A reggel Dylant két kar között érte. Feje egy mellkason pihent, amely egyenletesen járt fel-alá. Még a szívverését is hallotta a másiknak, így azt hitte, Kennynél töltötte az éjszakát. Lassan nyitotta ki a szemét, hogy észrevegye: a saját szobájában van. Óvatosan emelte meg a fejét, ügyelve rá, hogy szerelme fel ne ébredjen, az éjjeliszekrényen álló órára nézett. Rettenetesen korán volt még ahhoz, hogy kimásszon az ágyból! Visszahajtotta a fejét a szőke mellkasára, hallgatta annak szívverését, remélve, hogy így képes lesz visszaaludni. Az álom úgy kerülte, mint sivatagot az eső. Bárhogy próbált visszaaludni, sehogy sem sikerült neki, így egy idő után feladva az egészet, kimászott az ölelő karok közül, és halkan lement a konyhába.

Meglepődött, amikor apját az asztalnál ülve találta. A férfi mélyen a gondolataiba volt merülve, így nem látta fia érkezését. Az asztalon álló mécsest figyelte, a láng játékát, amit a nyílászáró apró résén beszivárgó lágy szellő okozott. Tudta, hogy ideje lenne kicseréltetni az öreg faablakokat, az ajtót, mégsem vitte rá a lélek. Azokat az apjától kapta, amikor elkezdték a házat építeni. Az idővel hozzánőttek. Megugrott, amikor Dylan elhaladt az asztal másik oldalán. Felnézett kamaszfiára. Gesztenyebarna szemeiben büszkeség csillant, vegyülve féltéssel és aggodalommal, ami mindig megjelent a tekintetében, ha a fiára nézett. Elképzelni tudta csupán, de átérezni nem, hogy milyen gyötrelmek kísérhetik az útját.

Csak figyelte Dylant, aki reggelit készített. Rettenetesen korán volt, de ő serényen tevékenykedett a konyhában, hogy az emeleten alvó szerelme és családja enni tudjon, mielőtt iskolába és munkába mennének. Az idősebb férfi csak nézte őt, de nem szólt. A fiú a hátán érezte apja tekintetét. Mosolyogva fordult felé, kezében a spatulával:

– Még rettenetesen korán van, – Dylan hangja álmosan csengett – aludnod kellene!

– Ahogy neked is, erre itt sürgölődsz a konyhában! – állt fel a férfi, és lépett fia mellé, hogy segítsen neki. – Izgulsz, mert a kis... nem is tudom, hogy minek nevezzem, ez nekem új...

– A párom, és nem... nem igazán. Beszélgettem vele erről még az elején, amikor összejöttünk. Az ő anyja elfogadó, bár még nem akartuk, hogy tudjon rólunk. – vont vállat Dylan, és egy pillanatra az ajtó felé nézett, ahol Eric állt az ajtófélfának támaszkodva. – Na, meg én nem akartam őt anyunak bemutatni... soha! Egyszerűen csak... csak nem akarom, hogy utáljon, mármint Kenny anyja!

Az idősebb Hale figyelte a Dylan szemeiben vibráló aggodalmat. Tenni szeretett volna valamit érte, azért, hogy eloszlassa szorongását, hiszen mindenki másnál jobban tudta, hogy mennyire csodálatos is a fia. A küzdelmeket, amelyeket magában kellett lefolytatnia ugyan nem ismerte, de fiát annyira azért igen, hogy nem egy éjszakát tölthetett el, mikor az álom messzire elkerülte, mert mélyen a gondolataiba temetkezve próbált válaszokat keresni az őt marcangoló kérdésekre. Sajnálta, hogy nem beszélgettek annyit, mint gyerekkorában, de ahogy Dylan cseperedett, és rájött, hogy ki is ő valójában, olyan falakat kezdett el maga köré emelni, amelyeket ugyan megmászhatott volna, de azt akarta, hogy a kamaszfiú önként engedje őt a falakon belülre.

