Kedves Naplóm!
Végre leírhatom, hogy Daniel és én ismét egy pár vagyunk! Annyira boldog vagyok, hogy újra együtt lehetünk, és minden olyan, mintha sosem szakítottunk volna. Ez az időszak rávilágított arra, mennyire fontosak vagyunk egymásnak, és mennyire hiányzott nekem. De nem csak mi ketten vagyunk boldogok. April és Mark végre kijelentették, hogy ők is együtt járnak. Már egy ideje sejthető volt, hogy van köztük valami, de most végre hivatalossá tették. Casper persze teljesen durcás lett emiatt. Ő is szimpatizált Aprillel, és most kicsit nehezen viseli a helyzetet. Remélem, idővel ő is megtalálja a boldogságot. A téli bál... Nos, bevallom, eleinte nagyon elleneztem az egészet. Nem vagyok a nagy tömegek és a csillogás híve, de végül elképesztő élmény volt. A díszítések gyönyörűek voltak, mindenki gyönyörű ruhákban jelent meg, és a zene is fantasztikus volt. Daniellel együtt táncolni pedig maga volt a csoda. Mindenki olyan boldog volt, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden probléma eltűnt volna a világunkból. Összességében elmondhatom, hogy ez az időszak tele van boldog pillanatokkal, és alig várom, hogy lássam, mit tartogat számunkra a jövő.
Puszi: Camilla

– Annyira várom már a karácsonyt! – áradozott nagy vigyorral Daphne. – Tölthetné nálunk az ünnepeket Daniel is. Mit szólsz?

– Ez csodálatos ötlet – vigyorogtam Daphne ötlete hallatán. – Biztos vagyok benne, hogy Daniel is örülne neki, ha velünk tölthetné a karácsonyt.

– Lassan el kell kezdenünk sütni a süteményeket, három nap múlva szenteste, annyi mindent meg kell még csinálni!

– Mondjuk, kezdésnek nem ártana egy fa.

– A francba, tudtam hogy elfelejtettem valamit! Most mit csináljak? – fogta fejét tanácstalanul.

– Beszélek apával, biztosan el tud vinni fát venni – dobtam fel az ötletet. – Persze ha neked nem gond, hogy egyedül választok fát.

– Dehogy gond – legyintett mosolyogva. – Csak gyorsan hívd fel apádat, hamar elkapkodják a szép fákat, mintha cukorka lenne. Nagy fát akarok!

– Igenis – bólintottam nevetve, majd előkerestem David számát.

Mindig is a karácsony volt a kedvenc ünnepem, annyi minden jót lehet csinálni! Alig várom, hogy feldíszítsük a fát csillogó díszekkel és színes fényekkel, amelyek varázslatos fénybe borítják a szobát. A karácsonyi sütemények illata már szinte az orromban van, és alig várom, hogy beleharapjak a frissen sült mézeskalácsba és jó nagyot kortyoljak a habos forró csokoládéba.

A hangulatos karácsonyi zenék egész nap szólnak majd, és az ablakon kinézve már most elképzelem a fehér hótakarót, amely mindent beborít. Nincs is jobb, mint egy jó hógolyócsata a sötétben, amikor csak a hó és a nevetésünk hallatszik. Aztán persze beülni a meleg szobába, forró kakaóval a kezünkben, és megnézni az aranyos karácsonyi filmeket, amiket minden évben újra és újra előveszünk.

Az ajándékokat is nagyon várom. Nem csak kapni, hanem adni is. Látni a szeretteim arcán az örömöt, amikor kibontják a gondosan kiválasztott meglepetéseket, számomra felér minden kincsnél.

Ez az időszak annyi boldogságot és varázst hoz magával. Alig várom, hogy minden egyes pillanatát átéljem.

– Szia apu – köszöntem boldogan mikor David fogadta a hívást. – Zavarok?

– Dehogy zavarsz kincsem – felelte. – Tudod, hogy sosem zavarsz. Mesélj, mi újság otthon? Anya jól van?

Mindig megkérdezi mi van Daphne-val.

