Madison szemszöge:

- Nem akarom, hogy elmenj Madison! - szorított magához. - Nem akarom, hogy megint egyedül legyek. Csak ma maradj még velem! Holnap elviszlek!
- Sajnálom Yoongi...
- Igazad van - engedett el hirtelen. - semmi értelme... - szállt le rólam.
Visszaállította az ülést, majd ismét jól becsapta az ajtót.
Mikor elsétált a kocsi előtt, a lámpák fénye miatt megcsillantak a könnyei.
Furcsa érzés fogott el, de nem tudom pontosan elmondani mi.

A fiú visszaült, majd beindította a kocsit. A kerekek csak úgy csikorogtak, mikor elindultunk.
Éreztem, hogy Yoongi szomorúsága, dühhé vált.
Ahogy az autó sebessége egyre csak nőt, elkezdtem nagyon félni.
- Yoongi... - szólaltam meg.
A hangom megint remegett és én semmit sem tudtam ellene tenni.
- Ne beszélj! - felelte dühösen.
A fiúra néztem, aki arcán már nem a könnycseppek csillantak meg, hanem a verejtékcseppek.
Nem volt, meleg, de tudtam, hogy ezt nem is az okozta, hanem az, hogy dühös volt. - Tessék! Elmehetsz! - fékezett le hirtelen.
- Ez nem Emily háza.
- Az már nem az én gondom - vonta meg a vállát.
- De nem tehetsz csak így ki egy olyan helyen, amit nem is ismerek! - emeltem meg a hangom, hogy hassak Yoongi - ra, de láthatóan ez őt nem izgatta. - Én nem egy k*rva vagyok - folytattam, tudván, hogy ezzel mégjobban felidegesítem őt, de talán észhez is térítem.
- Engem nem láthatnak meg. A húgod háza három saroknyira van.
- Kösz az információt! Igazán kedves tőled!
- El sem hiszem, hogy még mindig itt vagy, miközben gyűlölsz - mondta rezzenéstelen arccal.
- Én nem gyűlőllek és soha nem is tudnálak - nyitottam ki az ajtót.
- De nem is szeretsz - felelte egyből, mire mélyen a szemébe néztem.
- Most... megyek - szálltam ki az autóból.
Éreztem, hogy Yoongi szemei minden mozdulatomat követik.
Éreztem, ahogy nézett és láttam magam előtt az arcát, ami olyan sok fájdalmat rejt maga mögött.

Hátrafordultam és integettem neki, de Yoongi nem integetett vissza.
Vajon tényleg azt hitte, hogy gyűlőlöm őt?