Kedves naplóm!
Ma lesz a buli amire maga Finn Dawson hívott meg, és nem akarom elrontani az esélyeimet nála. Végre szóba áll velem, keresi a társaságom, és meghívott egy buliba! Ha ezt valaki elmesélné az egy héttel ezelőtti énemnek az valószínűleg összeesne örömében. De a lényeg, szurkolj nekem! Nagyon jó benyomást szeretnék kelteni, szeretném elérni azt a szintet, hogy keresse a társaságom mondjuk iskolán belül is. Aztán ha ez megvan, akkor talán elmegyünk valahova kettesben, sőt, esetleg randira is hív! Mindegy, megint elkalandoztam, egyelőre örülök annak is, hogy meghívott a buliba.
Puszi: Camilla

– Én ezt már nem bírom! – lihegett April futás közben, mire szememet forgatva felé fordultam.

– Tudod – köszörültem torkom. –, nem lennél ennyire kifulladva, ha nem dumálnál futás közben! Csak egy jó tanács – vontam vállat.

– Nem bírok kussban maradni, hiszen ma bulizni megyünk, ráadásul nem is akárhová! Finn Dawson meghívott minket egy buliba, örülnöd kéne – tárta szét karjait miközben értetlenül fejét rázta. Nem értem honnan szedi ezt, én nagyon is örülök.

– Örülök én – válaszoltam, majd elgondolkodva a betont kezdtem figyelni.

– Csak? – vonta fel szemöldökét.

– Mi?

– Hát most jön a "csak", nem?

– Nem – válaszoltam bizonytalanul.

Most pontosan mi is a bajom? Talán csak félek, hogy elrontok valamit a buliban és Finn amiatt nem fog törődni velem. Mindenki nagyon jól tudja, hogy milyen ügyetlen vagyok a jelenlétében, ez meg egy buli. Lesz ott egy csomó ember, és én sosem voltam még buliban. Félek, hogy nem fog menni nekem ez az egész.

Hoppá, meg is van a "csak"...

– Veled leszek, minden oké lesz – simogatta vállamat egy apró mosollyal, mire ráemeltem tekintetem.

– Ah, oké – szívtam be a friss őszi levegőt orromon keresztül, ami szétterült egész tüdőmben, és kissé megnyugtatott. – Finn meghívott a buliba! – sikkantottam fel.

– Így van csajszi! – vigyorgott mellettem April. Ezt mindig is imádtam benne, hogy képes velem együtt örülni. – Alig várom, hogy együtt készüljünk bulizni!

– Jó, hogy mondod! – szólalok meg. – Van egy pár ruhám, de nem tudom melyik lenne ideális... – kezdtem, de April közbevágott.

– Én tudom melyik lenne ideális, de azt az én szekrényemben találod meg – vonogatta szemöldökét, barna szeme pedig felcsillant.

És ez valami olyat jelentett, aminek nagyon nem örültem.

– Kizárt! – ellenkeztem azonnal.

– De Camilla, azt kell felvenned! Esküszöm, erre várok már mióta! Nekem csak ott áll a szekrényben, arra várva, hogy egyszer felvedd!

– Minek vetted meg egyáltalán, ha nem is hordod? – kérdeztem homlokomat ráncolva.

– Ez volt az utolsó darab, nehogy már más vigye haza! Ha nekem nem is, de neked tökéletes lesz ma este – magyarázta nagy beleéléssel.

– Nem tudom, az a ruha nagyon nem én vagyok... – fintorogtam.

– Még fel sem próbáltad – forgatta szemeit, majd eltűrte vörös haját és folytatta. – Ha nem tetszik keresünk mást. De adj neki egy esélyt! Daniel is kapott egy esélyt, akkor ez a ruha miért nem? – kérdezte röhögve, mire elmosolyodtam.

– Jó, meglátjuk hogy tetszik magamon!

– Ezaz! – veregette meg saját vállát büszkén, mire fejemet rázva nevettem. Hihetetlen ez a lány, de komolyan. – Azt már akkor elkezdtem kitalálni, hogy te mit veszel fel, mikor Finn üzent, de a saját szettemen nem is gondolkodtam.

– Na látod, az enyém helyett a sajátodat kellett volna kitalálnod – nevettem.

♡︎♡︎♡︎

Délután mindenki a focipálya körül somfordált, köztük én és April is. Voltak itt Crawford gimiből, szülők, meg külsős diákok akiket nagy valószínűséggel csak elhívtak a meccsre.