– Igen, jól van – fordultam egy pillanatra Daphne felé. – Az a helyzet, hogy elfelejtettük a fát. El tudnál vinni engem, hogy válasszak egy fát?

– Hogy tudtátok elfelejteni a fát? – nevetett fel őszintén, ami engem is megmosolyogtatott.

– Fogalmam sincs.

– Persze, hogy elviszlek – hagyta abba a nevetést. – Mondjuk, ha húsz perc múlva ott vagyok érted?

– Pompás! – vigyorogtam, majd elköszöntem Davidtől.

Az elmúlt időben sokat változtam. Már sokkal jobban viselem a szüleim válását. Persze, még mindig vannak pillanatok, amikor hiányzik, hogy mindannyian együtt legyünk, de már megtanultam elfogadni a helyzetet és együtt élni a ténnyel.

Eleinte minden nagyon nehéz volt. Minden apróság emlékeztetett arra, hogy a dolgok már sosem lesznek ugyanazok. De ahogy telt az idő, rájöttem, hogy az élet megy tovább, és nekem is alkalmazkodnom kell.

Most már képes vagyok élvezni a külön-külön töltött időt mindkét szülőmmel. Megtaláltuk a saját kis rutinjainkat és szokásainkat, és rájöttem, hogy így is lehet teljes és boldog az élet. Már nem érzem azt a szűnni nem akaró fájdalmat és szomorúságot, ami régen mindennapos volt.

Bár néha még előtör a nosztalgia, és vannak pillanatok, amikor szívesen visszamennék az időben, hogy újra együtt lehessünk, most már tudom, hogy ez nem lehetséges. Megtanultam megbecsülni a jelen pillanatot, és örömmel várom a jövőt, bármilyen is legyen az.

– Oké, úgy tűnik lesz karácsonyfa – jelentettem ki nevetve, mire Daphne megkönnyebbülve bólintott. – Felmegyek és átveszem a pizsamát.

– Pedig cuki – döntötte kissé oldalra a fejét miközben végignézett rajtam.

Tekintetem követte Daphne-ét. Végignéztem magamon a piros karácsonyi pizsamámban, amelyen fehér hópelyhek és mosolygó rénszarvasok díszelegtek. Az anyaga puha és kényelmes, azonnal ünnepi hangulatot árasztott. A lábamon a Grincses mamuszom, zöld színével és a mogorva arckifejezéssel, egy vicces kontrasztot alkotott a piros pizsamával. Ahogy elnéztem ezt az összeállítást, elmosolyodtam.

– Tényleg elég cuki, de azért karácsonyfa vásárlásra nem alkalmas felszerelés – nevettem.

– Na menj, öltözz át – mosolygott, közben egyik kezét csípőre tette. – Aztán ha hazaértél feldíszítjük, utána pedig elkezdjük sütni a mézeskalácsot. Mit szólsz?

– Alig várom – ugrándoztam örömömben, majd felszaladtam a lépcsőn.

Gyorsan átvettem egy kötött pulcsit és egy bélelt nadrágot, felfogtam copfba a hajam, fújtam magamra egy kis vaníliás parfümöt, majd felhívtam Danielt, hogy egyáltalán töltheti-e nálunk a karácsonyt.

– Sziaaaa – köszöntem bele elhúzva a szót.

– Szia – köszönt vissza, és biztos vagyok abban, hogy mosolygott. – Mesélj, hogy állnak a karácsonyi előkészületek?

– Elfelejtettünk fát venni – közöltem visszatartott nevetéssel. A vonal másik végén Daniel hangosan felnevetett.

– Azt mégis hogyan? – nevetett még mindig.

– Fogalmam sincs – horkantam fel hitetlenkedve, amiért ilyen fontos dolog kiment a fejünkből. – Apa majd most visz el engem fát venni, remélem találok még valami szép nagyot.

– A cukrászda mellett elég nagy fák vannak, úgy tíz perce értünk haza onnan, szóval ha nagy fát keresel, ott találsz.

– Életmentő vagy! – sóhajtottam nevetve, majd belebújtam csizmámba.

– Tudom, tudom – nevetett, mire elmosolyodtam.

– Lenne egy kérdésem.

– Mesélj.

