elindult az emelet felé. Félúton írt egy üzenetet Kennynek, hogy nem megy, mert hatalmas a baj. A szőke kérdezte, hogy mi az, de ő nem akarta elmondani. Helyette inkább elköszönt, és bezárkózott a szobájába. Átvette a ruháját, és bebújt az ágyba, Már majdnem elaludt, amikor kopogtak az ajtaján. Morgolódva mászott ki az ágyból, hogy elküldhesse a fenébe, aki zavarni meri! Megdöbbent, amikor meglátta Kennyt.

– Benne volt a hírekben. – motyogta halkan. – Úgy éreztem, hogy most itt kell lennem melletted!

Dylan nyitotta a száját, hogy megköszönje, de nem jöttek ki rajta a szavak. Újra megtalálták a könnyek, és lehajtotta a fejét. Kenny egy szó nélkül ölelte át, és csukta be maguk mögött az ajtót, miközben az ágy felé taszigálta szerelmét. Bebújtatta az ágyba, ledobta magáról a hosszú ruhákat, ami alatt ott volt a rövidnadrág és a póló. Befeküdt síró szerelme mellé, és csak ölelte őt csendben, miközben az ő szíve is millió darabra tört, hogy így kellett látnia őt!