Nagyon boldog volt, amikor ez megtörtént, amikor Dylan önként vallotta be, hogy meleg! Sejtette ugyan, de hallani mégiscsak más volt! Sokmindent nem értett a melegséggel kapcsolatban, de a fián látta, hogy nem különböznek a többi embertől. Ugyanolyan életre vágynak, mint heteroszexuális társaik! Boldogan, szerelemben szeretnék pengetni életük gitárjának húrjait, ezzel a szeretteiknek olyan dallamot játszva, amelyet ők is szépnek találnak, és Dylan, még ha néha bele-belecsúszik is egy-egy szomorúbb akkord, mégis egy boldog, szeretettel és szerelemmel megfűszerezett dalt játszott. Nem csak Kennynek, de neki is, és a többieknek is.

– Nem lesz baj! – simogatta meg fia feje búbját, és adott rá egy puszit is. – Kenny okos fiú, ha téged választott! Rendkívüli fiatalember vagy, és ezt nem azért mondom, mert a fiam vagy! Ezt látom! Ha ennek ellenére sem kedvel az anyja, akkor sajnálatos módon ő nem olyan eszes, mint a fia!

Dylan elmosolyodott, és átölelte az apját. Közel állt ahhoz, hogy sírva fakadjon, de tartotta magát. Némán bújt, nem kellettek szavak, abból, ahogy apja szorosan ölelte őt, tudta, hogy a férfi is annyira szereti őt, mint ahogy ő is az apját! A félelem, ami marcangolta, lassan oszlott el, mint a köd. Amikor titkolta, hogy más, rettegett attól, hogy az apja utálni fogja miatta! A megkönnyebbülés akkor árasztotta el, amikor elmondta neki, és az nem nézett rá utálkozva, nem kezdte el másképp kezelni, feloldozta őt a magára rakott teher súlya alól!

– Szeretlek! – nyögte ki a szavakat, és bújt még szorosabban az apjához. – Annyira boldog vagyok, hogy nem löktél el!

Az idősebb Hale megdermedt egy pillanatra. Szívébe mart a gondolat, hogy fia egy pillanatra is azt gondolta, hogy el fogja taszítani magától! Egy könnycsepp gördült le az arcán. Szorosabban ölelte a belé kapaszkodó fiút, de ügyelt arra, hogy ne okozzon neki fájdalmat. Soha nem lett volna képes ellökni egyetlen fiát sem! Soha nem kivételezett egyik gyermekével sem, még úgysem, hogy Dylan születése kicsit komplikált volt.

Olívia rutinvizsgálatra ment, ahol egy kezdő orvos elbaltázott valamit, és beindult a szülés. Ott volt, amikor közölték a feleségével, hogy Dylan keresztben fekszik, így császármetszést kell alkalmazni, de ez volt a kisebb gond! Egy hónappal korábban érkezett, mint kellett volna, így a tüdeje nem volt elég fejlett! Az orvosok nem sok esélyt láttak arra, hogy életben marad. Egész testében remegett, attól rettegett, hogy elveszítheti a fiát! Heteken keresztül minden délután bement hozzá, és figyelte, ahogy fia egy inkubátorban fekszik, csővel a szájában. Nagyon megviselte, hogy úgy kell látnia! Reménykedett, – hiszen nem maradt más lehetőség – hogy Dylan élni szeretne, és így is lett! Két hónap elteltével végre nem kellett az inkubátor üvegén keresztül néznie! Miután kivették az üvegbörtönből, és először tartotta karjaiban a fiát, sírva fakadt! A boldogság vegyült benne a megkönnyebbüléssel! Olyan időszakon volt túl, amit senkinek nem kívánt volna, még a legnagyobb ellenségének sem! Minden nap úgy feküdt le, hogy rettegett: legközelebb arra megy be, hogy a fia már nincs közöttük!

– Feküdj vissza egy kicsit! – engedte el a fiát, és elindult a nappali felé. – Ha nem is alszol, de pihenj!