Nálunk, a Claremontban már szinte hagyomány az, hogy meccseken a csapat színeit viseljük, így körülbelül mindenhol kékbe és fehérbe öltözött embert látok, egy-két kivétellel. Mi is próbáltunk minél kékebb és fehérebb ruhákat keresni a mai napra, April egy fehér szoknyát visel alján fekete csíkkal, kék kötött pulcsit, és ugyan ilyen színű térd zoknit. Rajtam egy egyszerű fehér farmer van, és egy kék pulcsi még a régebbi ruháim közül, és mivel délután már kissé hideg van, előszedtem még egy fehér kardigánt is.

Egyelőre nem ültünk le, mert még elég korán volt. Kisebb csapatok gyülekeztek a meccs előtt, közben szólt a lelkesítő a hangosbemondókban. A szurkoló lányok pom-pommal a kezükben melegítettek be, miközben folyamatosan az ordították; "Hajrá Claremont!" Erre persze a Crawfordból megjelentek fintorral fordultak oda. Meggyőződésük, hogy ők mindenkinél jobbak a pályán. Na, ma kiderül, hogy tényleg igaz-e.

A csapat tagjai most kezdtek el beszállingózni, majd egyből az öltözők felé vették az irányt. Mindenki feszült volt és merev, szinte a haverjaiknak is alig álltak meg egy pacsi erejéig. Megérkezett már Easton Loyd, Aaron Parker, Ezra Booker, Xavier Santos, Damon Willingham, Julian Scotts, és Steve Owens is. Egyedül a kis négyes hiányzott, így mindent beleadva forogni kezdtem, hátha meglátom őket valahol. Hisz nemsokára kezdődik a meccs, és még sehol nincsenek.

– Kit keresel? – hajolt be elém April kérdő tekintettel, de kikukucskáltam válla felett és tovább kémleltem a terepet.

– Finn-nék még nincsenek itt – jelentettem ki idegesen.

– Hát – nézett karján pihenő ezüst órára. – Van még egy kis idejük, pontosabban tíz percük megérkezni.

– Tudom, épp ez aggaszt! – vágtam rá. Általában sosem késnek, én ezt tudom. Mindig az elsők közt vannak, akik megérkeznek, most meg sehol senki? – Ahj, remélem, nincs bajuk!

Tovább forogtam, és szemmel kerestem a négy jómadarat, de semmi. Se Finn, se Daniel, se Blake, se Casper. Kezd egyre inkább idegesíteni, hogy egyikük sem jelent még meg. Ugye nincs bajuk? Történt valami út közben?

– Egy ijesztően Danielre hasonlító személy közelít felénk – könyökölt oldalba April, mire szúrós tekintettel néztem rá, közben oldalamat fogtam.

– Mi? – ráztam fejem mikor tudatosult bennem, mit is mondott.

Azonnal odafordultam, és megláttam Markot kék mezben. Nem abban a fajtában amiket most viselnek a srácok, de nagyon hasonló volt. Azt hiszem, ez volt a sajátja, mikor még a gimibe járt. Tényleg komolyan veszi azt, hogy a csapat színeibe öltözik.

Megkönnyebbülve fújtattam, mikor megláttam Markot, aki pont felénk sétált és integetett, közben én is elindultam felé, hátha tud valamit.

– Szia Camilla! – köszönt mosolyogva.

– Szia – mondtam, de nem néztem rá. Helyette a parkolónak azon részét sasoltam, ami látszódott innen.  – A srácok?

– Ott mennek – fordított meg vállamnál fogva, majd egyenesen az öltözők irányába mutatott. A fiúk sprinteltek a nagy táskák ellenére is ami a vállukon lógott, gondolom amiatt, mert még át is kell öltözniük, aztán így is késésben vannak.

– Hála az égnek, csak késtek – hunytam le szemeim, majd megkönnyebbülve kifújtam a hideg levegőt számon, így egy kisebb felhő keletkezett orrom előtt a párától.

– Casper bealudt – kezdte Mark. – Blake meg nagytakarításba fogott a meccs előtt úgy egy órával.

– Ezek teljesen bolondok – fogtam fejem.

– Ne akard tudni, hogy Daniel milyen ideges volt – nevetett fel. Még a nevetésük is hasonló. Bár, talán Danielé kicsit élénkebb.

– Megértem, hogy ideges volt – biccentettem, mire Mark bólintott. – Egyébként jó újra látni téged!

– Szintúgy – mondta, majd elindult. Szó nélkül követtem. – Na és mi újság Finn-nel?

– Tessék? – pislogtam nagyokat.

– Daniel elmondta az egészet, hogy segít neked néha bizonyos dolgokkal, mert szeretnél bevágódni Finn-nél.

– Ó – csak ennyit tudtam mondani. Ó.

– Ha jól tudom ma te is mész velük bulizni nem? – érdeklődött.

