Bementem az ajtón. Alpoka még mindig aludt. Megcsókoltam.
-Viszlát, Alpoka. Mindig is akartam valamit kérdezni tőled, de végül sosem tettem. Hozzám jössz feleségül?

Ráhúztam az eddig a farmerem zsebében tárolt gyűrűt. Még egyszer utoljára megcsókoltam, és kimentem a házból. Vissza se néztem. Elmentem Alpoka nagyijához. Lehetnének az én szüleim is, de sajnos meghaltak a háború elején. Úgy tűnik, ebben a világban sem élnek... Attól még Alpoka családjától el kell köszönnöm. Beléptem az ajtón, köszöntem, majd megsimogattam Trevort. Trevor, és Alpi szülei nagyon fontosak voltak nekem. Ők a második búcsúmat kapják. Ezután szóltam Véhának, hogy vigyen az otthonába.

Miután megérkeztünk, megöleltem.
-Annyira szeretlek, Véhá! Kérlek, bocsáss meg az önző döntésemért.

Szorosan tartottam, majd újra megszólaltam.
-Te vagy a harmadik, akitől el kell köszönnöm. Úgyhogy, köszönök mindent. Viszlát, Véhá.

Az ölelésemmel közben éreztem, hogy gyengülök. Véhá elvette a Kárhozott erőmet. Miután a gyengeségtől összeestem, megszólalt.
-Viszlát, Trisztán. Leveles Trisztán.

Befogtam a fülemet, és csendben vártam, hogy elpusztuljon...minden. Ekkor azonban robbanás helyett Véhá nevetését hallottam.
-Te idióta! Hogy lehetsz ennyire hülye?! Simán átadtad a Kárhozott erődet! Most azt tehetek itt, amit csak akarok!-nevetett gonoszul.
-De...hogy? Miért? Ez csak valami vicc...?-jött ki a számon a sokkolt állapot miatt. Valahogy nem fért a fejembe, hogy kedves, okos, aranyos, és gonosz, ördögi, kétszínű.
-Olyan naiv vagy! Szerinted elpusztítanám ezt a világot, csak mert azt kérted?! Akkora balfék vagy, hogy azt nem lehet fokozni!-Magabiztos lett, és határozott. A szemei már nem megnyugtatóaknak tűntek, hanem elmebetegnek. Olyannak, mint...mint a kínzóimnak. Megint hányni kezdtem. Mostanában nagyon gyenge vagyok a múltam miatt, és mindig vannak rosszulléteim.

Ott hánytam legyengülten egy elhagyatott és megközelíthetetlen szemétdombon a kék fantáziavilágomban egy képzelt valakivel, aki éppen átvert, és elvette az erőmet. Szánalmas voltam. Egyszerűen szánalmas.

-Úgy is meg fogsz halni...-hörögtem, és újabb adag hányás jött föl.
-Te ezt is elhitted? Úristen, pedig annyira látszott, hogy csak megjáttszom!-Akkorákat nevetett, hogy majdnem megsüketültem. Az ördögi kacajok visszhangoztak a szeméttelepen, és így sokkal hangosabbnak tűntek.

Újra a bizonytalanság és a kérdések szakadékába estem. Megint lövésem se volt arról, hogy ki lehet az ott az orrom előtt. Meg már a fantáziavilágos sztoriban sem voltam biztos. Minden, amit eddig felépített bennem, egy csapással lerombolt. Porrá zúzta a bizalmat köztünk.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha megtámadom, biztos, hogy kicsinál. Vagy ha igaz a fantáziavilágosdi, akkor ha nem is én irányítom az eseményeket, élnem akkor is kell, különben ez a világ megszűnik létezni. Tehát legyőzésem után valószínűleg nem öl meg, de szabadon sem hagy, annyi szent. Bár a jelenlegi állapotomban csoda, ha fel tudok állni, nem hogy még meg is támadjam.

A Véhá hirtelen a gondolataimat félbeszakította egy paranccsal:
-Kárhozott erő, zárd el a külvilágtól Leveles Trisztánt a földalatti börtönömben!

Hirtelen beszakadt alattam a szemétkupac, és beestem egy nagy verembe. A fölöttem tátongó lyuk lassan elkezdett összeforrni, Véhá az utolsó pillanatban pedig lerepült hozzám.
-Köszönöm, hogy ennyire hülye vagy, Trisztán.

Felugrott, és közben gonoszul nevetett. Miután kiszállt a veremből, a lyuk összeforrt, én pedig magamra maradtam a sötétben.

Tudtam, hogy nem irányíthatok semmit se, pedig minden az én fejemben történik.

Aztán beugrott valami.

