-Mint a régi szép időkben. Ha neked jó - hirtelen megölelt, olyan erővel, hogy majdnem hátra estem. Nem szóltam semmit csak halkan felnevettem. Olyan jó őt boldognak látni.

Nagyon jó volt őt újra magamhoz ölelni, annyi év után. Ő mindig vigyázott rám és próbált felvidítani. Úgy szeretett, mintha a testvére volnék. Viszont én nagyon rossz testvér voltam az elmúlt években és erről megfeledkeztem. Nem törődtem vele, nem törődtem senki mással csak magammal. Csak azzal törődtem, hogy nekem mennyire fáj, hogy nekem mennyire rossz és észre se vettem, hogy mások is ugyan úgy szenvednek, mint én. Sőt néha rosszabb dolgokat kell átélniük.

Lucy kézen ragadott és elkezdett maga után húzni. Ahogy mentünk ki az iskola kapun neki ütközött a vállam valakinek. Hátra néztem. Lauren nézett utánam elég dühösen, akárcsak a bandája.

-Ne haragudj - kiáltok oda, mivel Lucy úgy rohant, mintha az élete múlna rajta.

Egy kávézóba mentünk és mindenféle régi dolgokról beszélgettünk. Szinte az egész napot végig nevettük. Próbáltam őt felvidítani pont, ahogy ő is próbált mindig engem felvidítani. Szerencsére sikerült is. Arra a pár órára megszűnt minden körülöttünk, mindenről megfeledkeztünk. Anya haláláról, az apja hűtlenségéről, mindenről és csak magunkkal foglalkoztunk. Lehet ez kicsit önzőnek hangzik, de néha annak is kell lenni.

Az a sok régi emlék, minden felszínre tőrt. Egy két dolog már annyira elhalványult az emlékezetembe, hogy ha Lucy nem idézi fel, akkor talán örökre el is vesztem azokat a bizonyos emlékeket, ami nagy kár lett volna.

Annyira hülye vagyok, amiért próbáltam eltaszítani magamtó ezt a csodálatos lányt. Nála jobbat soha nem kívánhattam volna az életembe. Azt hiszem ő az én őrangyalom. Ha nagy a sötétség csak jön és a semmiből világosságot csinál körülöttem.

-A fenébe milyen hamar eltelt az idő - mondja Lucy és az órájára néz, ami már négy órát mutatott.

Kifizettük a kávét és elkezdtünk sétálni. Az idő kellemes volt, a nap finomat simogatta a bőrömet, amit nagyon élveztem. Rajtam iskolatáska volt, még Lucy vállán egy válltáska lógott.

-Nem jössz kicsit át PS-ni vagy valami? Most nem nagyon akarok egyedül lenni. Folyton csak veszekednek – suttogja és egy kavicsot rugdal maga előtt.

-Csak akkor ha van abból a finom borotokból - gondolkodok el, mire felnevet.

-Még emlékszel rá?

-Soha nem fogom elfelejteni, hogy leitattál tizenegy évesen.

-Te akartad.

-Azt mondtad málna - nevetünk fel egyszerre.

-Jólvan na. Nem gondoltam volna, hogy annyit megiszol. Ha ez vigasztal én sikáltam ki a hányásod a szőnyegből - könyököl kicsit oldalba.

Hangosan felnevettem és hagytam, hogy belém karoljon.

-A fenébe, elfeledkeztem az edzésről - csap a homlokára, ami egy hatalmasat csattant.

-Hogy megy? Mizu a többiekkel? - gondolkodok el.

Annyi minden eszembe jutott hirtelen. Még most is érzem a frissen felmosott pálya illatát, hallom a cipők nyikorgását, az edző kiáltását. Imádtam. Anya az összes meccsemen ott volt. Egyet sem hagyott ki, soha.

-Hát eléggé lecsúsztunk. Most a nyolcadik helyen vagyunk a tízből. Minimum négy éve. Hiányzol a csapatból - vakarja meg idegesen a tarkóját.

Ki alakult köztünk a kínos csend, amit egyikőnk se tört meg, ami nagyon fura volt hiszen Lucy imád beszélni. Most még is hallgatott. Tuti valamit elakar mondani vagy megkérdezni csak nem meri. Kis korunkba is ezt csinálta. Csak akkor volt csendbe ha valamit szeretett volna.

-Mi az? - lököm meg kissé a testemmel.

-Csak elgondolkodtam - néz rám mosolyogva.

-Min? - próbálom belőle kihúzni a dolgokat.

-Hogy neked milyen jól ment. Emlékszel mennyi kosarat dobtál a félpályáról. Nagyon jó voltál. Arra gondoltam, hogy esetleg újra kezdhetnéd. Mindenki örülne neki – gondolkodik el és a csarnokra néz, ami előtt álltunk.

Semmi nem változott. Még most is ugyan azokba a színekbe pompázott.

-Jöjjek vissza a csapatba? - kérdem inkább magamtól, mint Lucytól. - Már évek óta nem volt labda a kezembe. Nem hinném, hogy még mindig menne.

-Ez olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanulod nem felejted el.

-Mondja a lány, aki eltörte a lábát biciklizés közbe - mondom, mire felnevet és finoman vállba üt.