– Igen, megyek.

– Egyébként Danielnek igaza van – mondta egy kis hatásszünet után, én pedig kérdően néztem rá. Mégis miben van igaza Danielnek?

– Miben is? – vontam fel egyik szemöldököm.

– Abban, hogy ha kicsit magabiztosabb lennél, akkor egy csomó fiú a lábad előtt heverne. Köztük Finn is.

– Daniel... ezt mondta? – néztem rá nagy szemekkel.

– Ühüm – bólintott Mark, majd kérdően felém fordult mikor April elé értünk.

– Ó, igen – kaptam észbe. – Mark, ő itt April, a legjobb barátnőm – mutattam a lányra, aki semmitmondó tekintettel bámulta a fiút. – April, ő itt Mark, Daniel bátyja.

– Sejtettem – hajolt fülemhez. – Olyan, mintha klónozták volna!

– Most arról beszél, hogy hasonlítunk, igaz? – biccentett April felé, mire felnevettem.

– Bocs, de lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot – vont vállat barátnőm, Mark pedig szó nélkül figyelte Aprilt. – Már csak az foglalkoztat jobban annál, hogy ennyire hasonlítotok, hogy személyiségre is olyan vagy-e, mint az öcséd.

– Én jó fej vagyok, vicces, udvarias, kedves és helyes – tette mellkasára kezét Daniel bátyja.

– Uh – hallottam barátnőm halk meglepettségét. – Figyu, Camilla – súgta megint felém. – Ezek tényleg ikrek is lehetnének. Mindkettő egoista!

Miközben próbáltam nem feltűnően nevetni megjelentek Siennáék, akik azonnal Markot vették figyelembe. Főleg Sienna. Kihúzta magát, és így sétált el mellettünk miközben végig mosolyogva szemezett a fiúval. Nem hibáztatom Markot, Sienna tényleg nagyon szép lány. Hosszú, fekete haja van, amit általában egyenesre vasal, az enyémhez hasonló kék szem, talán picit fakóbb, de ettől még fekete haja teljesen kiemeli csábos tekintetét. Bőre fehér, kissé sápadtnak mondanám, apró szeplők borítják arcát, hosszú szempillája pedig körbeöleli mandula szemeit. Az ajka telt, halvány színű, bár ezt mindig takarja a piros rúzs, amit visel. Teste karcsú és vékony, dereka meg végképp. Csak bárcsak belülről is ilyen gyönyörű lány lenne, akkor semmi problémája nem lenne vele senkinek!

– Én vigyáznék vele a helyedben – léptem Mark mellé a jó tanáccsal. – Olyan, mint egy szirén. Gyönyörű és felkelti az érdeklődésedet, de amint a karmai közé kerülsz, neked annyi!

– Ne sértegesd már szegény sziréneket! – szólt rám April felháborodva, mire én és Mark is nevetve felé fordultunk. – Te meg végképp vigyázz vele, szerintem North komplexusa van!

– Mivan? – horkant fel Mark.

– Rá van állva az öcsédre, de komolyan. Hónapok óta próbálja becserkészni Danielt, csak neki nem kell, szóval peche van a csajosnak – vont vállat April, miközben frissen manikűrözött körmeit nézegette.

– Mi a baj a lánnyal? – érdeklődött Mark, mire én és April is nagy szemekkel kezdtünk hátrálni. – Oké, azt hiszem értem – bólintott.

– Srácok, lassan helyet kéne keresni magunknak – csettintett April. – Lehetőleg messze Siennáéktól Mark miatt, és jó messze onnan – mutatott egy csapat fiú felé. – miattam!

Az a srác ült ott a haverjaival, akivel April a múltkor randira ment.

– Úgy érzem, elfelejtettél mesélni – karoltam belé, majd így indultunk helyet keresni magunknak.

– Áh, semmi érdekes – legyintett. – De azért vasárnap átmegyek, és mesélek!

Bólintottam, majd April után indultam aki eközben bemászott egy sorba a nagy tumultus közepén, ahol talált három üres helyet.

– Daniel klón is velünk ül? – nézett Markra, aki először csak egy "Most komolyan?" tekintettel figyelte, végül válaszolt is.

– Ha nem gond – biccentett, mire April bólintott és a szélső ülésre ült, mellé én, balomon pedig Mark. – Amúgy, maximum Daniel lehetne az én klónom, mivel én vagyok az idősebb – hajolt ki Mark, hogy lássa Aprilt.

– Tök mindegy – forgatta szemeit barátnőm, mire Mark egy győztes vigyorral hátradőlt.

