Yoongi szemszöge:

Másnap:

- U... uram! Jól van? - hallottam egy női hangot.
Ahogy kinyitottam a szemem, egy teli kukászsákot tartó, harmincas éveiben járó nőt láttam. - Oh... hál' Istennek! - könnyebbült meg, mikor látta, hogy kinyitottam a szemem.
Úgy tűnik elaludtam ebben büdös, gusztustalan sikátorban.

Lassan felálltam a nő pedig végig figyelt engem. Valamiért ilyedtnek tűnt. Nem értettem... majd egy lövés után, a nő lábai összecsuklottak alatta.
- Istenem! Meglőttek! Meglőttek! Meglőttek! - ismételte.
Csak mondta, újra és újra!
- Ne aggódjon hölgyem! Megtalálom őt! - rohantam a férfi után.

Semmit sem tudtam annak a nőnek az életéről, de azt megérzem, ha valaki bűnös. És ő nem volt az.
Tudtam, hogy hozzám volt köze. Engem akartak megfélemlíteni.
A férfi nyomába eredtem, aztán eszembe jutott, hogy segítséget kéne hívnom annak a nőnek.
De ahogy bekapcsoltam a telefonom, megint hívott az az ismeretlen szám.
A férfit kerestem, akit kergettem. És ott állt az út túloldalán a kezében a telefonjával.
Mostmár biztos voltam benne...
- Ő az!
Gyorsan felvettem, hogy lássam tényleg igaz - e.
- Háló? - szóltam bele.
- Végre újra találkozunk, Min Yoongi!
- Te vagy az? Te raboltad el Madison - t?
- Hmm... úgy tűnik mégsem vagy akkora idióta, mint gondoltam.
- Úgy beszélsz, mintha ismernél...
- Ismerlek. És tudok a piszkos dolgaidról is - tartott szünetet. - mivel velem végeztettél el mindent. Emlékszel, főnök?
- B@ssza meg! - néztem rá döbbenten. Még a telefonomat is elejtettem.
Sosem gondoltam volna, hogy ő az!

A fiú letette a telefont, majd újra elkezdett futni.
Egy ideig még fel sem fogtam mi történt, de aztán észbe kaptam. Muszáj követnem őt.

Amikor már a közelben voltam felismertem...
Ez volt a "munkahelyem". Itt tartottuk fogva az elrabolt lányokat.
- Főnök! Látod ezt? - tárta szét a karjait. - Ugye előjönnek az emlékek? A gyönyörű emlékek!
- Hol van Madison? - kérdeztem, ahogy beléptünk.
- Nem is bántasz? - húzott közelebb magához a pólómnál fogva. - Üss meg főnök! Üss meg! - hajolt a fülemhez.