Azóta a szombat óta eltelt pár nap, Dylan mégsem érezte magát biztonságban. Sehova nem ment a baseball ütője nélkül, még az iskolába sem. Ha valaki megkérdezte tőle, hogy miért van nála, csak azt felelte, hogy be szeretne állni az iskolai csapatba, de valójában esze ágában sem volt. Órákon a padjában volt, szünetekben végig nála volt. A hátára volt erősítve, mint egy kard, ami miatt szinte senki nem mert a közelébe menni. Szerencséjére Diane nem tartozott azok közé, akiket megrettentett az, hogy az ébenhajú fiúnál egy ütő van.

A lány aggódva figyelte barátját. Ő semmit nem tudott a szombaton történekről. Szünetekben hiába szerette volna megkérdezni Dylant, mind a kettejüknek máshol akadt dolga. Dylan a tanárok kérdéseivel volt elfoglalva, akik szerették volna mindenáron elvenni a fiútól az ütőt, de ő hajthatatlannak bizonyult, és nem adta át. Diane pedig az iskolai bál szervezésében segédkezett, amely közeledett.

Az utolsó órájuk elmaradt, mondván, hogy a tanárnő beteg, de ők nem mentek haza. Dylan Kennyt várta, Diane meg kihasználta a lehetőséget, hogy kifaggassa legjobb barátját arról, hogy miért viselkedik ilyen infantilisen. Az üres folyosón várakoztak, nem messze a teremtől, ahol Kenny utolsó órája volt. A csend feszült és kellemetlen volt, de a lány nem tudta, hogy hozhatná fel a témát. Szerencséjére nem kellett. Dy felé fordult, tekintetében olyan félelem ült, amit soha, egyszer sem látott bennük!

– Elkísérünk haza, onnan hazaviszem Kennyt. – sóhajtotta Dylan szomorúan. – Nem szeretném, ha egyedül mászkálnátok!

– Miért? – Diane hangjából kicsengett az értetlenség. – Úgy viselkedsz, mintha... mintha...

– Mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban elrabolhatnának vagy netán megölhetnének?

– Pontosan! Mi a fene történt?

Dylan nem nézett barátnőjére. Tekintete megüvegesedett, mintha a múltban járna, és mesélni kezdett a szombatról, amikor Harryvel kettesben elmentek egy elhagyatott uszodába, ahol már Kennyvel is volt. Elmesélte, hogy egy idegen figyelte őket, és követte is, amikor elrohantak. Mindent elmesélt. Nem vette észre, hogy a tekintete riadtan ugrál egyik pontról a másikra, ahogy azt sem, hogy a keze alig észrevehetően remegni kezdett. Félt! Eltelt legalább négy nap, de ő még mindig rettegett! Erre az is rátett, hogy folyamatosan hallotta a pletykákat egy rosszarcú emberről, akit láttak felbukkanni emitt-amott. Senkinek nem mondta, de volt egy olyan érzése, hogy az a fickó az, akit Harryvel is látott.

– Te egyedül mész akkor haza, nem? – aggodalmaskodott Diane. – Téged ki véd meg?

– Apa kocsival értem jön. Kennyvel tanulunk, mert szerencsémre ő jó spanyolból, én meg pont nem. Csak azt sajnálom, hogy apa nem engedi, hogy hétköznap náluk aludjak!

Diane együttérző mosolyt eresztett barátja felé. Csendben vártak tovább. Mind a ketten a gondolataikba mélyedve bámultak maguk elé. A csengő hangjára mind a ketten összerezzentek. Dylan tekintete a teremből kiérkezőket figyelte, közöttük is egy szőke üstököt keresett. Ahogy észrevette Kennyt, elmosolyodott, és felállva elindult felé. Kenny lágy tekintettel nézte kedvesét. Megálltak egymással szemben, és a másik tekintetében elveszve szélesen mosolyogtak.

Diane elbűvölve nézte a kis párost. Dylan neki háttal állt, de tudta az apró gesztusaiból, hogy mennyire szerelmes! Az, ahogy maga előtt tördelte az ujjait, egyik lábáról a másikra hintázott, vagy fejének oldalra billentése jelezte, hogy az ébenhajú fiú úgy belezúgott a szőkébe, mint vak ló a gödörbe!

