Alpoka egy óra múlva haza is jött, és elkezdett spagettit csinálni.

Miközben a tésztát főzte, elmentem az ablakhoz, és elkezdtem a fát nézni. A kék fát, kék levelekkel. Az egészen egy darabka zöld sem volt. Visszasétáltam az ebédlőbe, és megterítettem.

Mikor kész lett a vacsora, Alpoka leült elém.
-Milyen volt a napod?-kérdeztem.
-Jó. Tizenhat ember haját vágtam ma le.

Alpoka egy fodrász. Nagyon ügyes, Balassagyarmaton és a környékén híres a kezeiről. Elmondta, hogy két ember hajfestést kért, és az egyik kékre akarta a haját.

Kékre. Mintha ebben a világban létezne más szín.

Bár...létezik is. Véhá létrehozta. Megint ki akartam volna menni a kanapéhoz, hogy leellenőrizzem a fát.
-Alpi, bennt hagytam a telefonomat, pedig akartam volna mutatni egy videót.
-Menj csak be érte, megvárlak-kacsintott.

Bementem a szobába. Az ablakhoz siettem, és kinéztem rajta. A fa ugyanolyan kék volt. Csalódottan vettem tudomásul, hogy Véhá most nem jön értem. Felemeltem a telefonomat a kanapéról, aztán gyorsan találomra kiválasztottam egy videót a galériámból.

Visszasétáltam a konyhába. Alpoka rámnézett, majd a telefonomra.
-Akkor megmutatod?-kérdezte.
-Itt van-mosolyodtam el.

A videó elindult. Egy kutyát videóztam, aki kergette a farkát. Szerencsém volt ezzel a videóval, hogy nem valami unalmas izé volt.

Alpoka nevetett, aztán rámnézett.
-Ez nagyon vicces volt! Küldd már át!
-Okés. Amúgy finom a spagetti.
-Köszi!

Miután megvacsoráztunk, elmosogattam, aztán lefeküdtem a kanapéra.
-Nem akarsz inkább az ágyadban aludni?
-Nem, jobb itt.
-Nekem mindegy, de azért ha fáj a hátad, akkor várlak a hálószobában.

Megvártam, hogy lefeküdjön, majd kinéztem az ablakon. A kék fán ott virított egy zöld levél. Tehát Véhá újra látni akart. Izgatottan ellenőriztem, hogy Alpi alszik-e, majd miután biztos lettem benne, hogy igen, elindultam az ajtó felé.

Kimentem az utcára. Véhá ott állt, kezében az utazószacskóval.
-Sokkoljalak?
-Nem kell, köszi!

Bebújtam a szatyorba, és vártam, hogy Véhá elinduljon. De nem indult el.
-Mi az? Nem megyünk?
-De, de nem akarsz enni valamit?
-Hát...igazából tele vagyok.
-Akkor csak egy teát.
-Okés...de hova akarsz vinni?
-Van itt egy kávézó. Most nyitva van. Akarod akkor?
-Jó, menjünk.

Véhá kitessékelt a zacskóból, aztán gyalog elindultunk a kávézó felé. A kék utcában egy kék ház volt az. Mikor bementünk az ajtón, mindenki üdvözölte Véhát.
-Szia! Újra itt vagy?
-Kit hoztál magaddal?
-Milyen szép fiú...csak nem lett barátod?

Egyetlen furcsa volt. A nevét senki sem mondta ki. De ő sem ezzel, sem az üdvözlésekkel nem törődött. Odafordult az egyik pincérhez.
-A szokásosat, Melli. Neki pedig egy alfa menüt-mondta, és rám mutogatott-Ja, és kérünk egy két személyes asztalt.
-Mást?
-Nem kell.

