Másnap reggel, mikor felébredtem, egy furcsa férfi állt előttem. Izmos volt, szemüveges, öltönynadrágot, és egy ujjatlan, összeizadt pólót viselt.
-Ide figyelj!!!-ordított rám.
-Igen?-kérdeztem vissza álmosan.
-Majdnem megölted a barátnőmet!!! Ezért kinyírlak, te nyomorék!!!-kiabálta, és megpróbálta betörni az ajtót.
-Amíg nincs kulcsod, ez nem fog sikerülni...-ásítottam, aztán visszafeküdtem az ágyba.
-Csak nyílna már ki ez a retkes ajtó!!!-üvöltözött, majd egy óra szitkozódás után végül abbahagyta. Hallottam a dörmögő lépteket, amelyek egyre halkabbak voltak, míg egyszercsak már nem is lehetett hallani. Elment.

-Ennek a Viviennek is hülye pasija van...akárcsak Alpokának.
-Mondd, ez miért jó neked?
-Mármint mi?-értetlenkedett Véhá.
-Az, hogy folyton lehülyézel! Ráadásul ez most egy nagyon érzékeny pont volt!-duzzogtam.
-Mert szórakoztató. Meg amúgy is...Alpoka meghalt! Már nem tökmindegy, hogy mit mondunk róla?
-Nem! Én szeretem őt!
-Szeretted! Nem szereted! Mert már halott! Egy halottat pedig csak elmezavarokkal lehet szeretni.
-Én mindig szeretni fogom! Az emlékeimet róla!
-De Alpoka meghalt!!!
-Attól még szeretem!!!

Ekkor újabb léptekre lettünk figyelmesek. Magassarkú cipők dobogása volt. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy kislány lépett be rajta.
-Csókolom!-köszönt. Nyolc éves lehetett.
-Szia...
-Vivien lánya vagyok. Anya a múltkor megsebesült, ezért idejöttem, hogy megtudjam az okát.
-Csak megszúrta az ujját.
-De nem!-toporzékolt.
-De igen! Most pedig menj el, mert bajba kerülhetsz itt.

Duzzogva kiment az ajtón.

,,Buta kislány" gondoltam. ,,Szegényke amúgy sincs itt biztonságban". Ekkor nyílt az ajtó, és belépett, kezében a sporttáskával.
-Mit akarsz azzal csinálni, Fanni?-kérdeztem kissé lekezelően.
-Meg fogom büntetni!
-Szerintem nem kéne azokkal játszanod, mert még megsérülsz.

Ekkor megjelent Véhá.
-Szerintem komolyan beszél-suttogta.
-Ugyan már! Ez egy kislány. Maximum 8 éves lehet...mit árthat? Hisz olvasni is csak most tanult meg!
-Ne legyél ennyire magabiztos. Mi van, ha tévedtél? Végül is Vivien lánya...ő sem tűnt veszélyesnek. De nézz csak az ujjaidra!
-Hagyjuk már ezt!

-Istenem!-kiáltott fel Véhá hirtelen.
-Mi van?
-Csak rájöttem, hogy mi is ez...
-Mi ez?
-Tűk.
-Mi lesz?
-Valszeg szurkálás...nem olyan szörnyű.
-Te, Véhá, mit tegyek?
-Ez a kislány, mint mondtam, egy pszichopata...
-Ne már!!!
-Így jártál...

Fanni szépen belém döfte a tűket. Nem volt jó élmény. De mikor kirántotta őket... Jézusom...

,,Ezt-nem-hiszem-el" ismételgettem magamban. Bekötöztem valahogy a kezemet, majd lefeküdtem aludni. Itt ok nélkül is megkínoznak.

Másnap az ajtón egy furcsa, téglalap alakú sötét foltot véltem felfedezni. Egy papírlap volt az. Valaki kiragasztotta. Kíváncsi lettem. Most már pontosan tudom, mi volt odaírva, de akkoriban nem tudtam. Óvatosan kinyúltam a rácsok között, majd elkezdtem rázogatni az ajtót. Hirtelen elértem a célomat: a papír leesett a földre. Egy kis kötszer segítségével behúztam az ajtó, és a rácsok alatt is(a szoba egy normális helység volt, de a bejárattól fél méterre rácsokkal volt elválasztva a cellám). Így végül a kezembe foghattam a lapot.

KIVÉGZÉS: NOVEMBER 3.

Ki akartak végezni. Két nap volt a halálomig. Nagyon bepánikoltam.

-Na mi van? Befostál?
-Igen! Véhá, két nap múlva meghalunk!
-Tudom! Képzeld, tudok olvasni.
-Akkor meg miért vagy ilyen közönbös? Nem is érdekel, hogy meg fogu-
-Fogd már be! Olyan hülye vagy!
-Még egyszer ezt mondod, tuti kinyírlak.
-Húha! Csak annyira hülye vagy, hogy azt sem tudod, hogy kell.
-Te utolsó!
-Mocsadék!
-Bunkó!
-Idióta!

Ekkor belépett egy férfi.
-Jó napot. A nevem Nagyillós Gáb...-meglátta a lapot a kezemben-akkor már tudja-sóhajtott.
-Miért fognak kivégezni?!
-Mert maga a bejegyzések szerint halott. Tehát meg kell halnia, különben óriási bajba kerülünk.
-Változtassák meg a bejegyzéseket!
-Sajnos lehetetlen.
-Most komolyan egy hülye lista miatt kell meghalnom?!
-Én nagyon sajná-
-Nem hiszem el, hogy ilyen idióták maguk! Nem halhatok meg emiatt!
-Figyeljen, én megpróbálok intézkedni ezügyben, de nem ígérhetek semmit...
-Ez a minimum!

Ezután kiment az ajtón. Nagyon dühös voltam. Emiatt össze is téptem azt a rohadt lapot.

Aztán megkorrant a gyomrom. Mondjuk már pár napja nem ettem. Elkiáltottam magamat.
-Nagyon éhes vagyok! Kaphatok valamit enni?

Ezt ismételgettem egy darabig.

Néhány óra múlva megjelent Fanni egy tállal a kezében.
-Csókolom! Ezt küldi az a bácsi, aki a legutóbb itt volt!
-Tehát ki fognak végezni?
-Azt nem tudom. Annyit mondott, hogy miért küldi. Azért, mert ez kiengesztelheti valamiért.
-Szóval november 3. Híres egy nap lesz ez. 2019. augusztus 1-től 2037. november 3-ig fogok élni. Tartalmas életem volt-motyogtam magamnak depressziósan. Elvettem Fannitól a tálat, aztán a kislány kiment az ajtón. Megettem az ételt, aztán lefeküdtem aludni.