Yoongi szemszöge:

- Ezt most értsem úgy, hogy fenyegetsz?
- Értsd úgy, ahogy akarod csak takarodj innen! Ja, és még valami, végeztünk. Szakítunk, világos?
- Nem! Nem!!
- Nem kértem a beleegyezésed. És most takarodj innen!
- Tudod... mi sosem dugtunk - fordult meg az ajtóban.
- Tudom.
- De már rájöttem, hogy te akkoris a helyemre képzelted volna Madison - t. Te mindig is őt láttad bennem, de... sosem néztél rám úgy, mint ahogyan rá!
- Mert te nem ő vagy. És én csak Madison - t szeretem.
- Én miért nem vagyok elég jó neked?
- Te sosem lennél elég jó, mert nekem csak Madison kell.
- Akkor mire volt ez jó?
- Semmire.
- Hát ezt nem hiszem el! - sírt mégjobban.
- Mit vártál, mit mondok? Azt hitted azért voltam veled mert sajnáltalak, mert te mindent megtettél volna értem? Nem! Egy percig sem sajnáltalak! Nem tudlak sajnálni, nem tudlak szeretni, nem tudlak megdugni! Mert nem érzek irántad az égvilágon semmit! De a nővéred... őt őrülten szeretem.
- De miért nem engem? Miért nem engem? - rogytak össze a lábai.
- Bár úgy tudtam volna tenni, hogy szeretlek hogy boldog lehess... Legalább egy kicsit.
- Boldoggá tettél. Egy kicsit... - felelte. - egy kicsit mindennap.
- De most el kell menned! Utálj te ribanc! Utálj!! - ordítottam. - Utálj, különben sosem fogsz túllépni rajtam - mondtam.
Emily felállt, majd aprót bólintva, megfogadta a tanácsomat.
- Nem utállak. Én gyűlöllek - nézett mélyen a szemembe, majd elment.
Hát ez... őszintének tűnt. De nem érdekel. Gyűlöljön csak!

Igazából szomorú voltam, miután elment. Mintha üresség lett volna bennem. Szőrnyen éreztem magam. Ez nagy hülyeség volt. Hogy hagyhattam, hogy elmenjen csak így? Úgy érzem egy szörnyű ember vagyok ez miatt.
- Olyan hülye vagyok! - temettem a fejemet a tenyerembe. Hogy tehettem ilyet? Most nagyon szégyellem magam. Ezt nem kellett volna. Nem vagyok normális! Most azonnal utána kell mennem! Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen!
- Na jó, én utána megyek! - álltam fel.
Hogy engedhettem el úgy, hogy elvigye a vodkámat? Vissza kell szereznem!