Nagyon közvetlenek voltak és régi ismerősöknek tűntek. Miután megkaptuk az egyik kék asztalt, leültünk, és Véhá megszólalt:
-Ez a törzshelyem. Amíg téged még nem találtalak meg, itt töltöttem a mindennapjaimat. Illetve a kereséseddel is foglalkoztam, de akkoriban ezt tekintettem otthonomnak. Mióta megtaláltalak, kevesebbet lehetek itt, de akkor is nagyon fontos számomra.
-Szoktál mostanában ide járni?
-Ha nem vagyok veled, akkor itt várlak. Aztán ha megunom, üzenek neked. Tudod, a zöld levéllel.
-Aha. Lehetne gyakrabban jelezned, mert nekem nincs egy ilyen kávézóm vagy kuckóm. Nekem csak a várakozás van. Én nem tudnék jelezni neked valahogy?
-Ha nagyon akarod, hogy jöjjek, azt megérzem, és akkor jönnöm is kell. Ennek a világnak ez az alapszabálya.
-Az, hogy tenned kell, amit akarok?
-Erről most nincs kedvem beszélni. Mert ha elmondanám, elmennél. És én meghalok nélküled. Ugyanis tőled függök. Ezért is kerestelek. Vigyáznom kell rád, és arra, hogy mennyit mondhatnak el neked mások. Mert van még néhány olyan rajtam kívül, akik tudnak ,,valamiket" amiket te még nem tudhatsz.
-Miért nem?
-Mert még nincs itt ennek a világnak a halálának ideje. Sajnálom. De egyszer meg fogod tudni. Mert meg kell tudnod.

A pincér kihozta Véhá ,,szokásosát" vagyis egy kék meggyes pitét és egy kék kakaót kék pillecukorral. Elém egy ,,alfát" tett le, tehát kék gyümölcsteát kék cukorral és kék csokiskekszekkel. Elkezdtünk enni, és Véhá...Véhá egy kicsit furcsán fogyasztotta el a ,,szokásosát".

Felemelte a tányérját, és a sütit beleszórta a szájába, amit óriásira nyitott. Csak néztem. A kakaóját pedig rárakta az asztalra, és a nyelvével szupergyorsan kikanalazta a kék italt. Elcsodálkoztam. Tudtam, hogy ez a világ nem normális, de erre nem nagyon számítottam.

Megnéztem az időt. Véhá mellett nagyon gyorsan telik, de még így is csak hajnali fél négy volt. Hatkor akartam írni Alpokának, hogy korán megyek be dolgozni, ezért majd csak este találkozunk.

Miután én is megettem a menümet, Véhá a barna kesztyűiből előhúzott egy papírlapot. Nem láttam, mi volt ráírva, de mindenki rá akarta magát vetni a lapra, hogy megkaparintsa. Végül a pincéré lett, aki gyorsan zsebre tette. Véhá megfogta a kezem, és kivitt a kávézóból.

-Mi volt azon a lapon?-kérdeztem.
-Ugye te és én, meg még néhányan különlegesek vagyunk. Ebből adódóan vannak különleges képességeink. A lapra egy olyan mondat volt írva, amit egy ember láthat csak, és csak egy értheti meg. Ennek viszont két különböző személynek kell lennie. Az emberek érzik magukban, ha ők lennének az egyik ilyen fő. Bizonyítani ezt azonban nagyon nehéz. Így senki sem mutatja meg ezeket senkinek sem, és így senki sem tudja a jelentésüket.
-És ezt honnan tudják az emberek?
-Különlegesektől, persze.
-Amúgy mi volt a lapra írva?
-Az, hogy ,,Véhá vagyok".

Felnevettem. Szóval megbarátkozott a névvel, amit adtam neki. Utána beszálltam a zacskóba, amit szintén a kesztyűjéből vett elő. Ki tudja, mennyi minden lehet még odabent.

Közben hat óra lett. Elküldtem az üzenetet, és Alpi visszaírt, hogy OK. Ez letudva. Nyilván nagyon szeretem Alpit, de egyenlőre meg kellett találnom számos kérdés válaszát.

Miután kényelmesen elhelyezkedtem a zacskóban, Véhá felugrott, és elindult a szeméttelepe felé. Az otthona óriásinak tűnt úgy, fentről.

Leérkeztünk a földre, és elkezdtünk csúszkálni a zacskókon Véhá pályáin.