Könnyektől ázó arcom leborul,
Bánatomnak gyöngyi mind legurul,
Hátam fájdalomtul ívbe görbül,
Lelkem, mint tó-iszap süllyed, s leül.

Kezem ölemben, mint halott madár,
Ki örömtül verdesve már nem száll,
Szívem kezemben, darabra törve,
Erőst kifakulva, érzéstől kiölve.

Millió szilánkban hever előttem,
Szégyen, hisz én voltam, ki megöltem!
Oly'nak adtam, ki nem érdemes rá,
Türelmetlen voltam, s ez lett az ár.

Hanem most átjár édes melegség,
S halott szívemben újra gyúl fény,
Angyal térdel le elém, úgy látom,
Nincs is szebb teremtés nála a világon.

Puha ölelésbe von, s tart ott karja,
Nem engedem el, s nem is akarja,
Hamvas, szeplős bőre enyémhez ér,
Felforr bennem mind'ütt ereimben a vér.

Parázsló vérem szétárad testemben,
Forró hő hullámz egész lelkemben,
Bőröm jégpáncélja nyomt'lan tűnik,
Kívülről fagyasztó bőröm szűnik.

Jégpáncél alatt dobog még szívem,
S lelkem is felébred, én két hívem!
Szép angyal még egyszer reám tekint,
S édes tüske magát szívemen áteszi.