– Megcsókolsz végre? – kérdezte Dylan, hangjában türelmetlenséggel. – Vagy várjak, amíg beesteledik.

Kenny egy lépésből megszüntette a kettejük közötti távolságot, és megcsókolta Dylant, miközben a falnak nyomta. Nem érdekelte őket, hogy még nem távozott mindenki, és mellettük egy-egy fiatal fiú hangosan pfujolt, vagy némelyik lány kezdett el hangosan visongani. Dylan meghallotta, Helga fiának, Thomasnak a hangját. Elfelejtette, hogy Kenny osztálytársa, amivel nem lett volna semmi baj, de ugyanolyan elmeroggyantnak tartotta, mint az anyját. Együtt jártak minden tüntetésre, a fiú a sor elején ordibált, és nem egyszer vont incidense egy-egy meleggel.

– Nocsak, nocsak! – köpte Thomas undorodva, amire Dylan elvált Kenny ajkaitól. – Anyád nem lesz boldog, ha megtudja, hogy a fia pokolravaló!

– A te anyád sem lesz boldog, ha vérző orral, és felrepedt szájjal mész haza!

– Nem mered! – húzta ki magát a Dylannél egy fejjel alacsonyabb, vézna, barnahajú fiú.

– Ő nem is, de én igen! – lépett Dylan mellé Diane. – Ha ő nem is, de én vígan verem bele azt a pontyfejed a falba! Most meg takarodj! Ja, és ha beszélsz bárkinek is Dylanékről, a fogaid városszerte lesznek szétszórva!

Thomas felvinnyogva rohant el onnan, mire a trió hangos hahotába kezdett. Beszélgetni kezdtek, ahogy elindultak haza, de Dylan nem vett benne teljesen részt. Sűrűn nézett körbe. Fura érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy figyelik őt! A hátán futkosott a hideg, de nem akarta kimutatni, hogy fél. Csendben ösztönözte Diane-t és Kennyt, hogy gyorsabbra vegyék a tempót! Nem mondott semmit. Amikor hátranézett, meglátott egy gyanús alakot, aki utánuk lépkedett. Ő is sűrűn nézett körbe.

Dylan szíve hevesebben kezdett dobogni! Már nyúlt volna az ütőjéért, de az nem volt a hátán: az iskolába hagyta! Diane félszemmel hátrasandított. Ő is látta a férfit, akin szakadt nadrág és póló volt. Kezében fémesen csillogott valami, amit nem látott jól a lemenő nap fényében.

– Szerintem fussunk! – szólalt meg halkan Diane. – Szerencsére nem lakunk messze! Otthonról felhívhatjuk a rendőrséget!

Dylan és Kenny bólintottak, és mind a hárman rohanni kezdtek. A férfi szaladt utánuk, ezért egy kilazított kerítésléc mögött átbújva – amit véletlenül vettek észre – elbújtak. Körülnézve fellélegeztek. Hallották, hogy a férfi a kerítés túloldalán sétál, majd egyre távolabb ér. Szaporán vették a levegőt, egyikük sem mert megszólalni. Dylan akkor mert csak körülnézni, amikor már kezdett megnyugodni.

– Felhívom apát! – dünnyögte Kenny, akinek a hangjában még ott csengett a rettegés. – Halasszuk holnapra a tanulást!

– Ne! Küldj neki üzenetet, hogy ma nálunk alszol! Közelebb lakunk, mint te! – suttogta halkan Dylan. – Még itt ólálkodhat valahol, nem kellene, hogy rájöjjön, hol bújtunk el!

A két fiú kezébe vette a telefonját, és figyelve, hogy lenémítsák, üzenetet küldtek az apáiknak. Dylan szólt, hogy náluk aludna Kenny, aki pedig írt az anyjának, hogy a pasijánál tölti az éjszakát. Nem kevés győzködés árán, de Kenny anyja beleegyezett, azzal a kikötéssel, hogy megadja a címet, és reggel megbeszélik, mi történt.

