– Mi a franc van veled fiam? – csapott a kormányra Mr. North, miközben hazafelé tartottunk. – Ez egy fontos meccs volt!

– Sajnálom edző – lehajtott fejjel ültem mellette, mert mardosott a bűntudat, hogy a csapat miattam kapott ki a mai meccsen.

– Sajnálod, folyton csak sajnálod, de sosem bizonyítod, hogy tényleg így van!

– Tényleg sajnálom, oké? – emeltem rá tekintetem egy keserű mosollyal. – Én sem így terveztem, elhiheted...

– Mégis mi van veled? Annyira elhagytad magad az elmúlt egy hétben – értetlenül meredt előre, mire idegesen felhorkantam.

– Tudod mi történt pontosan egy hete? – néztem rá dühösen, közben feszülten számat harapdáltam.

– Honnan kellene tudnom? – vonta fel szemöldökeit, én pedig fejemet rázva az ellenkező irányba fordultam.

Kedvetlenül bámultam ki az autó ablakán. Az eső szinte vízfüggönyt húzott az üveg előtt, vastag cseppekben verte a kocsit. A szél erőteljesen fújt, megrázta a fákat és a bokrokat, mintha haragudna a világra. Az utcán emberek futottak, hogy menedéket találjanak a vihar elől, kabátjaikat szorosan maguk köré húzva, fejüket lehajtva. Néztem, ahogy a cseppek versenyt futnak az ablakon, összefolynak, majd újra szétválnak.

A szürke égbolt és a zord időjárás tökéletesen illett a hangulatomhoz. Minden egyes csepp eső egy-egy nehéz gondolatot idézett fel bennem, minden egyes fuvallat a szélben az érzelmeim viharát tükrözte. Az emberek gyors léptei és sietős mozdulatai emlékeztettek arra, hogy mindenkinek megvan a maga baja, a maga harca, amit vívnia kell. De most, itt az autóban ülve, csak a saját világomba zárkóztam, figyeltem a kinti világ kavargását, és éreztem, hogy minden egyre nehezebb lesz.

– Kibököd még ma, vagy a felesleges csacsogáson kívül más nem megy? – szólt türelmetlenül, mire felé fordultam.

– Egy hete szakítottam Camillával – köptem a szavakat csupa utálattal, miközben végig apám szemeibe néztem. – Rémlik?

– Na ne, ezt ne – nevetett fel. – Nem hibáztathatsz engem azért, hogy rosszul teljesítettél az elmúlt egy hétben!

– Miért, mégis kit hibáztassak? – csattantam fel. – Annyira elegem van abból, hogy folyamatosan én vagyok a hibás minden apróságért, a legjobb formámban voltam, de neked az sem volt elég, ezért elvetted tőlem az a lányt, aki a világot jelentette nekem. És képes vagy ezek után így bánni velem? Ez kurva röhejes, de tényleg. Tudod mit? Rohadtul leszarom a focit, nem érdekel. Leszarom, ha veszítünk, elegem van ebből az állandó körforgásból. Majd talán folytatom a focit, ha Camilla ismét az életem része lehet, mert tudod rohadt szar érzés minden nap látni, de nem tudni mi van vele. Teljesen kizárt az életéből miattad! Hazudnom kellett neki, abban a tudatban él, hogy nem elég jó, és hogy nekem semmit sem jelentett ez az egész. Annyi mindent feladtam azért, hogy büszke legyél, és ez a hála. Kurva jó apa vagy, csak gratulálni tudok – ezzel kinyitottam az ajtót, és magam mögött hagytam őt.

Bőrig ázva léptem be az ajtón, mögöttem pedig apám. Bent szerencsére sokkal jobb viszonyok voltak, kibújtam a cipőmből és a kabátomból, majd besétáltam a nappaliba, ahol anya nyugodtan kötögetett, Mark pedig a telefonját figyelte.

– Hogy ment a meccs, Dan? – anya érdeklődve fordult felém.

– Szarul – horkantam fel, majd eltűrtem szemem elől vizes hajamat.

– Csúnyán kikaptunk – sóhajtott fel csalódottan apám, mire Mark letette maga mellé a telefonját, és felnézett ránk.

– Mennyire csúnyán? – érdeklődött bátyám miközben összefonta karjait mellkasa előtt.

– Négy-null – válaszoltam szinte suttogva, majd automatikusan lehunytam a szemem, mert tudtam, hogy apám nem hagyja szó nélkül akkor sem, ha már tudja a meccs eredményét.