Körülöttünk hangosan beszélgettek az emberek, volt szó arról, hogy ki mit ebédelt, mik a tervei hétvégén, sőt, valami olyat is hallottam, amit nagyon nem akartam! Egyáltalán ki beszél meg ilyen egy nyílt helyen?

Pár perc múlva megszólalt az a bizonyos hang, és megjelent a Crawford gimi csapata. Velünk szemben, a pálya túlsó végében hullámozva álltak fel az emberek, majd tapsolni, fütyülni kezdtek a csapatnak, akik nagy vigyorral integettek körbe. Minket, a Claremont gimit persze kihagyva az üdvözlésből.

– Ezek de nagyképűek – fintorgott mellettem Mark, egy idősebb férfi pedig szúrós tekintettel nézett le ránk. Upsz, talán mögöttünk is vannak olyanok, akik a Crawfordnak szurkolnak?

Ezután megszólalt ismét a lelkesítő, és ekkor jelent meg a mi csapatunk. Már mindenki egyforma mezben szaladt be a pályára, miközben arra ösztönözték a közönséget, hogy minél hangosabbak legyenek a tapsok meg a kiabálás. Daniel volt az első aki belépett a műfüves pályára, majd egy magabiztos mosollyal körbe fordult és mindenfelé kacsintott, intett meg csókokat küldött. A lányok körülöttünk megbolondultak, sikították Daniel nevét, aki erre vigyorogva sétált beljebb, utána pedig a többiek következtek. April eközben befogta a fülét, annyira hangos lett minden második lány. Sosem értettem őket, mármint oké, az nyilvánvaló, hogy Daniel jól néz ki, de Finn, na ő... Ő volt a második, aki belépett a fűre. Fekete haja kócosan omlott homlokába, nagy vigyorral forgott körbe, szemeiben pedig láttam, hogy fel van készülve, és hogy mennyire izgatott. Mosolyogva figyeltem ahogy Daniel mellé lép, féloldalasan átölelik egymást, majd megveregetik a másik vállát, aztán várják a csapat többi tagját. Szépen sorjában megérkezett mindenki, aztán a két csapat a padokhoz sétáltak, ittak egy keveset, néhányan le is öntötték magukat, amire a legtöbben ismét felsikoltottak.

Eleinte elég döcögős volt az egész, de aztán a félidő előtt pár perccel Daniel megindult, és szokásához hívően tarolt. Olyan szép gólt lőtt, hogy a Crawford edzője is elismerően tapsolni kezdett. Egy-null ide, a Claremontnak.

– Na, megint tiszta jó, aztán ki volt idegileg egész héten! – mutatott a pályára két kézzel Mark.

– Tényleg? – fordultam felé.

– Igen – bólintott. – Tudod, apánk kicsit szigorúan bánik vele, és Daniel kezd kételkedni magában emiatt. Azt hiszi romlik a teljesítménye, meg hasonlók. Otthon beszéltem vele erről, mert félt, hogy nem lesz esélyük a Crawford gimi ellen – mesélte, én pedig eközben a szememmel keresni kezdtem Danielt a pályán.

Boldognak tűnt így a gól után, úgy igazán boldognak. Apja felé nézett, aki a legelső sorból nézte a meccset, de semmi különösebb reakciót nem mutatott. Csak tapsolt, mint mindenki más. Nem gondoltam volna, hogy Daniel kételkedik a tehetségében. Tegnap említette, hogy szereti a focit, de nem annyira, mint például Mark, viszont azt nem tudtam, hogy kételkedik is magában.

– Lehetne, hogy csendben nézitek a francos meccset? – kérdezte a felettünk egy sorral ülő férfi, mire én és Mark megfordultunk. April a telefonját nyomkodta, de ő általában ki is jelenti, hogy csakis miattam hajlandó eljönni a meccsekre.

– Ember, a meccset nézni kell, nem hallgatni, szóval szerintem nincs azzal semmi gond, ha beszélünk közben – vigyorgott rá Mark felvont szemöldökkel. – Főleg, ha pont az egyik játékosról van szó!

A férfi semmit sem szólt, csak elfordította a fejét és tovább nézte a történéseket.

Kettő-null a Claremontnak, csak kicsit másképp!

Hangos ujjongásra fordultunk vissza mindketten a pálya irányába, ahol egy szőke Crawfordos srác a fejét fogva sétál vissza a kapunk elől. Ezek szerint nem sikerült gólt rúgnia. És akkor azt mondják, hogy ők milyen jók.

– Ez a srác egyszer kirúgta a saját lábát egy meccsen – horkan fel Mark. – Csoda, hogy most eljutott a kapuig!

– Fiatalember – köszörülte torkát az idősebb férfi mögöttünk. – Ne ócsárolja a másik csapatot! Amúgy is, félidőben vagyunk, még bármi történhet – mondta gonosz mosollyal.