Összebújva, csendben várták, hogy Dylan apja megérkezzen. Dylan körülnézett, és tudta: az apja ruhaüzlete mögött vannak, pontosabban annak az udvarán. Amíg várakoztak, eleredt az eső, így behúzódtak egy viszonylag fedett rész alá. Mindannyian féltek, fáztak, és próbáltak a környezetükre figyelni. Minden hangra felkapták a fejüket, ami a kerítés túloldaláról érkezett: léptek zajára, macskanyávogásra.

Amikor Dylan apja megérkezett, addigra már mind a hárman félig elázva vacogtak a falhoz simulva. Dylan majdnem hangosan köszönt a férfinak, amikor kinyílt a hátsó ajtó, de eszébe jutott, hogy az idegen még a közelben lehet. Csendben vonultak be az épületbe. A három fiatal arcáról nem tűnt el a félelem.

– Mondjátok, mi történt?

– Apa, ő volt! – fakadt ki Dylan hangosan. – Az a férfi volt! Nem hazudtam!

Dylan szemeiből könnyek buggyantak ki, ahogy az apját nézte, aki a szombati incidens után nem igazán akart hinni a fiának. A város túl békés volt hosszú ideje ahhoz, hogy olyasmi megtörténjen.

– Tudom! – lépett a fiához, és szorosan megölelte. – Mielőtt az üzenetet küldted... tudom, hogy nem hazudtál!

– Mi történt? – kérdezte halkan Kenny. – Nem a legmegfelelőbb pillanat, de Kenny Sanders vagyok, Dylan párja.

– Örvendek! – fogott kezet a fiúval. – Bemondta a híradó, hogy elraboltak egy gyereket. Pár osztálytársa látta.

– Apa! Kérlek, menjünk!

A kocsiban ülve Dylan kezdett végre megnyugodni. Rettenetesen rossz volt hallania, hogy egy gyereket elraboltak, de örült, hogy nem az öccse volt az! Rosszul is érezte magát azért, mert egy pillanatra átfutott ez a gondolat az agyán! Aztán beugrott neki, hogy Kenny először alszik náluk! Nagyot nyelt, miközben a visszapillantó tükörből megkereste szerelme tekintetét. Csak abban bízott, hogy Oliver nem alszik otthon, mert akkor nem kerülhették el a lebukást az anyja előtt! Végig ezen aggódott, amíg a kocsiban ültek.

Kis kitérővel megálltak Diane háza előtt, akit az anyja várt kint. Dylan nem mulasztotta el észrevenni, hogy a nő kezében is egy baseball ütő volt. Ezen elmosolyodott. Mielőtt továbbhajtottak volna, Dylan megígértette a lánnyal, hogy nem indul el reggel egyedül. A lány bólintott, mielőtt az anyja mellett sétálva elindult volna befelé.

A csend, amely a kocsiban ülőkre telepedett, nem volt a legkellemesebb. Dylan folyton az apját figyelte, attól tartva, hogy kérdésekkel bombázza majd Kennyt, aki elmerült a telefonjában, a híreket olvasta. A férfinek el kellett ismernie, hogy a fiúk beszámolója alapján ugyanaz a férfi követte őket, aki a gyereket is elrabolta! Kirázta a hideg a gondolatra, hogy valami bajuk eshetett volna!

A szőke fiú csodálkozva nézte Dylanék házát. Kisebb volt, mint az övék, de így is elég hatalmas. A város szélén állt, nem messze az elhagyott területektől. A földszinti ablakok égtek, a bejárati ajtó felőli verandán színes fényfűzérek nyújtottak némi fényt, ami egészen hangulatos volt. Elindulva befelé kezdett kicsit izgulni. Már szeretett volna találkozni Dylan családjával, de nem gondolta volna, hogy ilyen korán elkövetkezik a pillanat! Rettegett, hogyan fogják őt fogadni!

– Nem lesz baj! – fordult hátra szerelme apja. – Majd fegyelmezem a fiaimat, ha túl sértőek lennének!

– Oli? Mondd, hogy anyánál van! – kérte Dylan. – Nincs kedvem még lebukni előtte! Tudod, hogy milyen! Hozná a szentelt vizet, és lelocsolna vele!

