Dylan korán kelt. Nem azért, mert az anyja üvöltése felverte volna, vagy izgatottan várta volna a randit Kennyvel. Lelkes volt ugyan, de ehhez semmi köze nem volt a szőkeségnek, aki elrabolta a szívét. Legidősebb bátyja két év után végre meglátogatta őket!

Alexander nem lakott velük. Dy még egészen kicsi volt, amikor Alec úgy döntött, hogy az anyai nagyszüleikhez költözik. Két okból döntött a költözés mellett. Nem bírta az anyjukat, – amit később Dylan is megértett – és hogy a nagyszüleinek segítsen a farmon. Alecet mindig is jobban érdekelték az állatok, a hatalmas földek, amelyeket meg kellett művelni, mint bármi más. Amikor elment, Dylan hosszú ideig szomorú volt miatta, de már akkor elég értelmes kisfiú volt, hogy felfogja: Alec a szívét követi.

A szekrényéhez lépett, hogy kiválasszon valami az alkalomhoz illő ruhát. Alec nem sűrűn látogatta meg őket, és remélte, most hogy az anyja elköltözött, ezek az ottlétek gyakoribbak lesznek. Szerette a bátyját! Oliver kivételével az összes testvérét imádta, Oli azonban véleménye szerint túl sokat képzelt magáról. Épp, hogy becsúszott az egyetemre, a jegyei miatt fel sem vették volna, de az apjuk ismerte az igazgatót, így protekcióval felvették. Ezért cserében nem kellett mást tennie, mint közösségi munkákat vállalnia az egyetem nevében.

Alec Oliverrel szemben mindig is kitűnő tanuló volt. A jegyeivel, és az önkéntes munkáival magasan kitűnt az összes Hale gyermek közül. Kedves volt, figyelmes, és mindenkivel törődött. Dylan egy időben szeretett volna olyan lenni, mint Alec, de rá kellett jönnie, hogy sok ember nem érdemli meg a figyelmességet.

Kivételesen nem feketébe öltözött. Az egyetlen kék pólóját vette fel, amelyiken még csak felirat sem szerepelt, hozzá egy fehér nadrágot, amelyből szintén nem volt több a szekrényében. Kicsit furán is érezte magát a ruhában, de Alec kedvére szeretett volna tenni.

Felöltözés után a konyhába igyekezett, hogy megreggelizzen. Elővette a kedvenc gabonapelyhét és a tejet, de visszatette. Tudta, hogy Alec úgyis elviszi őket majd enni. Áttelepedett a nappaliba. Bekapcsolta a tévét, és a csatornák közt váltva keresett valami érdekes műsort. Semmi olyat nem talált, ami felkeltette volna a figyelmét, így elkezdte nézni, hogy miként is készül az elem. Nem volt valami érdekfeszítő dolog, de jobb volt annál, minthogy a sötétben üldögéljen. Felkavarodott a gyomra, amikor meglátta Olivert lefelé sétálni a lépcsőn. Undorodva nézett körbe, és gonosz mosolyt eresztett, amikor meglátta az öccsét. Kölcsönös ellenszenvük egymás iránt tapintható volt.

– Azért vagy fent ilyen korán, mert hazajön a tékozló fiú? – Oli hangja merő gúny volt, ami nem tetszett Dylan fülének. – Mi olyan nagy szám benne?

– Te ezt úgysem értenéd! – állt fel Dylan, és ellépve bátyja mellett, felfelé indult az emeletre. – A te kétbites agyadnak ennyi információt befogadni már kisüléssel járna!

– Nem gondolod, hogy néha túllősz a célon? – Oliver hangja megállásra késztette. – Mégiscsak a bátyád vagyok!

– Én amiatt nem aggódom, hogy túlfeszítem a húrt! – végigmérte Olivert, és felvonva a szemöldökét, továbbindult. – Amiatt, hogy a bátyám vagy már annál inkább. Amilyen hülye vagy, csoda, hogy nem hoztál szégyent a Hale névre!