– Igaz, még kirúghatja a lábát! – adott igazat ironizálva, mire a férfi fejét rázva felállt, és leült egy tőlünk távolabbi ülésen. – Jaj ne, itt hagyott minket!

– Fejezd már be! – nevettem fejemet fogva.

– Jó, befejeztem – emelte fel védekezően kezeit. – De akkor is igazam volt.

Félidőben üres lett a pálya, és az ujjongást meg a tapsolást felváltotta a hangos nevetés, meg a mindenféle beszélgetés keveréke. Ilyenkor mindenki megfeledkezik arról, hogy meccsen van, és beszélgetni kezd, mintha egy kávézóban lenne, vagy ilyesmi. Ezzel egyébként semmi gond, én és April is beszélgetni szoktunk, bár általában csak én áradozom arról, hogy mennyire jól nézett ki Finn a bizonyos meccsen. Szerintem néha már igazán képen törölne emiatt, hogy folyton róla beszélek.

– Ahj, unatkozom – sóhajtozott April.

– Szórakoztassalak? – vonogatta szemöldökét Mark, mire arcomat a tenyerembe temettem, hogy April ne lássa, mennyire nevetek.

– Szerintem inkább unatkozom tovább, de köszike – mosolygott gúnyosan April, mire Mark megvonta vállait.

A félidő után visszatértek a csapatok, és folytatódott a meccs. A Crawford is lőtt egy gólt, így egy-egy volt az állás. Daniel és Finn terelték a kapu felé a labdát, a pálya két szélén szaladtak, miközben ide-oda passzolták egymásnak. Aztán a kaputól nagyjából két méterre Finn nagy erővel megküldte, így a labda magasba repült Daniel felé, aki felugrott készen állva arra, hogy fejeléssel adja be a gólt, de egy piros mezes fiú is vele egyszerre fejelt a labda felé, így a kettő srác feje szépen egybe koppant. Daniel káromkodva felordított, amíg a másik srác tehetetlenül állt mellette és a vállára tette kezét miközben mondott neki valamit. Mark ijedten ugrott fel mellettem, és állva próbálta meg kivenni, hogy mi történt, Mr. North pedig beszaladt Daniel mellé. Úgy tűnt, hogy a Crawfordos srác a fejelés ellenére is remekül van, ellentétben Daniellel, akinek kék mezén piros folt jelent meg. Orrából ömleni kezdett a vér, és még a szája is felszakadt. Számat húzva néztem, ahogy kezét az orrához emelte és letörölte az álláig csorgó vérét, közben összeszorítja állkapcsát. Ez baromira fájhatott!

Danielt körbevette a csapat, sőt, közben valahonnan orvost is hívtak, és amennyire hallottam próbálták meggyőzni, hogy menjen le a pályáról, mert simán lehet, hogy agyrázkódása van. Ennek ellenére Daniel idegesen fejét rázta, és hátrált, hogy ő biztosan nem megy le a pályáról, főleg nem most, hogy döntetlen az állás. A bíró fel-alá járkált a pálya szélén, miközben az eseményeket figyelte árgus szemekkel. A nézőtéren mindenki nagy érdeklődéssel nézte az egészet, még April is letette a telefonját.

– Elkellett neki, túl nagynak érezte magát az a gyerek – és már megint az a harmincas pasas, akit az előbb elüldöztünk a beszélgetésünkkel.

– Jól hallottam? – Mark szemei összeszűkültek miközben kérdezte, kezei pedig ökölbe csukódtak. 

Jaj, csak ne parádézzon még emellé!

– Igen – mondtam nagyot nyelve, majd mikor Mark megindult a férfi irányába lehajtottam a fejem.

– Hát ez meg? – nézett rám April mikor Mark konkrétan félretolta őt az útból.

– Azt mondta a pasas, hogy Daniel megérdemelte azt a fejelést, mert nagyon nagynak érzi magát – magyaráztam Mark dühének okát.

– A pöcsfej! – szólalt fel hangosan, majd a pasas irányba fordult, aki előtt Mark állt és nagyon magyarázott valamit. – Hé, papikám! – kiáltott oda April, mire Mark és a pasas is felénk fordultak. – Legközelebb téged is orrba fejelünk, mert nagy a pofád!

– April, hol a tisztelet? – kérdeztem meglepetten. Azért ez egy kicsit durva volt tőle.

– Hát de nem beszélhet így! – mentegetőzött April. – Az tény, hogy nem bírom Danielt, de baszki, azért tudja már hogy hogyan beszél!

– Ez szép volt – veregette meg a vállát Mark mikor visszasétált hozzánk, majd tök nyugodtan leült a helyére.

