- Hupsz! Elfelejtettem megtölteni - vigyorgott Yoongi - De hidd el, legközelebb golyó is lesz benne - fenyegetőzött.
Hoseok némán tűrte, ahogy Yoongi sértegette és lökdöste.
- Yoongi! Kérlek fejezd be! - fogtam meg a kezét.
- Medison...
- Nem Yoongi! Kérlek menj el.
- Hát jó. Ha tényleg ezt szeretnéd... elmegyek.
- Igen, tényleg ezt szeretném!
- Ezzel még nincs vége! - nézett Hoseok - ra.

- Hihetetlen - ült le Hoseok.
Ez így nem mehet tovább. És ezt te is tudod - nézett rám Hoseok.
- Igazad van - bólintottam.
- Az egyetlen mód arra, hogy megszabaduljunk tőle az, hogy bőrtönbe záratjuk.
- De hogyan? Nem küldhetjük rá a rendőrséget csakúgy...
Ezer meg ezer embere van.
- Jól mondod. Hmm... már van is egy tervem! De ehhez Emily is kell.
- Remélem ez beválik.

***

Hoseok elmagyarázta. Mire a végére ért beesteledett.
- Van egy ötletem - törte meg a csendet Hoseok.
- Tényleg? Na és mi?
- Mi lenne, ha elmennénk a tengerhez?
- Hoseok! Este van.
- Na Medison! Gyere - rángatott - Verseny?
- Úgy is vesztesz! - nevettem gúnyosan.
- Majd meglátjuk! - futott.

Szerencsére Hoseok tengerparti házából nem kellett sokat futni.
Ahogy a homokban futottam... olyan nyugtató volt...

Hoseok egyenesen a tenger felé szaladt.
- Te nem jössz? - kiáltott a vízből.
- Milyen a víz?
- Egész jó. Na jössz?
- Megyek - mosolyodtam el.

Hoseok felé futottam és amint odaértem, Hoseok a magasba emelt, majd megpörgetett a levegőben.

Csak nevetni tudtam. Végtelenül boldog voltam. A tengerpart volt az a hely, ahol mindig kitudtam kapcsolódni. Úgy éreztem, itt senki és semmi nem árthat nekem.

Ahogy szellő gyengéden fújdogálta a tincsimet... és ahogy a tenger hullámzott... olyan jó érzést nyújtott. Nem akarok haza menni! Maradni akarok! Ameddig csak lehet.
Itt, a tengerparton a szerelmemmel.

- Versenyezzünk addig a szikláig! - mutatott az egyik nagy sziklára.
- Oké - mosolyogtam.
- Három, kettő, egy! Rajt!

A vezérszóra mindketten elindultunk. Hoseok hamar megelőzött, így ő nyert.
A sziklának dőlve várta, hogy én is a célba érjek.

Már majdnem ott voltam, amikor...
Megbotlottam és egyenesen Hoseok karjaiba zuhantam.
A fiú rámnézett. Mintha csak engedélyt kért volna.
Hol a szemembe nézett, hol a számat kémlelte. Lassan közeledett arcával az enyémhez, majd megcsókolt.

Pontosan tudtam mire készül. Tudtam, hogy még fog csókolni. De azt nem, hogy mindez ennyire érzelmes és jóleső lesz. Minden megszűnt körülöttünk. Abban a pillanatban, csakis Hoseok és én létezünk. Senki más.

Hoseok megfogta a derekamat, majd mégközelebb húzott magához.

- Szeretlek - súgta a fülembe.
- Én is szeretlek - nyomtam egy apró puszit az arcára.
- Na gyere! Menjünk haza - kapott fel karjaiba.
- Hoseok! Tegyél le! Kérlek!
- Miért? Mi a baj Medison? - tett le a homokba.

Hogy mi bajom van? Én sem tudom. Csak azt akartam, hogy letegyen. Furcsa érzésem támadt. Mi ütött belém? Azt hiszem... csak érezni akartam, ahogy a talpam és a homok találkozik egymással. Belemarkoltam a selymes homokba, majd ujjaim között hagytam, hogy távozzon a markomból. A szellő mégtávolabb fújta tőlem. Akárcsak Hoseok aggódó arcát. Bár nem hinném, hogy ezt a szél csinálja. Hoseok arca egyre csak távolodott tőlem.
- Ne! Ne menj el - nyújtottam felé a kezem.

Innentől semmire sem emlékszem. Minden elsötétült. Az élénk fekete szín mindent ellepett.

- Ne! Csak ezt ne! Me.. megint ez történik velem! Na de miért? Miért? Miért?

Újra és újra feltettem magamnak ezt a kérdést, de választ nem kaptam rá.