Dylan a lépcső aljáról még apjára nézett, az meg vissza rá. Az azonos színű szemekben ugyanaz a féltés vibrált, az aggodalom és a szeretet. Az idősebb nagyot sóhajtva ült le a televízió elé. A kora reggeli hírekben arról a férfiról beszéltek, aki elrabolta azt a kislányt. Sajnálta a szülőket, mégis boldog volt, hogy nem Harryt, vagy bármelyik gyermekét vitte el! A tudat, hogy az elkövető szabadlábon van, rémítette! Csak remélni tudta, hogy hamar elkapják a férfit.

Elmerülten nézte a híreket, amikor újabb neszt hallott az emelet felől. Legfiatalabb fia jött lefelé, mögötte bátyjával, és annak szőke szerelmével. Legkisebb fia nem zavartatta magát. Nem érdekelte, hogy bátyjának nem barátnője van, hanem barátja. Kedvesen mosolygott Kennyre, akin látszott, hogy kicsit feszélyezi a helyzet. Még nem volt náluk, nem tudta, hogy milyenek is ők valójában, így csak bízni tudott abban, hogy nem írta le őket.

– Anya perceken belül itt lesz! – motyogta a szőke srác. – Nem túl boldog, hogy nem mutattam be neki Dylant, és a saját szemével akarja látni, hogy nem kattos!

Az idősebb férfi erre csak felvonta a szemöldökét, de nem szólt. Magában azon mérgelődött, hogy egy idegen így nyilatkozott a fiáról, akit nem is ismert! Nagyot sóhajtott, és a konyhába indult, hogy frissen főtt kávéval fogadhassa a vendéget. Nem tervezte, hogy jó benyomást tesz, egyszerűen úgy nevelték a szülei, hogy illedelmesen fogadja a vendégeket. Remegett a keze, miközben odatette a kotyogós kávéfőzőt a gázra.

Nem sokkal azután, hogy lefőtt a koffeines ital, csengettek. Ő nyitott ajtót, és egy jól szituált hölgy állt előtte. Szőke tincsei a válláig értek, ajkán az élénkvörös rúzs elütött a bőre színétől. Lila ballonkabátján a szőrme kitűnt a többi színből.

– A fiamért jöttem! Úgy tudom, hogy itt van! – hangja leereszkedő és fennkölt volt. – Jöjjön ki, és már megyünk is!

– Anya! Ne legyél már ennyire leereszkedő! – mordult rá a szőke fiú. – A párom családjával beszélsz!

– Engem ez nem érdekel! – legyintett, és fordult meg. – Menjünk!

– Nem megyek veled sehova! – állt meg Kenny az ajtóban. – Megint eljátszod, hogy nem érdekel az életem, mert nem olyan vagyok, mint a bátyám! Nem vagyok élsportoló, nem vagyok a csajok kedvence! Ezek engem nem érdekelnek! Engem ez a fiú érdekel, aki most is itt van, és nézi, hogy úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett idióta!

A nő ledermedt. Az előbbi viselkedése mintha nem is létezett volna! Tekintetéből eltűnt a leereszkedő csillogás, széles mosolyt öltött, és berongyolva átölelte a fiát.

Dylan dermedten állt, és nézte a jelenetet. Sokkolta a drasztikus változás! A nő ezek után kedvesen viselkedett. Körbecsókolta Dylant is, akinek az orrát megcsapta a nő parfümjének kellemetlen illata. Fintorgott, de próbálta elrejteni, hogy ne sértse meg Kennyt.

A szőke fiú idegesnek tűnt. Dylan észrevette, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, de nem akarta eltaszítani magától az őt ölelő nőt. Aggódón nézett szerelmére, aki a kölcsönkapott póló alját gyűrögette. Látszott rajta, hogy a sírás szélén áll. Az idősebb Hale-nek köszönhette, hogy kiszabadult. Kávét hozott, bár rajta is látszott a döbbenet, mint fián.