– Mit mondtál neki? – érdeklődtem.

– Hasonlót, mint a barátnőd – bökött April felé fejével.

– Akkor kijár egy pacsi! – lépkedett felé April, majd apró kezét Mark felé nyújtotta, aki belecsapott tenyerébe.

– Danielnek tényleg le kellene jönnie a pályáról, nem? – kérdeztem aggódva, miközben Danielt figyeltem.

Még mindig körülötte somfordált az egész csapat, a bíró és az edzők is, de akkor sem sétált le a pályáról. Sőt, egyre ingerültebb arcot vágott. Mr. North elé állt, majd megfogta vállait és így kezdett magyarázni valamit, de Daniel lelökte a kezeit.

– Nem megyek le a pályáról, hagyjatok már békén a hülyeségetekkel! Semmi bajom emberek! – mordult fel olyan hangosan, hogy a harmadik sorban tisztán hallottuk. Még Finnre sem hallgat, pedig az már nagy szó.

– Túl önfejű – rázta fejét Mark, miközben hajába túrva figyelte mi történik. – Nem fog lejönni onnan.

– Menj oda te, rád talán hallgatni fog.

– Egy próbát talán megér – biccentett bizonytalanul, majd elnézést kérve a mellettünk ülőktől lesétált a pályára.

Mark is beszélt valamit Danielnek, de ugyan úgy fejét rázta, hogy ő akkor sem sétál le, mert nem akarja cserbenhagyni a csapatot. Amíg Daniel fújtatva állt mindenki előtt és makacsul nemet mondott mindenre, addig Mark idegesen felkapta a fejét, és egyenesen ránk nézett, majd kezével jelezte, hogy menjek oda.

– Neked integet – bökött meg April, mire felé kaptam tekintetem.

– Most komolyan azt hiszi, hogy Daniel majd rám hallgat? Finn-re sem hallgatott, az apjára sem, és még Markra sem – soroltam fel az életében levő összes olyan személyt, akinek amúgy ad a szavára, most mégis ellentmondott nekik.

– Nem tudom, ha odamész kiderül, hogy mit akar – vont vállat, engem pedig hajtott a kíváncsiság, úgyhogy megindultam.

Nem törődtem senkivel, csak lesétáltam és elindultam a srácok irányába. Persze néhol elkaptam egy-egy olyan mondatot, hogy én minek megyek oda, meg hogy már megint mit akarok csinálni, de nem foglalkoztam vele. Az évek során hozzászokik az ember, és szinte természetesnek érzi az egészet, majd szépen lassan, időről időre fel sem veszi ezeket.

Mark és Finn egymással beszéltek, Finn nekem háttal, Mark pedig velem szemben állt, így mikor megpillantott egyből elém állt, Finn pedig követte.

– Mit kell csinálnom? – érdeklődtem zavartan, mert annak ellenére, hogy nem Finnt néztem éreztem magamon zöld szemének tekintetét.

– Gondoltam, hátha rád hallgatni fog. Finn is beszélt vele, de nem akar lemenni a rohadt pályáról – kezdte Mark kissé frusztráltan. – Apura sem hallgat, bár azt egyrészt megértem, de még rám sem!

– És rám miért hallgatna? – vontam fel szemöldököm meglepetten.

– Camilla, próbáld meg, kérlek – érintette meg vállamat Finn, mire ijedten felé fordultam. Azonnal liftezni kezdett a gyomrom, közben próbáltam nem arra koncentrálni, hogy remegnek lábaim.

– Jó, megpróbálom – adtam be derekam, mire Finn és Mark is hálásan néztem rám, mintha legalább sikerült volna elérnem azt, hogy Daniel végre lemenjen a pályáról.

Blake és Casper egy aprót intettek felém amint megláttak, amit egy apró mosollyal viszonoztam. A többi csapattag érdeklődve figyeltek, gondolom azt sem tudták, hogy az évfolyamtársuk vagyok. Mindegy, hozzászoktam. Mr. North is elég meglepettnek tűnt mikor meglátott, mondjuk azután, hogy tegnap látott a házukban én meg eltűntem onnan, teljesen megértem.

– Nem jöhet be ide kisasszony! – szólt rám szigorúan a bíró, mire Daniel kilépett apja elől kiváncsi tekintettel, véres arccal és mezzel.

– De, bejöhet – sétált felém Daniel, majd kezemnél fogva félrehívott a nagy tömegből.

– Jól vagy? – kérdeztem azonnal, ahogy megállt velem szemben. Elállt a vérzés, de néhol kissé véres volt az arca, a kék mezről meg ne is beszéljünk. – Úgy látom eléggé vérzett az orrod. És a szád is felszakadt – mutattam ajkára.