Nem várta meg, hogy Oli mit fűz hozzá. Egyáltalán nem volt kíváncsi egy újabb hisztirohamra tőle! A folyosón összefutott Ericcel, akinek széles mosolya elárulta, hogy hallotta a kis szóváltásukat Oliverrel. Dy vállat vonva bement a szobájába. Már éhes sem volt. Oliver látványa elvette az étvágyát. Soha nem értette, hogy miért is lett olyan, amilyen! Ericcel ikrek voltak! Eric kedves, segítőkész és figyelmes volt a testvéreivel, amíg Oliver elutasító.

Újra a szekrénye elé állt. Egyáltalán nem tetszett neki az, amiben volt. A kék és fehér nem az ő színei voltak, így lecserélte őket feketére. Máris jobban érezte magát! Amikor újra lement a nappaliba, Oliver már nem volt sehol. Eric elmondása szerint átment egy haverjához, hogy ne kelljen látnia a családi idillt.

– Szerintem, csak anyához ment. – vont vállat Dylan. – Tudod, hogy soha nem húzta ki a fejét anya seggéből!

– Ez gonosz volt! – pirított rá az apja, aki lefelé igyekezett a lépcsőn. – Bár... igaz!

Végignézte, ahogy az apja a konyhába megy, hogy kávét készítsen magának. Elmerengve nézte a férfit, aki sokkal nyugodtabbnak látszott, mint egy hete. Az, hogy elhatározta magát a válás mellett, sokat segített az állandó feszültségén. Többet mosolygott, szemei újra ragyogtak. A nyugalma átragadt Dylanre is. Kellemesen elbeszélgettek. Szóba került Kenny is, akiről Dy boldogan áradozott.

Eric és az apjuk boldogan figyelték, ahogy Dy mesél. Ebben az idilli pillanatban rontott be Olivia.

– Nekem nem kellene szólnotok, hogy hazajön a fiam? – rikácsolta, amire Eric felvonta a szemöldökét. – Én is szeretném látni!

– Szerintem meg, Alec nem szívesen lát téged! – szólalt meg a legidősebb Hale. – Elfelejtetted már, hogy megkeserítetted az életét?

– Én keserítettem meg? – Olivia döbbenten nézett a férjére. – Nem én akartam, hogy főiskola után egyetemre menjen!

– Nem! Te csak katonának küldted volna! Az mennyivel jobb?

– Ott tartást, és tiszteletet tanult volna!

A három Hale férfi egyszerre rázta meg a fejét. Mindannyian tudták, hogy Olivia nem azért küldte volna Alecet katonának, hogy a fent említetteket megtanulja. A nőt zavarta, hogy Alexandert nem tudta úgy irányítani, ahogy ő szerette volna! Eric és Dylan esetében is próbálkozott, de náluk is csúfos kudarcot vallottak a törekvései. Oliverrel már más volt a helyzet. Oli itta az anyja minden szavát, úgy cselekedett, ahogy mondta neki. Harrynél meg Eric és Dylan volt az, aki nem hagyta, hogy az anyjuk manipulálja.

– Szerintem csak az zavart, hogy nem táncoltam úgy, ahogy te fütyülsz! – Alec hangjára Olivia megfordult. – Azt hittem, hogy kitették a szűröd! Mit keresel te itt?

Alec a nappalit és az előszobát elválasztó boltív alatt állt. Barna szemei izzottak, ahogy az anyját nézte. Olivia felháborodottan nézett körbe. Az összes gyereke úgy nézte őt, mintha nem kívánatos személy lenne, és az is volt! A Hale házban nem látták szívesen! Magasra szegett állal, kihúzott háttal, hangosan szitkozódva rohant ki. Az utca végéről is lehetett hallani az Olivia szájából megállítatlanul folyó, ocsmány szavakat.

