Emily szemszöge :

Ugyanaz a szoba.
Minden ugyanolyan.
Csak az érzéseim változtak.
Egy idióta voltam. Hogy szerethettem bele egy olyan emberbe, mint Yoongi?

Az említett személy épp ekkor toppant be a szobámba.
- Emily... - vigyorgott.
Olyan ijesztő volt...
A mosolya nem azt sugallta, hogy boldog.

Szemei az égető vágytól csillogtak és nem az örömtől, hogy újra lát.

- Ne... ne gyere közelebb! - hátráltam.
- Emily... szerelmem! Nem is örülsz, hogy látsz? - közeledett.
Ahogy egyre közelebb jött, szemem véletlen a fehér pólójára terelődtek, amit vér színesített.
Kezeim akaratom ellenére is remegni kezdtek.
- Mi a baj édesem? Tán félsz? - harapott ajkába.

Szememmel menekülő utat kerestem csakhogy, nem találtam. A hátam nekiütközött a falnak, jelezve, hogy...
- Nincs menekvés! - súgta a fülembe Yoongi.
Arcunk egyre közelebb került egymáshoz. Ajkaink már majdnem összeértek, de én megakadályoztam.
- Mit művelsz Emily?! - dühöngött Yoongi.

Rá sem ismerek! Én nem ebbe a Yoongi - ba szerettem bele. Aki most előttem áll, egy teljesen ember.

- CSÓKOLJ MEG!!! - üvöltötte torkaszakadtából.
- Yoongi... - fakadtam sírva.

Hol van az a Yoongi, akit megismertem? Hová tűnt? Szeretném őt visszakapni.

- Azt mondtam, CSÓKOLJ MEG!!! - ordított ismét.
Sápadt arca, vörös színre váltott a dühtől.
Rettegtem tőle. Mit fog csinálni? Kiszámíthatatlan... úgy tűnt bármire képes.
- UTOLJÁRA MONDOM EL, CSÓKOLJ MEG! - sziszegte.

Bármennyire is féltem, megráztam a fejem. Tartottam a következményektől, de képtelen vagyok megcsókolni őt.

Yoongi - nak elborult az agya, a nemleges válaszomra.
Kést fogott a nyakamhoz.
- Nem mondom el mégegyszer! - vicsorgott.
- Kérlek ne! - könyörögtem.
De Yoongi kegyetlenül szúrta a karomba azt a kést.
Hatalmas fájdalmat éreztem a karomban, de a szívemben még nagyobb volt.

Yoongi erőszakosan tapadt az ajkaimra. Alig volt levegőnk, de Yoongi még mindig csókolt. Már majdnem elájultam, mert nem kaptam levegőt, de Yoongi szerencsére elengette a számat.

Térdeim összerogytak, én pedig a füldre zuhantam.

- Ribanc! - csapta be maga mögött az ajtót.

Nem sokkal ezután, fekete ruhás emberek rontottak be a szobámba. Kirángattak a folyosóra, ahol megláttam Zack - et.

A fiú egy félmosoly kíséretében, intett a többi embernek. Azok megragadták a karomat,( ami még mindig égett a fájdalomtól) és a vezérük, Zack után rángattak.
Egy szoba elé értünk. Ugyanolyan volt, mint a többi,mégis féltem, hogy mi fog történni.
A fekete ruhás férfiak a szobán kívűl maradtak, míg Zack behúzott a szobába.
Egy kád volt ott, benne pedig víz. A kád mellett egy szék volt és... ez minden.
Zack helyet foglalt azon a széken, én meg csak álltam ott, mint egy szerencsétlen. Vártam Zack utasításait.
- Vetkőzz! - szólalt meg hirtelen.
Mély hangjától megremegtem - VETKŐZZ!!! - üvöltött rám.
Mostmár nem csak én remegtem meg, hanem a falak is.
Kénytelen voltam megtenni, amit kér.
- És most? - motyogtam halkan. Talán meg sem hallotta.
- Fürödj meg! - utasított.
- És te... végig itt leszel? - kérdeztem szégyenlősen.
- Igen! Talán ez gondot jelent? - állt fel.
- Csak nem akarom, hogy... így láss - feleltem halkan.
Talán nem is akartam, hogy meghallja.
- Hogyan? - fogta meg a kezemet, amivel takartam magamat.
- Így... - nyeltem egy nagyot.
Zack az ajkába harapott.
- Ha neked így jobb... - fogta meg az ingje gombját - Én is leveszem a ruhámat. Így sokkal izgibb lesz...
- Ne... nem kell - ráztam meg fejemet.
- AKKOR MEG?! MI F@SZOMRA VÁRSZ? TAPSRA?! - ordított,majd hirtelen belemarkolt a hajamba és a kád vízbe lökött.
- Fürödj meg! - parancsolta.

A vérem vörösre színezte a vizet. A saját véremben fürödtem...

- Mostmár jó lesz! - szólalt meg egy kis idő múlva.
A kezembe nyomot egy törölközőt, amit a lehető leggyorsabban a testem köré tekertem.