-Kérlek, próbáld meg. Hát nem volna jó több időt együtt tölteni? Pont, mint régen. Ezt még nem késő elkezdeni. Pár hét és vissza szoksz. Segítek - suttogja és cipője orrát kezdi nézegetni.

-Rendben. Rákérdezek, hogy játszhatok-e. Még mindig Mrs.Wolf az edző? - kérdem, mire a lány felkapja a fejét.

Örömébe elkezd tapsikolni és ugrándozni, mint egy öt éves kislány. Halkan felnevetek rajta. Annyira aranyos volt és olyan boldog, felszabadult.

-Igen, még mindig ő.

Régen azért csináltam, hogy anya büszke legyen rám. Aztán azért hagytam abba, mert meghalt és a hely, ahol ülni szokott üresen maradt és ezt nem bírtam elviselni. Mindig, minden szombaton pontosan ugyan ott ült, ugyan azt a Hajrá Ash és Lucy táblát tartva, Lucy apukájával. Azonban ő elment és anyán kívűl senki másnak nem akartam bizonyítani.

Viszont most bele gondolva, kicsit érettebb fejjel, tudom, hogy most is figyel rám, hogy vigyáz rám onnan fentről és azt akarom, hogy büszke legyen rám. Azt akarom, hogy büszke legyen, hogy én vagyok a lánya.

-Készen állsz? - kérdi Lucy, aki kinyitja a bejárati ajtót és rám néz.

Bólintottam egy aprót és már be is mentünk. Lucy az öltözőbe ment én pedig a pályára. Épp a kisebbeknek volt edzés. Ilyen 14-13 évesek lehettek. Szerencsémre Mrs.Wolf tartotta nekik az edzést.

-Rendben lányok, mára ennyi lett volna. Nyújtsatok egy kicsit és mehettek haza - kiáltja, mire a gyerekek szeme szinte felragyog.

Nos igen, elég kemény edző és nagyon durva edzéseket tart, de ha szeretnél valamit elérni a kosárral, nála jobb edző nincs a földön.

-Jó napot - köszönök neki hangosan, mire a nő úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.

-Nocsak, a tékozló lány haza tért? - mosolyog rám és lassan elindult felém.

Semmit sem változott. Külsőre úgy néz ki, mint egy átlagos nagymama, de senkit ne tévesszen meg az ősz haj és az aranyos mosoly, igazából egy terminátor, szó szerint.

-Lehetne róla szó, hogy újra pályára lépjek? - térek rögtön a lényegre.

-Hány évet is hagytál ki?

-Négy, lassan öt - mondom lehajtott fejjel.

-Rendben Benson, üdv újra a csapatba. Ha gondolod maradj és nézd meg az edzést, holnap pedig kezdhetnél is - sétál vissza az asztalhoz, ami a pálya szélén volt és valamit elkezd írni.

-Igen, az tökéletes volna. Köszönöm szépen Mrs.Wolf - mondom hálásan, mire rám néz és mosolyogva kacsint egyet.

Lassan kijött mindenki az öltözőből. Páran össze súgtak mikor megláttak. A legtöbb embert ismertem, de volt egy-két új arc is. Lucy felém néz és kacsint egyet bátorítás képen.

Eszembe jutott, mikor elkezdtünk játszani. Még csak hat évesek voltunk. A mez nagyobb volt, mint mi, de mi nem törődtünk semmivel. Ő apukájának akart bizonyítani, én pedig anyunak.

-Nos lányok, mint azt látjátok az egykori játékosunk Ashley Benson szeretne visszajönni a csapatba. Remélem támogatni fogjátok és segíteni őt, hogy beilleszkedjen. Akkor kezdjük is az edzést - csapja össze a tenyerét.

...

Teljesen elmerültem az edzésbe. Annyira jó volt látni, hogy a lányok ilyen alázattal, ilyen türelemmel és oda adással csinálták végig az edzést. Mikor vége lett, kimentem az csarnok elé és vártam Lucyt. A telómat kivettem a zsebemből. Apától volt vagy tíz nem fogadott hívás. Ha haza érek tuti megöl. Annyira bele merültem a dolgokba, hogy észre se vettem, hogy remegett a zsebembe.

-Bekerültél a csapatba - ölel meg hirtelen Lucy.

-Bekerültem a csapatba – mosolygok rá.

-Átküldöm az edzés időpontokat és a meccsekét és...

-Luc levegő - nevetek fel. - Nem tudod véletlenül, ilyenkor még megy busz Portonba?

-Porton? Mit keresnél te ott? Hisz Wicktimben élsz.

-Elköltöztünk apám barátnőjéhez - magyarázom.

-Oh, értem. Egyébként haza doblak – mondja és meglóbálja előttem a kulcsait.

Elsétáltunk Lucy autójához, ami a sulinál volt. Beszálltunk, de nem indította el a kocsit, mire kérdően rá néztem. A táskájába kezd kotorni.

-Ez vissza kerül a jogos tulajdonosához - nyom a kezembe egy könyökvédőt.

Emlékszem erre. Mikor anya meghalt, kiléptem a csapatból és ezt a kukába hajítottam. Ránéztem Lucyra, aki biccent egy aprót ezzel biztatva, hogy vegyem el.

-Azt hittem soha nem látom ezeket többé. Köszönöm - veszem el tőle.

-Szerencsét hozott nekem. Most pedig neked fog – dobja hátra a táskáját és már gyújtást is add.