Véhá azt mondta, hogy úgy ébredhetek csak fel, ha valaki határozott utasítást nem ad erre.

Jobban belegondolva, nem is értem, miért adtam át neki a Kárhozott erőmet, ha csak mondania kellett volna, hogy ébredjek fel.

Tudtam, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Véhá ennél a résznél(vagy bárhol máshol) igazat mondott. De más kiutat nem láttam, ezért ezzel kezdtem el foglalkozni.

Na mármost, valószínűleg Véhá senkit és semmit se tárolhat egy, az otthona alatt fekvő, nekem előkészített börtönben. De ha lenne is itt valaki, nem biztos, hogy meg tudnám győzni arról, hogy legyen öngyilkos, és adja ki a felébredésemre vonatkozó parancsot.

Ekkor kopogást hallottam. Egészen pontosan egy olyan hangot, mintha valaki egy bottal vésné az egyik mellettem lévő falat. Elindultam a hang irányába. A hányingertől és a gyengeségtől nagyon nehéz volt elvonszolni magamat, de végül elértem a célt. A hangot tökéletesen lehetett hallani, mintha valaki közvetlenül mellettem zajongana.

Elkezdtem ütni a falat. A vésés hirtelen ellhallgatott, mire erősebben kezdtem csapkodni. A ,,szomszédom" is hangosabban vésett már. Egyértelmű volt, hogy tudjuk, hogy van valaki a falaink mellett. Kiáltást hallottam a túloldalról.
-Van ott valaki?-kérdezte egy ismerős hang. Oh, még talán ismerem is a társamat?
-Igen, van!-válaszoltam reménnyel telt hangon.
-Mikor kerültél oda?
-Kábé két perce... Te?
-Vagy három órája. Olyan ismerős a hangod...csak nem te vagy a Kárhozott?
-Te támadtál rám a haverjaiddal?-csapott belém a fájdalmas felismerés. Ilyen az én csodálatos szerencsém.
-Ja. És bocsi.

Megforgattam a szemeimet.
-Béke?-sóhajtottam. A támadás után reméltem, hogy többet nem látom. Sajnos igen.
-Okés. Téged is a fehér csaj dobott be ide?
-Igen. Megbíztam benne, de csak addig kellettem neki, amíg el nem vette a Kárhozott erőmet.
-Az gáz. Akkor te már nem is vagy különleges.
-Valamennyire azért az vagyok, mert mégiscsak az én fantáziavilágom ez a kék hely. Bár Véh...azaz a fehér csaj megoldotta, hogy az otthona színes legyen...
-Ja. Kis csaló-mondta. Tehát Véhá ezen része tényleg igaz volt a hazug sztorijainak.
-A barátaid is itt vannak?-kérdeztem.
-Igen, azt hiszem. Meg még vagyunk egy páran itt. A fehér kiscsaj ide gyűjtötte a különlegeseket, és mindegyiktől elszívta az erejét. Tehát itt csak átlagosak vannak.
-Össze kéne nyitni a cellákat.
-Sajnos lehetetlen. Már próbáltuk.
-Te figyelj...-kezdtem a tervemet.
-Toljad, öcsi.
-Na...én el tudom pusztítani a kis fehér csajt.
-Akkor rajta!
-De van egy kis bökkenő...szóval, ha elpusztítom őt, sajnos ez a világ is megsemmisül vele, és mindenki mással együtt, aki itt él.
-Az ciki. Most akkor mi lesz?
-Megmentheted a világot a fehér csajtól, de meghalsz, vagy a fehér csaj fog uralkodni, és valszeg kivégez...esetleg előtte megkínoz.-mondtam olyan hatásosan, hogy elhiggye, amit mondok. Mert nyilván nem volt teljesen igaz, de én magamban tudtam, hogy miket is fog csinálni itt, és akár való ez a világ, akár nem, a lakóinak nem kell szenvedniük. Inkább haljanak meg, mintsem éljenek egy szörnyű életet. Na jó...
ha önző is a döntésem, nekem akkor is máshol lenne dolgom.
-Hát...inkább akkor megmentem...-mondta.
-Okos döntés. Ki kell mondanod egy mondatot, és mindennek véget vethetsz. Akarod akkor?
-Igen!
-A mondat tehát...khm...Leveles Trisztán, ébredj fel!
-Leveles micsoda?
-Trisztán! Egy név! Az én nevem!
-Leveles Tiszán, ébredj fel!
-Triszán! T-R-I-S-Z-T-Á-N!-betűztem idegesen.
-Leveles Triszán, éb-
-TRISZTÁN! LEVELES TRISZTÁN!!!
-Leveles Trisztán, ébredj fel!