Csúsztunk vagy tizet, mert Véhá új pályákat csinált, aztán elvitt reggelizni(inkább tízóraizni) a szemétből épített éttermébe. Leültünk a kartondoboz székekre, és Véhá kiszórt a kesztyűjéből a műanyagdarabokból összeragasztott asztalra két dobozt. Az egyikben rántotta volt, a másikban vaj, sonka, és kifli.
-Melyiket kéred?
-Add a rántottát!
-Varázsszó?
-Kérem szépen.

Odaadta a rántottás dobozt. Újra nagyon gyerekes lett. Elkezdtem enni a rántottát, ő pedig felrakott magára egy koszos előkét.

Most úgy evett, hogy megfogta a kiflijét, beletunkolta a vajba, aztán rárakott egy sonkát, és harapott egy nagyot. Ezt megismételte kétszer, és a kifli el is fogyott.

Miután befejeztük, visszamentünk csúszkálni. Már a harmadik kör jött volna, mikor kaptam egy üzenetet a telefonomon Alpitól.
,,Gyere haza! Rosszul lettem munka közben, és nem tudom magam ellátni egyedül..."

Odahívtam Véhát.
-Véhá, Alpoka írt, hogy mennem kell haza. Hazavinnél?
-Persze...-mondta csalódottan. Elővette a szatyrot, és megvárta, hogy belemásszak. Ezután elindultunk.

Pár perc múlva megérkeztünk a ház elé. Kifejezetten gyors volt. Kiszálltam, majd odafordultam hozzá.
-Véhá, ne szomorkodj. Holnap majd annyit csúszunk, amennyit csak szeretnél.
-Ez az!-mosolyodott el, aztán megölelt. Miután elengedett, felugrott, és elszállt. Én pedig elindultam a ház kapuja felé.

Bementem a kertkapun. Lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, és köszöntem.
-Szia, Alpi! Hazajöttem!

Válaszul egy furcsa hangot hallottam a hálószobából. Benyitottam. Alpoka egy székhez kötözve, betömött szájjal próbált figyelmeztetni. Mellette két izmos pasi. Azonban ez nem is volt annyira furcsa, mint az, hogy nem kékek voltak, hanem teljesen fekete ruha fedte a testüket. Előkészítettem magamat egy verekedésre, majd beléptem a szobába.

Az ajtó mögül azonban valaki hirtelen mögém lépett, és lefogott. Hiába kapálóztam, esélytelen volt a szabadulás.
-Mi van, szépfiú? Talán nem tudsz kijönni a szorításomból? Nesze!-kiáltotta az engem lefogó izomagy, és egy nagyot csavart a karjaimon. Fájdalmamban felkiáltottam.

A kiáltás után pár másodperccel hangos csörömpöléssel betört az ablak. Véhá volt az.
-Eresszétek el, ti szerencsétlen különlegesek!-üvöltötte, és közben a sokkolójával lesokkolta az Alpokát őrző izmosokat. Velük együtt viszont Alpokát is eszméletlenné tette-Jobb, ha egy átlagos nem lesz ennek tanúja.
-Hadd legyen! Most úgyis nálam van a Kárhozott!
-Ereszd el!
-Nem fogom. Amúgy meg, nagyon bájos, hogy idejöttél bevédeni a Kárhozottat. Milyen kár, hogy esélyed sincs megmenteni.

Miközben ezt elmondta, egy kicsit meggyengült a szorítása, ezért cselekedtem. Hirtelen nagy erővel széthúztam a karjaimat, amiket emiatt elengedett, és felkaptam egy, a földön heverő szilánkot.

Egy mozdulattal megvágtam a felém közeledő kezeit. A fájdalomtól meghátrált, és közben Véhá ráugrott a nyakára, és elkezdte fojtogatni. Amíg izom szabadulni próbált, felvettem a földről a harc közben leesett sokkolót, bekapcsoltam, és hozzászorítottam izomagy mellkasához. Pár másodperc után összeesett. Lihegve szedtem össze magam, és megnéztem, mi van Véhával és Alpival. Véhá leporolta magát, aztán a kesztyűjéből kivett egy kötelet, amivel szorosan összekötötte az izomagyakat. Én addig Alpit szabadítottam ki, majd befektettem az ágyába. Elkezdtem takarítani. Véhá is beszállt.
-Ezek kik voltak?-kérdeztem.
-Néhány különleges. Ilyen a nagyrészük. Kegyetlen, önző, és nem gondolnak a jövőjükre.
-Miért akartak elrabolni?
-Na jó, azt hiszem, itt az ideje megtudnod. De nem itt. Ez a hely, mint az előbb is láthattad, nem biztonságos.
-Hová megyünk?
-Az én otthonomba. Azt még nem fedezték fel.

Véhá elővett egy megfelelő méretű üveglapot a betört helyett Alpoka ruhásszekrényéből. Ami nem fér el a kesztyűben, azt tehát a közeli, elrejtett helyeken ,,tárolja". Ravasz, elég ravasz.

