Mikor felébredtem, reggel volt. A kék fényű Nap besütött a kék ablakon át a kék takarómra. Alpoka átöltöztethetett alvás közben, mert a ruhám nem volt lehányva. Most is a csilingelő hangját lehetett hallani a konyhából. ,,Biztos reggelit csinál, és közben énekelget valamit" gondoltam. El akartam nyúlni a vízért, mikor az kiborult a szőnyegre. Alpoka besietett a koppanó hangra.
-Jó reggelt! Milyen volt az éjszakád? Kipihented magad?-kérdezte barátságosan, miközben a vizet szó nélkül elkezdte föltakarítani. Én is be akartam volna szállni, hogy ne legyek haszontalan, de nem engedte.
-Leveles Triszán, beteg vagy. Feküdj az ágyban, és ne törődj semmivel. Aludj sokat!-Bekapcsolta az óriástévét. Még sosem láttam olyan nagyot, és eddig falnak volt álcázva. Hiába, sokat fejlődhetett a világ három háborúmentes év alatt.

Egy hírcsatorna ment. Épp arról volt szó, hogy az emberek milyen dolgoktól lehetnek rákosak. Csendben hallgattam, bár nem figyeltem. Azokon a képeken gondolkoztam. A jeleneteken. Ahogy a legjobb barátomat lelövik. Ahogy elütnek autóval egy kupac hullát. Ahogy rálépnek egy félig elrothadt fejre vagy testre. Mindenre színtisztán emlékeztem. Mindenre.

Alpoka elment vásárolni, mert elfogyott a kenyér. Amíg készülődött, megpróbáltam rá koncentrálni, hogy addig is ne az emlékeken rágódjak. Miután kiment, felálltam, és az ablakhoz mentem. Észrevettem valami furcsát az egyik kék fán. Sokáig néztem, mire megbizonyosodtam róla, hogy nem délibáb, vagy valami ilyesmi. Hogy nem csak rosszul látom, vagy nem csak képzelem.

Az egyik fa kék lombjában egy zöld levél nőtt.

Zöld volt. Nem kék, nem kékeszöld, nem barnáskék vagy másmilyen kék színű. Zöld volt. Világoszöld.

Kirohantam. Futottam a fa felé, a kék betonon a kék papucsomban. Futottam a kék melegítőmben a kék fa felé. Ami nem volt teljesen kék.

Mikor odaértem, megpillantottam a levelet. De már nem zöld volt, hanem kék. Újra kék. Csalódottan indultam vissza a házba, és azon agyaltam, hogy hihettem, hogy ebben a kék világban lelhetek valami más színt a kéken kívül. Hogy hihettem? Hogy hihettem el a szinte lehetetlent? Mint például hogy a háború nem lesz durva, vagy hogy nem lesz bajom. Hogy nem kell végignéznem senki halálát, vagy nem leszek igazságtalanul börtönben kínvallatással. Hogy hihettem...?

Ekkor viszont újra elkapott a hányinger, és lerogytam a földre. Amíg hánytam, egy fehér ruhás lány hosszú, fehér hajjal elindult felém. Sokkal inkább futott. Kezében valami fegyvert szorongatott, és az arca nagyon dühös volt.

Ő egyáltalán nem volt kék. Egyáltalán nem. A ruhája egy testhezálló fehér kezeslábas volt, kezeit barna kesztyű védte. Haja térdéig ért, és teljesen fehérnek láttam. Dúsnak és nem kéknek. Bőre olyannak tűnt, mint a régi világomban egy olyan emberé, akit nagyon ritkán ér napfény.

Futott. A fegyverét felém irányította, és megnyomott a nyelén egy gombot. Áram zúgása hangzott fel. A fegyvere sokkoló volt. Engem akarhatott csak. Mivel más nem is tartózkodott a kék utcában. Ahol már nem minden kék.

Én csak hánytam, pedig menekülnöm kellett volna. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Elcsúsztam a kék hányásban. Feltápászkodtam, és végre visszatért az erőm. Elkezdtem futni. Három lépés után azonban erős szúrást éreztem a hátamon. Az erőm egy pillanat alatt elszállt, én magam pedig elvesztettem az eszméletemet.