Taehyung szemszöge:

Hurrá! Hál' istennek, Hobika él!
Milyen szép párt alkotnak.

Hihetetlen, hogy mennyire elvakította Madison - t. Már rég mellettem lenne, ha nem lenne ez az idióta! Valahogy meg kell tőle szabadulnom! De mégis hogy? Tudom, hogy fájna Madison - nak. Különben miért feküdt volna mellette azon a kib@szott ágyon egészen addig, amíg fel nem ébred? Én meg mindennap itt álltam és néztem őt.
- Miért szereted őt ennyire, mikor én éveket vártam már rád és még mindig nem kaphatlak meg... Meddig kell várnom? - suttogtam.
- Taehyung! - hallottam egy hangot a hátam mögül.
- Oh... szia Jimin!
- Már azt is megengedték, hogy sétálj?
- Igen. És hamarosan ki is engednek.
- Ez nagyon jó hír! - felelte Jimin. Láttam rajta, hogy feszült, de őszinte mosoly volt az arcán.
- Azt hittem, meg sem látogatsz.
- De Taehyung! Én voltam az első, aki bement hozzád! Csak akkor még nem voltál ébren.
- És azután? Azután már felébredtem. Akkor hol voltál Jimin? Ha? - kiáltottam.
- Nézd, Taehyung! Ez most nekem is nagyon nehéz...
- Tényleg Jimin? Na, mesélj még! Mitől olyan nehéz neked?
- Te tényleg nem fogtad fel?
- Mit Jimin? Mit?!
- Hogy te a legjobb barátom vagy! És fogalmad sincs róla mennyire fájt úgy látnom téged!
- Akkor minek jöttél oda? Senki sem kért meg rá, jimin! Senki! - feleltem ingerülten, majd megfordultam és a szobám felé vettem az irányt.
- Te tényleg... - kezdett bele, de elcsuklott a hangja. Rá néztem, jelezve, hogy fejezze csak be. - te tényleg azt kérdezted miért mentettelek meg?
- Azt hittem ez elég egyértelmű.
- Taehyung! Te nem vagy normális!
- Ohh...tényleg? Na és miért?
- Te fel sem tudod fogni, hogy mennyit jelentesz nekem. És én nagyon nagyon szeretlek! Ezért mentettelek meg.
- Jól van. Befejezted végre a kis beszédedet vagy még mindig úgy kell tennem mintha érdekelne? - kérdeztem. Jimin egy pillanatra lefagyott csak nézett rám a könnyes szemeivel, aztán válaszolt.
- Menj csak! - mondta ki halkan és erőtlenül.
- Na végre! - forgattam meg a szememet.