Néhány hónap elteltével :

Emily - t kiengedték a kórházból.
Jin ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye haza.
Beültek a kocsiba, majd elindultak.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Jin.
- Jól vagyok.
- Ennek örülök.
- Várj Jin! Nem erre kell menni - eszmélt fel Emily.
- Ühüm.
- De... de Jin ez rossz irány. Rossz irányba kanyarodtál! Jin! - kiáltott Emily.
A lány nagyon megijedt, ellenben Jin - nel, aki higgadtan és eltökélten vezette az autót.
- Jin... - mondta remegő hanggal Emily.
- Nyugodj meg Emily. Bízz bennem! - kötötte be a lány szemeit egy kendővel.

***

- Megérkeztünk - jelentette ki Jin, és neki fogott kikötözni a kendőt, ami Emily szemét fedte. - Na? Mit szólsz? - kérdezte, a lány válaszát várva.
Egy gyönyörű réten voltak.
Emily döbbenten kémlelte a virágokat.
Mindent pipacsok borítottak.
- Jin ez... csodálatos.
- Örülök, hogy tetszik - vakarta tarkóját Jin.
Zavarban volt. Nem tudta mit tegyen. Jin óvatos és lassú mozdulatokkal közeledett Emily keze felé.

A lány hirtelen ötlettől fogva rohanni kezdett a virágok közt.
Jin elmodolyodva követte példáját.

Emily hanyatt feküdt, akárcsak Jin.
- Miért hoztál el ide? - tette fel kíváncsian a kérdést.
- Már egy ideje... azon tűnődöm... hogyan mondjam el neked, hogy én...
- Igen? - nézett a fiúra teljes komolysággal Emily.
- Én... többet érzek irántad szimpla barátságnál. Nem akartam elmondani, mert féltem, hogy visszautasítasz.
De ez megváltozott...
Már nem félek! És ezt neked köszönhetem.
Te... megmutattad nekem, hogy a félelem csak hátráltat. És te... olyan bátor voltál, amikor ott voltál...
Büszke vagyok rád. És... köszönöm, hogy megmutattad, nincs mitől félnem.
- Miről beszélsz? - ült fel hirtelen Emily. - Hogy érted, hogy bátor voltam mikor ott voltam? Mit tudsz arról?
- Mi? Hogy én? Nem tudom...nem tudom pontosan mi történt. Meglőttek. Csak ennyit tudok.
- Akkor miért mondtad?
- Emily kérlek nyugodj meg! Nem tudom mi történt csak hát... sokat töprengtem rajta és...
- Inkább hagyjuk! Kérlek vigyél haza! - állt fel Emily.
- Rendben - felelte halkan a fiú.