– Elment. Anyád hívta, hogy Helgának segítségre lenne szüksége. – vont vállat az apja, és nagyot sóhajtott. – Oliver meg rohant is.

– Ha engem kérdezel, tuti, hogy reszelgeti a lányát! – morgolódott Dylan, és a szemét forgatva nyitotta ki az ajtót. – Az a bányarém megfertőzte! Ahogy az anyja az anyám!

Belépve a házba azonnal eléjük ugrott Eric, aki szorosan átölelte öccsét, de előtte alaposan megnézte, hogy nem esett-e valami baja. Amikor meghallotta, hogy mi történt, már indult volna, hogy odamenjen, de az apja megállította. Ekkor vette észre, hogy Kenny is velük van. Gonosz mosolyt eresztett öccse és Kenny felé, majd közelebb lépett.

– Úgy örülök, hogy te is itt vagy! – mondta negédesen, de minden kiejtett szavából áradt a szórakozás. – Már attól féltem, hogy Dy soha nem mutatja be nekünk a szerelmét! Kezdtem azt hinni, hogy kint csövez valamelyik kuka mellett, és lövi magát!

– De humoros vagy! – dörrent rá Dylan. – Amellett a kuka mellett találtam meg az agyad is! Menj, keresd meg!

Eric nevetve borzolt bele öccse hajába. Kenny kedvesen mosolygott a jelenetre, amibe Harry is belecsöppent, amikor lejött a lépcsőn. Szeme kisírt volt, egész felduzzadt. Dylan azonnal mellette termett. Leguggolt elé, és a szomorúan csillogó, zöld szemekbe nézett. Harry bátyja nyakába borulva felzokogott.

– Olyan rémes volt! – motyogta a legfiatalabb Hale fiú. – Az a férfi, csak fogta, és elvitte Lydiat!

Dylan szorosabban ölelte át öccsét. Felkapva őt indult el vele Kenny felé. Barna szemei szomorúan csillogtak. Apjára emelte a tekintetét, aki tudta, hogy mire gondol Dylan. Miért nem mondta el, hogy Harry látta, kit rabolnak el!

– Figyi, öcsi! – nem téve le tolta el magától Harryt egy pillanatra. – Szeretném, ha megismernéd Kennyt!

– Nála alszol olyan sokat? – kérdezte meg a kicsi félszegen. – Ő akkor a...

– Dylan szerelme! – segítette ki Eric. – Anyának egy szót sem, oké? Okos, nagyfiú vagy!

Harry bólintott, és leszállt bátyjáról, hogy kezet foghasson Kennyvel. A zöld szemek kíváncsian vizslatták a fiút, aki kicsit zavarban érezte magát miatta, de kedvesen mosolygott. A szőke számára fura volt látni, hogy ennyire törődnek egymással a testvérek. Ő és a bátyja fele annyira sem figyeltek egymásra. Megvoltak, elszórakoztak, de semmi több.

– Szóval, akkor te dugod a bátyám, vagy ő téged?

– Harry! – szólt rá öccsére Dylan pironkodva. – Hogy kérdezhetsz ilyet?

– Úgy, hogy ha már a fiúkat szereted, nehogy egy Hale-fiú legyen alul! Amúgy örülök neked! Eskü, nem mondom el anyának, hogy pasid van!

Dylan a fejét rázva kísérte be Kennyt a konyhába. Kezdte bánni, hogy áthívta a szöszit magukhoz, mert a testvérei nem voltak restek millió kérdéssel bombázni őt. Ennek ellenére a vacsora kellemesen telt. Dylan újabb néma hálát motyogott el a családjáért, akik nem akadtak fenn azon, hogy fiúja van, bár apja és az egyik bátyja tudott róla. Tisztelettel, még ha nem is illendően bántak Kennyvel.

Amikor már tisztán, letusolva feküdtek Dylan ágyában, a feketehajú oldalra fordulva nézett a zöld szemekbe. Szerelmet érzett, nyugalmat, és végtelen hálát, hogy ott volt neki és szerette.

– Tudod, Kenny, – húzta közelebb szerelmét Dy – annyira, de annyira szeretlek!

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Remélem tetszett nektek!