– Szóval, arra gondoltam... Esetleg töltenéd nálunk a karácsonyt? – kérdeztem, és szorítottam, hogy igent mond.

– Még szép! – üvöltött a telefonba Mark, mire azonnal felnevettem.

– Asszem megsüketültem – horkant fel Daniel. – Persze, hogy töltöm veled a karácsonyt. Ennél nagyobb ajándékot amúgy sem nagy kaphatnék.

– Fejezd be – nevettem fel zavaromban. Még nem igazán szoktam hozzá az ilyesmihez.

– Te töltöd nálunk az új évet?

– Igen! – kiáltottam fel örömömben, mire Daniel halkan felnevetett. – Akarom mondani, miért is ne? – köszörültem torkom.

– Megbeszéltük pici – mondta halkan. – Uh, mennem kell, Mark majdnem magára borította a fát – röhögött fel.

– Jaj, azért jól van? – meredtek ki szemeim.

– Minden csúcs szuper – kiáltotta megint Mark.

– Majd beszélünk – mondtam mosolyogva Danielnek. – Szeretlek.

– Én is szeretlek – ezzel bontottam a hívást.

Még egy pár percig mosolyogva figyeltem az íróasztalom tetején sorakozó ajándékokat. Az összes különböző csomagolóval volt bevonva, mindegyiken egy fehér nagy masni virított. Volt ott egy Daphne-nak, egy Davidnek, Danielnek, Marknak, Aprilnek, és Benedict-nek is. Na meg persze Daniel szülei is kapnak egy kis apróságot, azt viszont csak ajándéktáskába rejtettem.

♡︎♡︎♡︎

– Szóval mennyire nagy fát akartok? – kérdezte David miközben lekanyarodott a cukrászda melletti árus parkolójába.

– A legnagyobbat – válaszoltam, közben a szélvédőn keresztül próbáltam körülnézni, vajon mekkora fát találunk, viszont hullott a hó, így nem nagyon láttam ki.

– Reméljük, hogy időben jöttünk – sóhajtott, majd leállíttatta a motort. – Na pattanj ki a kocsiból.

Óriási pelyhekben hullott a hó és úgy látszott, hogy ez egy pár napig meg is fog maradni. Régen volt már fehér karácsony, szóval nagyon boldog lettem volna, ha idén megmarad ez a nagy hó. Már a bokámig ért, elképzeltem, ahogy én meg April dobunk benne egy hátast és hó angyalt készítünk. Sőt, talán Mark is csinálni egyet. Daniel kérdéses, de szerint benne lenne.

– Szép napot! – az eladó nagy mosollyal köszöntött minket, kezeit pedig csípőjére helyezte. Az ötvenes éveiben járhatott, ősz szakálla volt, szemüveget viselt. – Tudok segíteni?

– A legnagyobb fát szeretnénk – felelte David, majd körbe nézett az elkerített területen, ahol fák sorakoztak.

– A legjobb helyre jöttek – bólintott az eladó. – Kövessenek, erre – biccentett, majd elindult befelé a fák mentén.

Ahhoz képest, hogy három nap múlva szenteste elég sok fa volt még, valószínűleg több, mint a felé kárba is fog veszni. Voltak egészen kicsi fák, szerintem alig voltak egy méteresek, de voltak egész nagyok is, amikre szó szerint úgy kellett felnézzek, hogy majd kitört a nyakam.

– Ahhoz mit szólsz? – mutattam egy elég nagy, és terebélyes fa felé, miközben az eladó mögött sétáltunk.

– Nem elég nagy – rázta fejét David. – Annál nagyobb kell nekünk!

– El tudod egyáltalán vinni a fát azzal a kis autóval? – ráncoltam homlokom, mire David szúrós pillantást vetett felém.

– Kikérem magamnak, az a kis autó igenis strapabíró!

– Oké, oké – nevettem. – Na és az? – mutattam egy újabb fára. Ennél nagyobbat már nem hiszem, hogy találunk.

– Tökély! – csillant fel a szeme. – Azt szeretnénk – lépett az eladó mellé, majd a fára mutatott.

