Reggel Lauren ébresztőjére keltem, ami túl hangos volt számomra. Rögtön a telefonomért nyúltam, ami reggel 5 órát mutatott. Mi a fenéért kell fel ilyen korán?

Nagy levegőt vettem és átfordultam a másik oldalamra, a fal felé. Próbáltam vissza aludni, de Lauren elkezdett zenét hallgatni és énekelni.

Megszólalt egy ismerős zene, amit azonnal felismertem és elkezdtem fülelni. Mivel egy Lady Gaga zenéről volt szó, szinte biztos voltam benne, hogy hamis lesz.

-You found the light in me that I couldn't find. So when I'm all choked up, but I can't find the words. Every time we say goodbye, baby, it hurts* - annyira jól énekelte, hogy a testem teljesen libabőrös lett.

A hangja teljesen megbabonázott. Annyira angyali volt, hogy ha nem látom a két szememmel, hogy ez Lauren, el sem hiszem. Bár mérges voltam rá amiért felkeltett, a hangjával kárpótolt, megnyugtatott és ő erről még csak nem is tud.

-Jó reggelt - köszönök oda és felkelek a hálózsákból.

-Jobb reggelt – mondja mogorván.

Megfésültem a hajam és coffba fogtam. Lauren mögém sétál és végig húzza kezét a szőke hajamon. A végén kicsit játszik vele és feltekeri az ujjára a hajam.

-Ez az eredeti hajszíned? - néz rám a tükörből.

-Nem, ez festett.

Elvégeztem reggeli rutinomat a fürdőbe, majd visszamentem a szobába. A bőröndömből kivettem egy farmert és egy pólót. Átöltöztem és Laurenre néztem, aki az ágyon ült és elég alaposan végig mért.

Nem szóltam csak bepakoltam a táskámba és lementem a nappaliba. Leültem a kanapéra és felkapcsoltam a tévét, amibe valami röhejes rajzfilm ment. Teljesen bele merültem, mikor is eszembe jutott, hogy azt se tudom, hogy fogok eljutni a suliba. Hogy orvosoljam ez a problémámat gyorsan néztem busz járatott. Hat ötvenkor indul egy, szerintem azzal fogok menni, mivel az hét húszra ér be a városba és akkor simán beérek suliba.

Bementem a konyhába és mivel láttam, hogy van facsaró gép, így azt használatba is vettem, pár naranccsal együtt.

-Ó, te mit iszol? - kérdi kíváncsian Clara álmos fejjel.

Gondolom őt is Lauren ébresztette fel, mégse tűnt mérgesnek vagy idegesnek. Lehet ez mindennapi rutin Laurennél? Ha ilyen hangra kell kelnem, talán én se leszek mérges.

-Csak narancslevet. Remélem nem gond. Kérsz te is? - már veszem is le neki a poharat és megtöltöm azt.

Kezébe adtam, amit mosolyogva elfogad és bele is iszik.

-Köszönöm - simítja meg a vállam és elkezd a hűtőbe kutatni.

A maradék narancslevet át öntöttem a palackomba és a táskámba dobtam azt. Remélem nem fog kifolyni. Sajnos nem ez volna az első.

-Az a busz megáll itt a közeli buszmegállóba is ugye? - támaszkodok a pultra.

-Ugyan már. Lauren elvisz téged szívesen a suliba. Úgyis a barátait is ő viszi minden reggel. Még te is elférsz az autóba - ajánlja fel Clara kedvesen.

-Hogy mi? Remélem csak rosszul hallottam anya. Ő nem jöhet velem - jön le a lépcsőröl Lauren hisztizve.

-Busszal megyek - nézek Lauren szemébe, amik zölden ragyogtak.

-Én is így gondoltam – mondja ellenszenvesen és Clara mellé lép.

Egy puszit nyom édesanyja arcára, mire elmosolyodtam majd elfordultam.
Régen én is így indítottam az összes reggelem. Anya reggelivel várt, én pedig egy puszival köszöntöttem és háláltam meg a reggelit. Annyira hiányzik. Miért kellet ilyen hamar elmennie? Miért mindig a jó emberek távoznak közülünk ilyen hamar? Ez igazságtalan.

Gyorsan letöröltem a könnycseppet, ami végig folyt az arcomon és nagy levegőt vettem. Visszanéztem rájuk. Clara reggelit csinált, Lauren pedig épp mesélte neki a mai napi teendőit.

Mikor elérkezett az idő, elindultam a buszmegálló felé. Olyan jó volt magamba szívni a friss levegőt. Egy pár percet vártam, amíg megjött a busz, majd felszálltam rá. Fülembe nyomta a fülhallgatót és max hangerőn hallgattam a zenét, még meg nem érkeztem a másik városba. Ott leszálltam és a suli felé gyalogoltam.

Szinte minden tanuló pár fős csapattal ment az iskola felé. Hangosan nevettek és kibeszélték,hogy kinek milyen volt a nyara. Csak én sétáltam egyedül. Láttam, hogy páran rám nézek a parkból és össze súgnak. Lehajtottam a fejem és sietősebbre veszem a tempót. Próbálok nem törődni velük, elengedni a fülem mellet a pletykákat, de a szavak néha nagyon is fájnak.

