Habár csak két hete szakított el ez álnok karantén, én már hűlök arcod pírja nélkül, libabőr kerülget, hogy nem tekintesz rám! Mint a test, mit megfosztottak az alvástól evéstől-ivástól, úgy sorvadok, s mint a Halál Völgyében napon aszó kóró. S minthogy bánatom égnek kiáltom, a természet követi példám, s havas-jeges burokba fogná a világot. Minden kis hópehely, mi felhő-anyjától elszakad, s félve-sikítva földnek zuhan lassan, éles korcsolyával csúszik le szívemen is, hogy e kis hó-sereg jégbe zárjon újra nélküled!

De bár, ó, lennék egy e kis pehelyből, hogy szél hátán hosszan vándorolva, házad elé menjek, s Téged édes szóval-dallal kicsalva udvarodba testet öltsek, s táncoljak véled napestig! S ha, óh, rám tekintenél, egy kicsit mindig elolvadnék, s táncunk fináléját ropva eltűnnék én az éjjeli csillagon, s zokogva sírnék hajnalig, mikor a felkelő Nap – óh, fénye hozzád mérve, mégis, oly hideg! – rám tekintve végleg megsemmisítene, s akkor tán úgy is sírnék, hogy az egész Föld kórust sírna velem, csak Te nem, mert a millió és millió könnyből kacajt gyúrmáznék neked, s ajkadra simítanám. Akkor elapadna minden könnyem, mert tudnám, hogy Te, csak Te mosolyogsz.

B.

[2020.03.23.]