Taehyung szemszöge :

- Szeretlek Madison! Szeretlek Madison! De mire jó ez? Mire? - temettem arcomat a tenyerembe.

Már mindegy. Hamarosan vége már csak...
- Egy, kettő, három, négy... - számoltam a tablettákat, amiket kiborítottam a dobozukból a tenyerembe. - minek számoljam? Azt akarom, hogy vége legyen - öntöttem ki mégtöbbet a tenyerembe.
Lenyeltem majd vártam.

Egy kis idő múlva elkezdtem szédülni, még úgy is, hogy ültem. Forgott velem a világ. Aztán öklendezni kezdtem. A gyomrom nem akarta elfogadni a döntésem. De...

- Taehyung! - hallottam meg.
Va... Valaki kopogott. - Tae Tae! - kiáltotta.
Ji... Jimin? Ohhh... Jimin! Miért vagy itt? Nem akarom, hogy lásd...
- Jaj nyisd már ki! Kérlek! - dörömbölt az ajtón.
Sajnálom Jimin! - Most... nagy szükségem van rád Taehyung! - szomorodott el a hangja.
Nekem is rád lett volna szükségem. De nem törődtem azzal, hogy milyen boldoggá tesz mikor veled vagyok.
- Tae! Ezt most tényleg el kell mondanom neked! És csak neked mondhatom el. Nyisd ki! Kérlek!

Add fel! Én elmegyek,te légy boldog! Valahogy menni fog. Remélem.

A szervezetem kezdte feladni. Ahogy én már rég megtettem. Már csak fizikailag éltem. Belül...
Csak azt éreztem, hogy szeretem őt. De tudtam, hogy nem számít.
És ha megkérdeznéd, hogy miért nem adtam fel miközben tisztában voltam azzal, hogy úgysem sikerül, azt mondanám nem tudom. Mert én tényleg tudtam, hogy sosem fog rám többként tekinteni, mint csak egy barátra, de mégis reménykedtem. Amíg még tudtam...
Hát már arra is képtelen voltam. Elfogyott minden reményem.

Azt hittem sikerül elszakítani J hope - ot Madison - tól, de tévedtem. Bár ne tévedtem volna ekkorát és bár egy másik lányba szerettem volna bele. Valakibe, aki viszonozza az érzéseimet. Gyűlölöm ezt az érzést.
Szerelem, ha? Miért mondják, hogy az olyan jó? Miért hazudnak? Már gyerekkorodban erről hallasz. Minden mesének az a vége, hogy boldogan éltek míg meg nem haltak. Aztán a gyerekek felnőnek és rájönnek, hogy ez nem így megy. Pedig jó lenne, nem igaz?