– Jól vagyok – vágta rá ingerülten. – Semmi bajom, én nem értem miért akarják, hogy lemenjek a pályáról! Elmondtam nekik, hogy biztos, hogy nem hagyom itt a csapatot, mert semmi bajom, de akkor is erősködnek.

– Ami azt illeti... – kezdtem bele, mire Daniel egy cseppet sem boldogan felhorkant.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy menjek le a pályáról? – tette csípőre egyik kezét, a másikkal pedig letörölte verejtékező homlokát.

– Tényleg le kellene menned – adtam igazat a többieknek, mire Daniel a szemét forgatta és fejét rázta. – Csak jót akarunk neked, Daniel! Hidd el, ha ebben az állapotban fent maradsz, és tényleg valami bajod van, csak hátráltatni fogod őket – mutattam a csapatra. – Azt pedig végképp nem szeretnéd, ugye?

– De... – kezdett bele, mire pislogás nélkül meredtem rá. – Jó, talán igazad van.

– Menj, és mosakodj meg.

– Nem akarok csalódást okozni a csapatnak.

– Az isten szerelmére Daniel North, indulj már meg! – utasítottam Danielt miközben idegesen dobbantottam egyet.

Nem hiszem el, hogy az ember csak jót akar neki, erre itt ellenkezik.

– Igenis! – tisztelgett röhögve, bár kissé meglepett arcot vágott.

Azzal megfordult, és szó nélkül lesétált a pályáról.

– Hogy sikerült meggyőzni? – termett mellettem Finn, Blake és Casper is leesett állal.

Egyébként nem tudom, hogy végül mivel sikerült meggyőzni.

– Akaratos voltam – vontam fel egyik vállamat, bár lehet, hogy közel sem ez volt az oka annak, hogy Daniel lesétált a pályáról.

– Le a kalappal! – mosolygott rám Finn, így én is elmosolyodtam.

Mostanában egész ügyes vagyok Finn-nel kapcsolatban, nem?

♡︎♡︎♡︎

– Jó, értettem, Finn rád mosolygott, tök szuper meg minden – magyarázta April miközben szekrénye legmélyebb zugaiban kotort, nagyon keresve egy bizonyos darabot. – De beszélhetnénk arról, hogy Daniel csak akkor volt hajlandó lemenni a pályáról, mikor te beszéltél vele? – mászott ki a szekrényből, majd széttárta karjait és így bámult rám.

– Mit vagy ezen fennakadva? – nevettem rá, mert tényleg nem értettem. – Csak elmondtam neki, hogy így inkább hátráltatja a csapatot, ő meg végre felfogta az egészet. Ennyi.

– Ha te mondod – vonta fel szemöldökét, aztán újra a ruhák közé vezette magát. – De legalább így is nyertünk!

– Hát igen. Tudtam, hogy jók lesznek.

– Na végre! – kiáltott fel, aztán kihúzott egy piros ruhát vállfával együtt. – Megvan a rucid!

– Lehet, hogy mégsem veszem fel – fintorogtam, mire April a homlokára csapott.

– Miért nem?

– Annyira kivágott, tudod jól, hogy nem vagyok kibékülve az olyan ruhákkal.

– De nekem meg nincs hozzá elég nagy mellem! – nyomta kezembe a ruhát. – Neked viszont igen, pont tökéletes!

– Nem szeretem mutogatni a mellem – vágtam rá azonnal, mire April sóhajtva megforgatta barna szemeit.

– Camilla, az ég szerelmére! – döntötte a fejét a szekrénynek siralmasan. – Nem mutogatod a melleid azért, mert dekoltázsos ruhát viselsz. Tudod milyen jól állna neked? A fiú lennék, és meglátnálak ebben – rázta meg a piros ruhát kezében. – Azonnal térdre ereszkednék, és megkérném a kezed!

– Nem tudom... – mondtam bizonytalanul.

– Legalább próbáld fel – mosolygott kedvesen. – Ha nem tetszik, keresünk neked valamit mást.

– Oké – fogadtam el a ruhát kis vacillálás után.

Egy piros ruháról volt szó, aminek felső része kicsit úgy nézett ki, mintha egy fűző lenne, szoknyája pedig puha selyem, és mindössze a combom közepéig ért.

Miután felvettem beálltam a fehér velem azonosan magasságú tükör elé ami April szobájának sarkában helyezkedett el, és így néztem magam percekig. Egész csinos darab, kiemeli a derekam, de talán amellett, hogy mellem is kissé látszik, még rövid is.

– Gyönyörű vagy! – lépett mögém April, és egy kedves mosollyal nézett rám a tükörben.

