Kinyitottam a szemeimet. Nagyon fájt a hátam. Persze, hisz most kaptam meg a 150. korbácsot. Azt hittem, belehalok. Szörnyű a fájdalom. Főleg, ha annyit érzed, mint én.

Trisztán vagyok. Leveles Trisztán. 2019-ben születtem, és gyönyörű életem volt. Egy bámulatos barátnőm, Alpoka, egy szép kis házam, egy kutyám, Trevor, és mindez egy csodálatos városban, Balassagyarmaton. Ha ezeket nem is így láttam az akkori életem során, mostmár ilyen fantasztikusnak érzek minden egyes percet vagy pillanatatot, ami mostanában eszembe jut róla.

2034-ben kirobbant a III. Világháború az olajért. Engem is besoroztak, noha azt sem tudtam pontosan, ki az ellenség. Nem is öltem embert egész végig; ám hamis vádak alapján letartóztattak és elhurcoltak. Valami tervre voltak kíváncsiak, de én nem tudtam semmit, viszont ez nem különösen érdekelte őket. 3 éve folyamatos kínvallatás folyik, mely alatt gyakran maradandó sérülések keletkeztek. Szerintem egy csontom sem maradt, ami még egyszer sem tört el. A jobb kezemet levágták könyöktől lefelé. A körmeimet is gyakran letépték. A hajamat felgyújtották, hiányzik 2 lábujjam és az egyik fülem.

Kinyitottam a szemem. Sehol sem láttam a sérüléseimet. A kezem ép volt, a fülem, körmeim szintén. A lábujjakat is éreztem. A hajam normális és frissen vágott volt. A ruhám pedig tiszta, új és divatos. Alig bírtam elhinni. A hátam sem fájt már. Mintha megújultam volna.

A kínzóimnak és a börtönömnek nyoma sem volt. Sehol egy tank, vagy egy ellenséges katona. Sehol egy lerombolt ház, vagy lyukacsossá lőtt fal. Sehol egy tetem, vagy vérfolt. Sehol semmi nyoma sem volt a háborúnak vagy a következményeinek.

Viszont....minden kék volt.

A bőröm, a ruháim, a cipőm, a beton, a Nap, a fák, a házak.

Láttam, hogy Balassagyarmaton vagyok, de minden...kék volt. No meg sehol sem láttam embereket.

Hirtelen felcsillant egy hang mögülem.
-Trisztán! Jól vagy?

A barátnőmé volt. Hátrafordultam. A ruhái, bőre és a haja ugyanolyan kék volt, mint minden más. Kék szemei kérdőn néztek rám. A kezében Trevor pórázát szorongatta, aki odajött szaglászni engem.

-Alpoka!-Felálltam. Ekkor pillantottam meg, hogy a könyökömöm egy friss horzsolás éktelenkedik, és kék vér folyik belőle. Alpoka odajött, leporolt, és egy zsepit szorított a sebre.

-Köszi!-mondtam. Még mindig nem igazán fogtam fel a helyzetemet. Aztán közel hajoltam hozzá, és megöleltem. Viszonozta. Megcsókoltuk egymást.
-Jobban vagy, Rómeó?-kérdezte gúnyosan.
-Hagyjál már! Inkább mondd meg, hogy hol vagyunk.
-Balassagyarmaton. Hol lennénk?
-És hányat írunk?
-Öhm.. 2037-t.
-Az nem lehet! Hol vannak a tankok meg a...hol a háború?!
-Te buta! Hol lenne? Milyen háború?
-Hát a III. Világháború! Hol van? Vége lett?
-Csak első meg második van...harmadik még nincs is.
-Mi?
-Mi mi? Jól vagy te? Beverted a fejed esés közben, vagy csak hülyítesz?
-Te hülyítesz engem! Hol van a háború?
-Na jó, elmegyünk orvoshoz. Nem természetes, hogy ilyeneket hordasz itt össze nekem.
-Jó...de miért kék minden?
-Kék? Semmi sem kék, csak a pólód! Szállj be a kocsiba.

Az autó kék volt. Engedelmesen beültem, mert össze voltam zavarodva, így arra gondoltam, hogy talán Imre doktor úr majd segíthet rajtam. Mikor megérkeztünk, kiszálltam az autóból. Itt is kék volt minden. Alpoka bevitt a rendelőbe, és beíratott a várólistára. Ketten voltak előttem. Amíg vártunk, Alpoka mondta, hogy vegyem elő a telefonomat, mert vett rá nekem egy új tokot. A farmerom hátsó zsebében volt, és természetesen kék színben pompázott. Egy olyan telefont tartottam a kezemben, amire még gondolni is luxus volt a háború előtt. Alpoka kivette a kezemből, és rárakta a nekem szánt világoskék-sötétkék kockás tokot.
-Hogy tetszik?
-Jól néz ki!
-Leveles Trisztán! Kérjük fáradjon be a rendelőbe, Imre úr már várja Önt-szólt ki az ajtón egy nővérke. Alpoka bekísért, majd leültetett Imre úr elé.
-Miközben Trevort sétáltattuk, Trisztán elesett a betonon, és lehorzsolta a könyökét. Azonban úgy látom, hogy beverhette a fejét is, mert nagyon nagy hülyeségeket hord itt nekem össze a III. Világháborúról meg arról, hogy mindent kék színben lát. Mit tehetünk?
-Trisztán, milyen színt lát itt?-Felmutatott egy kék lapot.
-Kéket.
-És itt?-Megint felmutatott egyet.
-Öhmm...kéket...
-És milyen színűnek látja a bőrét?-Most pedig egy kék színskálát nyomott az orrom alá.
-A harminckettesnek, azt hiszem.

Imre úr Alpoka felé fordult.

-A félrebeszélés valószínűleg csak ideiglenes, de ha holnapig nem múlik el, jöjjenek vissza. Lehet, hogy agyrázkódást kapott.
-Az nem lenne jó...nincs esetleg valami gyógyszer erre?-kérdezte Alpoka.
-Ha holnapig nem múlik el, akkor kapnak. Addig feleslegesnek látom.
-Köszönjük. Gyere, Triszán. Hazamegyünk pihenni.

Bár még lett volna kérdésem, csendben engedelmeskedtem. Lehet, hogy csak agyrázkódást kaptam, és beképzeltem az elmúlt évek borzalmait? Nem tudtam. Mindenesetre megpróbáltam visszatérni abba a kék világba, és nem a kérdéseimen rágódni. Ez azonban nehéznek bizonyult.