Mikor reggel felkeltem, tudtam, hogy ez lesz az utolsó napom...holnap ugyanis meghalok.

Nem akartam. Nagyon nem. Utáltam ezt a tudatot.

-Szia, depis Trisztán!
-Véhá! Hagyjál már békén! Most magam alatt vagyok.
-Jaj! Holnap ki fognak végezni! Ohh!
-Miért nem fogod fel ennek a súlyát?!

Ekkor a kezembe hasított egy szörnyű fájdalom.
-Áu!-kiáltottam. Ekkor egyre hangosabb léptekre lettem figyelmes.

Vivien lépett be. Egy elsősegély táskát hozott magával. Leült mellém, és szó nélkül leszedte a kezemről a kissé bénán felrakott kötést, és kicserélte. Végül felém fordult.
-Nem olyan rég volt egy műtétem, és kissé gyenge vagyok. De nem nagy baaa...-ekkor ájultan abba a "másfél" karomba hullott. Persze pont ekkor kellett bejönnie a hülye pasijának. És természetesen pont akkor kellett nyitva hagyni az ajtót.
-Te rohadék, kihasználod, hogy gyenge!

Szögezzük le, hogy én nem szerettem Vivient. Viszont ahhoz képest, hogy milyen helyen vagyok, egész kedves(ha a büntetését nem nézzük).

Szerencsétlennek egy ilyen pasi jutott. Elég értetlen egy srác. És nagyon bénán néz ki.

Visszatérve, a fickó kikapta a kezemből Vivient, aki próbálta nyugtatni, de nem hatotta meg. Megindult felém, majd belerúgott a gyomorszájamba. Nagyon fájt. Ezután felemelt a nyakamnál, és folytogatni kezdett. Elég hamar rájöttem, hogy ha nem tesz senki semmit, meg fog ölni.

-Tudok rajtad segíteni!-szólt Véhá.
-Akkor csináld már! Mingyárt megfullad a testem!
-Sikítani fogok. Emiatt Vivien is meghalhat!
-Mi? Választanom kéne saját magam és Vivien között? Nem vagyok belé szerelmes, de akkor is kedves volt...
-Legyél határozott! Most kinyírod, mert megvágta az ujjaidat!
-De én nem az a fajta "bosszúálló" ember vagyok!
-Na jó, nem fogom hagyni, hogy itt meghalj!

Ekkor a testem felett Véhá szó nélkül átvette az irányítást. Sikítani kezdett, és én pedig szörnyűlködve néztem, ahogy először a pasas, aztán Vivien is meghal. Véhá nem adta vissza a testemet, hanem elvette Vivientől a kulcsot, majd először a rácsok ajtaját, másodszor a szobáét nyitotta ki. Elrohant, végig egy folyosón, aztán kinézett az ablakon. A földszinten voltunk, ezért kirúgta az ablakot, majd kimenekült. A kamerák a visszhangzó sikolytól szétrepedtek, ezért ezzel nem kellett számolnia. A kulcsokkal a kerítést is kinyitotta, majd futni kezdett. Közben lerogytam a képzeletbeli Véhás testemmel a földre, és zokogni kezdtem. Nem bírom. Nem bírom ezt az egészet! Meg akarok halni! Miért nem öltek meg?! Miért nem pusztultam bele a fájdalomba?! Miért nem?! MIÉRT NEM?!

Végül megálltunk. Véhá egy autóba vitt, amit elkormányzott egy apró faluba. Itt kiszállt, majd berúgott egy random ajtót. Elment a házba, és végül leült a kanapéra, ahol visszaadta az irányítást. Pár perc múlva már el is nyomott az álom.

Az éjszaka közepén keltem fel. Helikopterek zaja töltötte be az egész házat. Kimentem az épület elé, és megláttam, ahogy Fanni hajol ki a gépből.
-Csókolom! A szüleim meghaltak, ezért eljöttem Trisztán bácsihoz. Nem baj, ha elviszem egy másik országba? Ott talán majd élhetünk együtt...
-Tudod, Fannikám, én nem vagyok biztos abban, hogy te oda viszel.
-Bízzon bennem!
-Hát jó!-mondtam, mert igazándiból nem nagyon volt más választásom.

Ezután beszálltam a helikopterbe, amit egy furcsa nő vezetett. ,,Mi van, ha hazudik?" gondoltam.
-Most pedig elvisszük Trisztán bácsit Olaszországba.

Hat óra múlva Olaszország közelébe értünk. Nagyon hosszú út volt, de közben Fanni meséit hallgattam. A pilóta a nagynénje, aki nagyon barátságos. Ekkor egy lövést hallottunk. A gép elkezdett lefelé zuhanni. Fanni odabújt hozzám, de én nem tudtam belekapaszkodni, mert a zuhanás miatt elment a gravitáció. Sikoltoztunk. Fanni nagynénje is csak ordibált, és nem sikerült neki megtartani a gépet. Hárman zuhantunk lefelé.

Hosszú, keserves zuhanás volt.