– Nem túl rövid? – fordultam úgy, hogy hátul is lássam a ruha hosszat. Végülis, takarta azt, amit kellett.

– Szerintem pont jó a hossza – ellenőrizte le April úgy, hogy körbesétált engem, és sas szemekkel végigmérte a ruha hosszát. – Marad, vagy keressünk mást?

Ebben a ruhában szépnek éreztem magam. Végre valaha úgy éreztem, hogy szép vagyok. Nem szoktam ezen gondolkodni, nem is nagyon érdekelt sosem, hogy mit viselek, de ebben szépnek érzem magam.

– Marad – mosolyogtam rá, mire büszke mosollyal átölelt.

– Keresünk neked valami csini cipőt, kiegészítőket, megcsinálom a hajad meg valami kis szolid sminket! – hadarta izgatottan.

– Nem kellene először magadnak ruhát keresned? – kérdeztem izgatott mosollyal.

Most kezd tudatosulni bennem, hogy hova is megyünk, is kik lesznek ott. Vajon Finn meg fogja dicsérni a ruhám? Egyáltalán szóba fog állni velem?

– Azzal ráérünk! – legyintett, majd kinyitott egy újabb szekrényt.

Amikor azt mondtam, hogy April ilyen "fiús lány" akkor arra gondoltam, hogy a szava járása tud elég mocskos lenni. Ha ruháról, cipőkről meg hasonlókról van szó, akkor nagyon fel tud pörögni. Igazi divatdiktátor.
Külön szekrénye van csak cipőkre!

– Valami fekete kéne – tolta félre a nem megfelelő darabokat. – Mondd csak, milyen magas lehet maximum a cipő sarka?

– Maximum öt centi – horkanok fel. – Az is nagyon maximum!

– Akkor meg is vaaaan – húzta el a szót. – Ez tökéletes! – mutatott fel egy fekete velúros bokacsizmát.

– Ebből így lehet nyaktörés lesz.

– Ha dőlsz, elkaplak – mondta miközben viccelődve kacsintgatott felém. – Vagy Finn... Ki tudja.

– Maradj már! – dobtam felé egy random párnát ami a kezembe került.

– Várj, itt egy testszínű harisnya is, hogy ne fázz – nyújtotta át a csizmával együtt.

– Okés.

Miközben én felnevettem a harisnyát April keresett magának egy ruhát. Fekete testhezálló darab volt, és úgy nézett ki, mintha Aprilre szabták volna. April a személyiségén kívül nagyon nőies lány, és mindig tudja mihez mit vegyen fel, na meg azt is, hogy jól néz ki. Szerencsére van önbizalma, és meg is értem, mert nagyon szép lány. Tényleg az.

– A hajaddal mit kezdhetek? – kérdezte izgatott vigyorral.

– Tudod mit? Rád bízom – vontam vállat. Ha már ezt a ruhát képes voltam felvenni, a hajam már semmiség lesz. Egyébként is, April nagyon szeret csinos frizurákat készíteni.

– Ó, babám, bomba leszel! – ugrándozott örömében miközben elkezdte kipakolni a szükséges kellékeket, majd a sminkes asztala felé terelt. – Foglaljon helyet!

– Mí kedves fogadtatás! – nevettem fel, mire April is velem együtt nevetett.

Húsz perccel később April már a saját sminkjével ügyködött. A hajamat végül kicsit begöndörítette, de teljesen természetes hatást keltettek a loknik, és ha ez nem lenne elég, valami csillámos dolgok is fújt rá, így az egész hajam ragyog. Kellemes lesz lemosni, az biztos. A csillám meg én nagy ellenségek vagyunk kiskorom óta. A sminknél megkértem, hogy ne vigye túlzásba, és be is tartotta, csak egy kis szempillaspirált kaptam, meg egy vörös rúzst, ami egyezik a ruhám színével. Nem szoktam rúzst viselni, de meglepően jól állt. Egész jól kiemelte a szemeimet. Velem ellentétben April szemhéja csillogott-villogott, volt rajta szemhéjtus meg mindenféle ilyen exra dolgok.

Miután ő is végzett felnevettük a cipőnket, majd mindketten beálltunk a tükör elé, hogy biztosra menjünk, úgy jók leszünk-e.

– Jól nézünk ki! – jelentette ki April miközben forgott egyet a tükör előtt.

– Jól bizony – értettem egyet mosolyogva.

Épp időben, mert Daniel már vagy háromszor tiszta erővel megnyomta a dudát.

Igen, szerencsére semmi komoly baja nem lett, minden rendben vele, és részt fog venni a bulin, ha már három-egyre nyert a Claremont csapata.