Kint álltak, és nézték, ahogy a nap már előbukkant a távoli hegyek mögül, narancssárga fénye lassan beterítette az egész környéket. Lenyűgöző látvány volt, Dylan megbabonázva nézte a napfelkeltét! Megugrott, amikor valaki a vállára tette a kezét. Alec mosolygott le rá. Barna szemei vibráltak, ahogy az öccsét nézte. Beletúrt borzos hajába, és a vállára ültetve vitte be a házba.

Alec nagyokat szuszogott, ahogy letette Dylant a kanapéra. Elismerő pillantást vetett rá, mielőtt melléült volna. Dylan azonnal Alec oldalának dőlt, és elrejtve az arcát, utat engedett a feltörni kívánkozó könnyeknek. Halkan sírdogált, hogy ne vegye észre senki. Alec szorosabban húzta magához, jelezve: ő ugyan tudja, hogy öccse az egereket itatja, de tőle senki nem tudja meg. Alec tisztában volt azzal, hogy az öccsének miken kellett keresztülmennie az anyjuk miatt! A sok melegellenes tüntetés, amelyeken az első sorban kellett állnia, anyja piszkálódásai, amelyek nemcsak Dylant, de Harryt is érintették...

– Ha nem zavarok, akkor maradnék két hetet! – Alec hangja nyugtatóan, lágyan csengett. – A nagyiéknál termeszinvázió van, és kell két hét, amire kiirtják őket.

– Engem nem zavar, ha Dylan megengedi, hogy az ő szobájában aludj! – vakarta meg az apja a tarkóját. – A régi szobádban vannak anyád azon cuccai, amikért még nem jött el.

– Engem sem zavar! – ült fel Dylan. – Elalszom a földön is!

– Senki nem várja el, hogy a földön aludj! – sóhajtott Alec. – Elalszom én a kanapén is!

Dylan már állt fel, hogy vitába szálljon bátyjával, amikor megjelent Oliver. Egy pillantás elég volt, hogy rosszul legyen tőle! Alecnek is feltűnt mindkét öccse ellenszenve a másik iránt. Ellenségesen méregették egymást. Eric már készen állt arra, hogy közéjük álljon, ha eldurvul a helyzet, és Alec is szorosabban ölelte Dylant. Oliver felszegett állal, kihúzott mellkassal elindult az emelet felé. Dylan tudta, hogy be kellene fognia a száját, hogy bölcsebb lenne, ha csendben maradna, ennek ellenére sem bírta megregulázni magát.

– Attól, mert úgy mész, mint aki a felső tízezerből jött, – hangjában maró gúny bujkált, tekintete lángolt – csak egy gyökér maradsz hatalmas pofával!

Oliver egy percre megdermedt, de okosabb volt annál, mintsem bátyjai és apja előtt kezdjen el veszekedni. Haragtól kipirult arccal felsétált az emeletre. Lentről hallani lehetett, ahogy hangos dörrenéssel bevágta maga mögött az ajtót. Dylan elégedetten húzta ki magát Alec mellett, aki csak a fejét csóválta, jókedvét viszont elárulta a szemeiben bujkáló csillogás.

Egyszerre néztek az emelet irányába. Attól tartottak, hogy Oli gondolta meg magát, de csak Harry haladt lefelé a lépcsőn. Meglátva Alecet, sebesen szaladt le, és ugrott a nyakába. Alec meglepődött legfiatalabb öccse reakcióján. Harry mindig is jobban imádta Dylant, de ennek az volt az oka, hogy korban közelebb álltak egymáshoz.

Eric is csatlakozott a kanapéra. Ő is beszállt az ölelésbe, amit követett az apjuk is. A boldogság, amely körbeölelte Dylant, mámorító volt! Végre Alexander is ott volt mellette, aki rettenetesen hiányzott neki! Az sem zavarta, hogy szorosabban ölelik, és már alig kap levegőt! Élvezte a ritka pillanatot.