Mikor a sulinál jártam eltettem a fülhallgatóm és körbe néztem. Szememmel Lucyt kerestem. Az iskola kapuja előtt állt, kezében egy füstölgő cigivel és pár barátja társaságába. Mikor meglátott rám mosolygott és elnyomta a cigijét. Fekete hajából már messze láttam a rózsaszín hajtincseket, ami nagyon jól állt neki.

Ő az egyetlen ember, aki még mindig próbálkozik nálam, aki nem mondott le rólam még akkor sem, mikor a poklok poklát jártam. Ovis korunk óta ismerjük egymást. Rengetegszer vitatkozunk, de még is ott vagyunk egymásnak bármi is történjen. Ahogy Lucy szokja mondani: "Mivel a barátom vagy szét rúgom a segged ha hülye vagy."

Ő még mindig bízik abba, hogy egyszer visszakapja a régi énem, az akkor legjobb barátnőjét. Azt a lányt, aki bulizik vele, aki feldobja a napját, akit nem érdekel mások véleménye. Viszont az az énem anyjával együtt meghalt és helyette csak ez maradt. A szomorú, visszahúzódó Ashley, aki nem enged senkit magához közel. Aki inkább lehajtja a fejét és tovább áll, minthogy kiálljon az igazáért.

-Szia Ash - sétál mellém.

-Szia Lucy – hajtom le a fejem és tovább sétálunk.

-Hogy vagy ma? - próbálkozik tovább.

Lucy mindig is hiperaktív lány volt és annyit bír beszélni, hogy szerintem rekordot dönthetne ezzel.
Emlékszem egyszer mikor nálam aludt, úgy aludt el, hogy még álmába is beszélt és reggelig abba se hagyta a dünnyögést. Soha nem tudtam honnan van ennyi energiája. Lucy ezen kívül egy életvidám, aranyos és belevaló csajszi.

Igazából őt bírom legjobban az egész emberiségből, de tovább kéne lépni. Elkéne fogadnia, hogy én már nem az a lány vagyok, aki régen voltam. Nem akarom őt magammal rántani, ebbe a mélybe ahol most vagyok. Ő ennél jobbat érdemel. Jobb barátot érdemel tőlem, neki a legjobb járna.

A kérdésére nem válaszoltam csak megvontam a vállam. Hangosan felsóhajt, majd megállt. Én is megálltam és kérdően rá néztem. Most mi történik? Szemébe néztem, ami nagyon vörös volt. Szinte már majd elsírta magát.

-Tudom, hogy nem a te dolgod, de gondoltam elmesélem. Apám megcsalta anyámat és válni készülnek. Nem tudom mit kéne tennem. Nem tudom, hogy kéne erre reagálnom. Nem akarom, hogy váljanak - harap ajkába és gyorsan letörli könnyeit arcáról, de azok csak nem akarnak abba maradni.

Újabb és újabb könnyek folynak végig az arcán. Nagyon jól tudtam, hogy az apukája volt mindig a példaképe és hogy mindenben ő támogatta, így most megértem, hogy ennyire ki van akadva és ilyen kétségbeesett. Nagy hibát követett el az apja és csalódott benne. Sajnos nem hiába mondják, hogy minél jobban szeretünk valakit, minél közelebb engedjük magunkhoz, annál nagyobbat csalódunk.

-Sajnálom Lucy - törlöm le az arcáról a könnyeket.

Próbál mosolyogni kisebb nagyobb sikerrel. Szegény annyira összetörtnek tűnt. Még talán soha nem láttam ilyen sebezhetőnek. Most mit tegyek? Mit kéne tennem? Elvégre én vagyok a legjobb barátnője.

-Na mindegy – nevet fel kínjába. - Nem volna gond ha megölelnélek? Most nagyon jól jönne...

Szét tártam a karomat, mire Lucy szorosan átkarolt. Elkezdtem hátát simogatni nyugtatás képen, mire halkan elkezdett szipogni.

-Lucy én tényleg sajnálom - suttogom lehajtott fejjel, mikor szétváltunk.

Olyan tehetetlennek éreztem magam. Bezzeg ha anya élne. Ő tuti tudná, hogy mit kell most csinálni. Ő mindig tudta, hogy mit kell csinálni és mindig segített is. Viszont sajnos én nem ő vagyok. Ha csak a fele annyira volnék tökéletes, mint ő volt, már akkor is boldog volnék, de én még csak a nyomába se érhetek és ezt tudom nagyon jól.

-Még is mit? - gondolkodik el Lucy.

-Hogy ekkora barom vagyok mióta anya meghalt, hogy nem törődöm veled és, hogy nem vagyok jó barátnő. Én tényleg sajnálom. Csak nem akarlak magammal rántani...

-Nem rántasz sehova te lüke - vág közbe, mire elmosolyodok.

-Tudod mit? Lógjuk el a mai napot. Benne vagy? - nézek rá kissé bizonytalanul.

Arcára hatalmas mosoly ült ki és mintha bár nem is bántanák az otthoni problémák. Teljesen kicserélődött pár másodperc alatt.

-Mármint te és én? - néz rám csillogó zöld szemeivel.

-Mint a régi szép időkben. Ha neked jó - hirtelen megölelt, olyan erővel, hogy majdnem hátra estem. Nem szóltam semmit csak halkan felnevettem. Olyan jó őt boldognak látni.   

*
https://youtu.be/t6u4SNxwyFA (magyar)
https://youtu.be/5vheNbQlsyU
(eredeti)