Alpinak írtam egy levelet, amit leraktam az ágya mellé.
Szia! Munkában rosszul voltál, ezért elmentem érted. Hazafelé elájultál, és hazahoztalak. Az ágyad mellett maradtam, de nem keltél fel egy óra múlva sem. Elmentem Imre doktorúrhoz, hogy kérjek valami gyógyszert. Bármi van, hívj! Sietek haza. Puszi, Trisztán

Véhá elővette a szatyrot, és beleültem. Elindultunk. Fontos pillanatok jönnek most. Kiderül, hogy hol vagyok valójában.

Miután megérkeztünk, bevitt a koromsötét szobába. Leültünk két, már előre odakészített székre, amit egy asztalka választott el egymástól. Felkapcsolt egy lámpát. A szoba apró és fekete falú volt, a székek és az asztal színe pedig fehér.
-Nos, felkészültél, Trisztán?-kérdezte szomorkás, de nagyon komoly arccal.
-Igen-válaszoltam.
-Akkor vágjunk bele. Többször is beszámoltak már róla, hogy a kínzások áldozatai elmenekülnek egy fantáziavilágba, ahol minden ugyanolyan, mint a valóságban, csak éppenséggel ott nem kínozzák meg őket. Ahhoz, hogy felébredjenek...

Lefagytam. Véhá ezért is állt meg. Ez egy...egy fantáziavilág?! Akkor...akkor Véhát is csak...? És akkor a valóságban...akkor a régi világomban van a testem, és egy fantáziavilágban élem az életemet?!
-Folytathatom?-kérdezte nagyon határozottan.
-Jó-mondtam lihegve. Kapkodtam a levegő után. Nagyon durva...nagyon durva volt ez a sok információ így egyszerre. Nagyon durva.
-Tehát ahhoz, hogy felébredjenek, kell kapniuk egy határozott utasítást erre, ahol tájékoztatják őket a jelenlegi helyzetüről, és felszólítják a fantáziavilág elhagyására. Még ezután is, van, hogy hónapokba tellik a visszatérésük.
-Mi?! Szóval...de miért kék minden?
-Mert nem teljesen vagy benne ebben a világban. Ezért sem működik minden, amire gondolsz. Emiatt az olyanok, mint én, szintén kéknek látjuk. Mi sem vagyunk teljesen benne ebben a világban. Az a részünk, ami kilóg a világból, egyre növekszik. Amikor mi elfogyunk, te teljesen belemész ebbe a világba, ahonnan ezután már lehetetlen visszahozni. A tested a valóságban él, de a lelked a fantáziavilágodban ragad. Ez pedig a valós tested haláláig így is lesz.
-Akkor...mostmár kezdtek teljesen elfogyni?
-Igen. Nekem már csak 19 napom, és 14 órám maradt. Az izmosoknak ennél is kevesebb lehetett, ha felfedték a kilétüket. Ugyanis ha ezt megteszik, bárki megölheti őket, és akkor a gyilkosuk lehet az új különleges. A bökkenő az, hogy csak annyi idejük marad az elfogyásig, mint amennyi a megölt különlegesnek.
-Akkor...most fel kéne ébrednem?
-Igen, hacsak nem akarsz egyedüli különleges maradni ebben a kék világban a halálodig.
-Hát...ébressz fel!
-De ha egyszer felébredsz, mindenki meghal ebben a kék világban, és a fantáziavilágod eltűnik. És soha többet nem térhetsz vissza ide.
-Akkor...most választanom kéne...?
-Igen. Bármikor felébreszthetlek azzal, hogy átadod a Kárhozott erődet, amivel elpusztítom ezt a világot. Így automatikusan fel fogsz ébredni.
-Kárhozott erő?
-Így hívják az erődet, mivel te vagy a teremtője ennek a világnak. Neked van tehát a legnagyobb erőd is. De most válassz.

Elkezdtem gondolkodni. Ha visszatérek, akkor lehet, hogy folytatódnak a kínzásaim, de lehet, hogy nem. Az is megeshet, hogy véget ért a háború. Vagy hogy véget vethetek neki. De lehet, hogy egyik sem, és elpusztult Balassagyarmat, Alpokával együtt.

Viszont ha maradok, Alpokával és a családommal lehetek, és biztos, hogy nem lesz háború vagy kínzások. De minden kék marad, és nagyon fog hiányozni Véhá. Mondjuk Véhá ígyis-úgyis meghal, tehát őt nem választhatom.

Döntenem kellett. Akkor és ott. És nem bántam meg a továbbiakban a döntésemet.
-Fel akarok ébredni!
-Biztos?
-Igen.
-Elbúcsúzol valakitől?
-Három embertől kell. Vigyél haza.

Hazavitt. Megálltam az ajtó előtt.