– Kitűnő választás! – csapta össze tenyerét a Mikulás utánzat.

Óvatosan az autó tetejére emelték a nagy fát, majd el is indultunk haza.

♡︎♡︎♡︎

Daphne-val a konyhában sürögtünk-forogtunk, miközben karácsonyi süteményeket sütöttünk. Az egész helyiséget finom fahéj és gyömbér illata töltötte be. Közben halk karácsonyi zene szólt, ami tökéletes aláfestést adott a vidám hangulatunkhoz. A kandallóban vidáman pattogott a parázs, meleg fényével bevilágítva a szobát, és különös varázst kölcsönözve az estének.

Daphne egy nagy adag mézeskalács tésztát nyújtott ki az asztalon, én pedig különféle formákat vágtam ki belőle. A rénszarvasok, csillagok és karácsonyfák sorra kerültek a tepsibe. Néha meg-megálltunk, hogy egy falatot bekapjunk a tésztából, vagy egyet-egyet kóstoljunk a kész süteményekből.

Ahogy a sütik sültek, néha egy pillanatra megálltunk, hogy a tűz mellett melegedjünk. Az égő fa ropogása és a forró csokoládé illata, amit éppen főztem, olyan meghitté tette a pillanatot, mintha egy karácsonyi filmbe csöppentünk volna. Daphne mosolygott, és azt mondta, hogy ezek a pillanatok teszik igazán különlegessé az ünnepeket. A tűz melege, a sütemények illata, a zene és a közös nevetés mind hozzájárultak ahhoz, hogy úgy érezzük, a karácsony varázsa valóban létezik.

Miután elkészültünk a süteményekkel, Daphne és én a nappaliba mentünk, hogy feldíszítsük a karácsonyfát. A hatalmas fenyő már felállítva várta, hogy rákerüljenek a díszek. Az ünnepi hangulat mindenhol érezhető volt, a háttérben halkan szóltak a karácsonyi dalok, és a kandallóban vidáman pattogott a tűz.

Kinyitottuk a díszes dobozokat, és elkezdtük kiválogatni a díszeket. Az aranyszínű gömböket, csillogó girlandokat és a sok színes figurát gondosan helyeztük el a fán.

– Szerinted hova tegyük ezt az angyalkát? - kérdeztem Daphne-tól, miközben egy aranyszárnyú díszt tartottam a kezemben.

– Talán ide, az egyik felső ágra - válaszolta, és megmutatta, hova gondolta. - Így mindenki láthatja, amikor belép a szobába.

– Jó ötlet - bólintottam, és óvatosan felakasztottam az angyalt. - És mi legyen ezzel a hóemberrel?

– A hóember menjen a középső részre, hogy könnyen észrevehető legyen - mondta Daphne, miközben egy piros gömböt akasztott az egyik alsó ágra.

Nevetve helyeztem el a hóembert, miközben Daphne egy aranycsillagot rögzített a fa egyik oldalára.

– Ezek a piros gömbök mindig emlékeztetnek gyerekkorom karácsonyaira - mondta nosztalgiával a hangjában.

– Nagyon szépek - válaszoltam. - Annyira jó érzés, hogy most mi is hasonló emlékeket teremthetünk neked – mosolyogtam, mire Daphne kedvesen bólintott.

Lassan, de biztosan a fa egyre szebbé és csillogóbbá vált. Közben folyamatosan kérdezgettük egymást, hogy melyik dísz hova kerüljön, és nevetve osztottuk meg egymással a legjobb ötleteinket. Végül előkerült a legfontosabb dísz, a csillag, amit mindig a fa tetejére tettünk.

– Te tedd fel - mondta Daphne, miközben átnyújtotta nekem a csillagot. - Ez mindig a legjobb része a díszítésnek.

Óvatosan helyeztem fel a csillagot a fa tetejére, és hátrébb léptünk, hogy megcsodáljuk a munkánkat. A fa gyönyörűen ragyogott a sok dísztől, és az egész szoba ünnepi fényben úszott.

– Szép munkát végeztünk! – ismerte be Daphne miközben mellettem fújtatott.

– Így van – bólintottam. – Szép lett.