A hang...Véháé volt. Felkaptam rá a fejem, aztán megbizonyosodtam róla, hogy ez csak a fejemben van.
-Istenem! Pár napra egyedül hagylak, aztán itt kevered a bajt!

Lehunytam a szemem. Ott állt előttem. A bőre kifehéredett, és sápadt volt. A szemei alatt karikák húzódtak. A teste tele volt sérülésekkel és koszfoltokkal. A kesztyűi elszakadtak, a haja pedig megritkult és kócosabb lett.
-Veled meg mi történt? És mit csináltál velem a múltkor?
-Mikor kimondattad azzal a szerencsétlen hülyével a világot elpusztító mondtatot, minden elkezdett kockákra bomlani, majd eltűnni. Én is egyre kevesebb lettem, és végül a Kárhozott erővel megoldottam, hogy belekerüljek az emlékezetetbe, és ezáltal az agyadba. Na, a múltkor megbüntettelek. Most meg előmásztam segíteni neked.
-Persze, persze, persze! És ha hazudsz?-szorítottam össze a szemeimet.
-Szerinted hazudok? Amúgy meg már nem nagyon tehetek benned kárt, maximum álmodban. Meg aztán úgysincs már más dolgom. Gondoltam, beleavatkozok egy kicsit az életedbe. És úgy néz ki, hogy sikeresen elszúrtad. Annyira béna vagy!
-Hát segíts, ha tudsz!

Elmosolyodott.
-Rendben. De engedelmeskedned kell.
-Mondd már!
-Tehát, most szépen lassan helyet cserélünk. Én fogom irányítani a tested.
-Örülnél is neki! Azt hiszed, hogy csak úgy átadom neked?
-Hidd el, hogy nem célom a halálod, végül is akkor én is eltűnök.
-Na jó. De ha megint átversz, elfelejtelek te...!
-Jó, jó, oké! Nyugodj már le, és ne a múlton rágódj! A jelenre koncentrálj!
-Megtettem.
-Akkor szépen szedd össze magad, és engedd el a tested. Legyél laza.
-Ommm-adtam ki meditálós hangokat.
-De csendben legyél, mert zavarsz.
-Oksa...

Ezután egy furcsa hangot hallottam. Kinyitottam a szemeimet. Egy üres, fekete szobában álldigálltam Véhá testében. Nagyon furcsa érzés volt. De nem volt időm ezen gondolkodni, mert megjelent egy nagy ablak, ahol a testem szemével láttam mindent. Véhá áztvette az irányítást.
-Figyeljetek, ti nyomorékok! Nemsokára elpusztultok, mert uralkodni fogok rajtatok. Megkegyelmezek nektek, de csak ha most azonnal isteníteni kezdtek!-kiáltotta Véhá...vagy én...

A reakció hangos nevetés lett. Véhá elkezdett mosolyogni.
-Drágák, most a halál vár rátok.

Elkezdett sikítani. Valami olyan frekvenciát adott ki, amire mindenki elkezdte a fülét szorítani. Néhány ember elkezdett vért köhögni, de voltak olyanok is(mint például az a két, engem lefogó katona), akik csak szimplán kifeküdtek, és valószínűleg meghaltak.

A vért köhögősök is hamar elérték a végüket. Véhá befejezte, majd visszaadta a testemet.
-Látod? Bízhatsz bennem.
-Ez mi a rák volt?!-kérdeztem.
-Ja! Csak annyi, hogy te azon ritka, de nagyon különleges emberek közé tartozol, akiknek van egy plusz hangszáluk, amivel ultramagas frekvenciákat tudnak kibocsátani. Ez egy ilyen hang volt. Mellesleg úgy működik, hogy az efféle zajra az agyadban elpattannak a hajszálerek, és ebbe belehalsz.
-Ez ultra király!
-Majd megtanítalak használni.

Ekkor feltápászkodott a tolmács. Véhá és én felé fordultunk, és gúnyosan néztünk rá.
-Na mi van? Tán nem tetszik valami?-kérdeztük, majd belerúgtunk.

Pár másodperc múlva valami furcsa szúrást éreztünk a hátamban. Pillanatok alatt elfáradtunk, majd elaléltunk. Véhá pedig elhalványodott, majd eltűnt.