Dylan azonnal Kenny mellett termett. Nem értette, hogy mi akasztotta ki ennyire a fiút, de éreztetni szerette volna vele, ha tudja: ő mellette áll! Szorosan ölelte a szőkét, aki igyekezett nem elsírni magát, de bármi is ütött belé, az győzedelmeskedett, és eleredtek a könnyei. Reszketett kedvese karjaiban, amibe Dylan szíve készült beleszakadni! Még mindig nem értette, hogy miről van szó, mi borította ki Kennyt, de nem ez volt a lényeg! Vigaszt nyújtóan ölelte, és simogatta a hátát, ami ugyan nem segített a szőke fiúnak, de Dylan abból, ahogy hozzábújt, tudta, hogy mennyit jelent neki ez a gesztus.

– Jaj, annyira boldog vagyok, hogy az én kicsi mézem ilyen rendes srácot fogott ki! Jaj, amúgy be sem mutatkoztam! Monica a nevem! Örvendek, hogy megismerhetem önöket! – visította a nő.

Az összes Hale fiú, még az időközben letámolygó Oliver is csak pislogott. Mindegyik nagyon hamar rájött, hogy a nő nem százas! Dylan a konyha felé vezette a már nem zokogó Kennyt, és leültette az asztalhoz. Elétette a tálat, amelyen a gofrik voltak, és mellé mindent, amiről úgy gondolta, hogy még meg is eszi majd.

A pult felett átnézett a nappaliba, ahol az apja és Kenny anyja beszélgetésbe elegyedett, de nem hallott belőle sokat. Csak fél szemmel figyelte őket, mert érdeklődése legfőbb tárgya mellette ülő szőke szerelme volt!

– Sajnálom... – motyogta Kenny két falat között. – Anya kicsit fura! Két évvel ezelőtt volt egy balesete. Valami megsérült az agyában, és hol kedves, hol meg rideg, mint a kő!

– Téged legalább szeret így is, meg úgy is! Ha az enyém rájön, hogy melegebb vagyok a napnál... szerintem kitagad!

Kenny sajnálkozón nézett szerelmére, amit Dylan nem akart. Ő nem vágyott szánakozásra, arra, hogy bárki is sajnálja! Megbékélt a tudattal, hogy Olívia nem fogja szeretni, ha megtudja, hogy a számára korcsok közé tartozik. Szíve a gondolatra ugyan még összeszorult, de már nem érdekelte. Nem volt szüksége az anyja szeretetére, ha az szabályokhoz volt kötve! Már nem akart megfelelni neki, ahogy el sem várta, hogy megértse: a melegek is ugyanolyan emberek, mint ők.

Megrázta a fejét, és érkező apjára, és a mögötte haladó Monicára nézett. A nő arca lassan megint felvette az undok vonásokat, de már értette, hogy miért olyan. Mosolyogva vette észre, hogy amint a nő megpillantotta a jóízűen falatozó Kennyt, az undokság eltűnt az ábrázatáról. Ha kedves és odaadó volt, szebbnek vélte a nőt! Meglátta benne a fia vonásait, amelyek megdobogtatták a szívét. Lassan hajolt oda Kenny füléhez, és ügyelve, hogy halk legyen, belesúgott:

– A családunkat nem mi választjuk, de láthatóan anyád kedveli az én családom!

Kenny ragyogó mosolyt eresztett meg szerelme felé, amit az idősebb férfi sem mulasztott el. Szíve boldogan dobbant, hogy a fia boldog! Ezt vélte felfedezni annak mosolyából, a szemében megjelenő csillogásból, ahogy a szőkére nézett! Őket elnézve azt látta, hogy a két fiú között olyan harmónia áll fenn, amiről sokan csak álmodozni mernek! Látva azt az örömöt, amit Dylan magából sugárzott, rájött, hogy fia a számtalan teher mellett, amit cipel, boldog! Az elmúlt időszak eseményeinek árnyékában is képes élvezni az életet! Ettől büszkeség költözött a szívébe!

Dylan érezte, ahogy apja figyelte. Egy pillanatra ránézett, és villantott egy ragyogó mosolyt a férfira! Apja válla felett átnézett a nőre, aki életet adott annak a csodás fiúnak, akibe beleszeretett. Kedvesen, ragyogó vigyorral az arcán nézte őket, ennek ellenére volt egy olyan érzése, hogy nem kerülheti el a találkozást az egész családdal a közeli jövőben!