– Olyan megható! – morogta Oliver. – Engem meg kihagytok az ölelésből? Nem, mintha benne lennék!

– Van épeszű ember, aki téged megölel?

Dylan száján csak úgy kicsúsztak a szavak, nem tervezte, hogy újabb szóváltásba keveredik bátyjával. Azonban Oliver egyetlen pillantása, hangja, vagy az illata, elég volt ahhoz, hogy nyelve megeredjen.

– Anya megölel! – motyogta Oli leereszkedő hangon.

Dylan kiverekedte magát az ölelő karok közül, és Oliver elé állt. Kezdte nagyon unni, hogy a bátyja mindenkivel ilyen hangnemben beszél! Belenézett a haragosan csillogó, barna szemekbe. Tett egy lépést felé, és felé bökött a mutató ujjával.

Eric és Alec figyelmesen nézték öccseiket. Apjuk is felült, hogy ha kell, közbe tudjon lépni. Ahogy fiait figyelte, észre kellett vennie, hogy Dylan szemeiben nem csak a harag, de a megvetés is ott bujkált, sőt a gyűlölet is, amit Oliver iránt érzett. Soha nem jöttek ki jól! Már akkor sem, amikor Dy még csak ötéves volt. Az idősebb testvér mindent megtett, hogy a fiatalabb sírva fakadjon. Már akkor is csodálta Dylan igazságérzetét! Mindig szót emelt, ha Oli lekezelően beszélt Ericcel, vagy meglökte Harryt.

– Én azt mondtam, hogy „épeszű ember"! Anyuról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy az lenne!

– Nem beszélhetsz róla így! – üvöltötte el magát Oliver.

Azt hitte, hogy ezzel megfutamodásra készteti majd az öccsét, de Dylan csak állt, és nézte őt. A tekintete elsötétedett, egész testében remegni kezdett. A fájdalom, amely benne élt, egyre növekedett, és borostyánként nőtte be a lelkét, a szívébe mart. Még egy lépést tett bátyja felé.

– Anya kedves, rendes és segítőkész!

– Te mégis kiről beszélsz? – harsogta el magát Dylan. – Arról a nőről, aki miatt nem egy melegellenes gyűlésen kellett részt vennem? Netán arról, aki szembeköpte minden tanítását a szeretetről és elfogadásról? Vagy arról, aki miatt nem egy napot kellett kihagynom az iskolából, mert ment utálkozni?

Dylan leengedte a kezét, és fájdalmasan csillogó tekintettel nézett bátyjára. Oliver egy lépést hátrált, mielőtt Dylan hátat fordított volna neki.

– Nem magyaráz másról, csak arról, hogy a melegeket üldözni kell, megvetni és agyonverni! Mindezek ellenére elmegy vasárnap a templomba, és úgy csinál, mintha nem vétkezett volna!

– Ez nem igaz! – Oliver kötötte az ebet a karóhoz. – Anya nem tenne ilyet!

– Ha nem tévedek, a testvérem vagy! Egy anyánk van! Ha az enyém megtette, akkor rossz hírem van: a tied is! Felőlem védheted, magasztalhatod, nem érdekel!

– Dylan, kisfiam! Elég lesz!

– Nem lesz elég! Ez a féleszű, anya picsájában bujkáló, méretes ökör még csak nem is sejti, hogy az anyja mennyi fájdalmat okozott nekem, neked, Ericnek és Harrynek! Semmiről nem tud, mert anya burokban tartotta!

Dylan nagyot nyelve még ránézett a kanapén sokkoltan ülő testvéreire, mielőtt elindult volna az emeletre. Szemeiből folytak a könnyek, az egyik lépcsőfokon meg is botlott, de nem foglalkozva vele, berohant a szobájába. Magára zárta az ajtót, és bedőlve az ágyba hangosan felzokogott. Abban a percen jobban utálta Olivert és az anyját, mint előtte bármikor!