– Ez a gyerek egy katasztrófa volt ma a pályán! Három gólpasszt kapott, hármat, és mindegyiket mellé lőtte! Pontatlan volt, egyáltalán nem figyelt a többiekre. És még szabálytalankodott is, te jó ég! Piros lapot kapott, mert úgy viselkedett, mint egy komplett idióta. Miatta kaptunk ki egy ilyen fontos meccsen! Az egész csapat miatta maradt le a győzelemről – panaszolta anyámnak és Marknak. Az előbbi csendben ült, míg a bátyám fintorral figyelte apánkat.

– Na menj a francba – horkant fel Mark.

– Mark! – szólt rá anyánk.

– Te meg ne szólj rám, jó? – állt fel, közben anyánkat nézte. – Észrevetted egyáltalán, mennyire szarul érzi magát a fiad? Apa minden egyes meccs után itthon előtted szidja, pedig az égvilágon semmi rosszat nem tett! Te meg ülsz, és nézed, mint aki némasági fogadalmat kötött. Ne. Szólj. Rám.

– Vigyázz a szádra fiam – mordult rá apa mögöttem, én pedig a kanapé támlájában támaszkodva álltam, és a földet bámultam.

– Te meg végképp ne – emelte apánkra tekintetét. – Már ideje lenne észrevenni, hogy Daniel nem a te bábod, akit kedved szerint irányíthatsz. Folyton csak szidod, mintha ettől jobb játékos lenne. Nem csoda, hogy mellé lőtte a gólpasszokat, ha folyton ilyen nyomás alatt tartod. Talán, ha néha támogatóbb lennél, akkor sikeresebb lenne a pályán is. És még valami: nem szólhatsz bele az életébe. Ha akar, szakít Camillával, de nem azért, mert te ezt mondod neki. A fenébe is, hagyd már végre élni a saját életét! Mostantól kezdve pedig tartsd magad távol az ő döntéseitől, mert ezzel az örökös beleszólással csak rontasz a helyzetén.

Az apánk szó nélkül figyelte Markot, aki pislogás nélkül meredt rá, és olyan közel állt hozzá, hogy nagyon kicsi kellett ahhoz, hogy egymásnak ütközzön a homlokuk.

– Ez nem... – kezdte apánk, de nagy meglepetésünkre anyánk közbeszólt.

– Arthur, ne – szólalt fel anyánk, mire mindhárman egyszerre fordultunk felé. – Igaza van. Nem irányíthatod Danielt, mintha valami bábu lenne. Láttad azt, ahogy arra a lányra nézett? Annyira szeretik egymást, Arthur! Nem választhatod szét őket, ez nem a te életed! Hagyd, hogy ő irányítsa a dolgokat – szinte kérlelve nézett apánkra, aki ugyanúgy semleges arccal bámult maga elé.

Anyám szemeiben láttam a támogatást, az aggodalmat, és talán egy kicsit a bűntudatot is, amiért eddig csendben maradt.

Végre nem voltam egyedül ebben a harcban. Tudtam, hogy hosszú út áll még előttünk, de most már nem éreztem magam annyira elveszettnek. Az érzés, hogy a családom egy része tényleg mögöttem áll, erőt adott. Talán most végre kezdhetek hinni abban, hogy van kiút ebből a nyomásból, és hogy talán egyszer tényleg a saját életemet élhetem majd, szabadon.

– Arthur – anya ismét megszólította apánkat aki azóta is szó nélkül állt, mintha megnémult volna.

Lassan, de anyánkra nézett, majd Markra, aki kissé megemelte állát, mintha ezzel akarna üzenni valamit.

– Francba – szitkozódott orra alatt, majd egyik kezét a vállamra helyezte, így felé fordultam. Másik kezét is a vállamra helyezte, így esélytelenné tette azt, Higy hogy elfordulhassak tőle. – Menj, beszélj Camillával.

– Most... Te most komolyan beszélsz? – kérdeztem meglepetten. – Na jó, kell lennie valami bökkenőnek...

– Nincs bökkenő – vágott közbe. – Menj, és szerezd vissza azt a lányt. Szereted, nem?

– Mindennél jobban – válaszoltam nagyokat pislogva, mire apám megpaskolta a vállam.

– Akkor hajrá – kivette zsebéből a slusszkulcsot, majd a kezembe adta, és elállt az útból. – Óvatosan vezess, csúszik az út.

– Köszönöm – hálásan néztem fel a szemeibe, majd azonnal az ajtó felé indultam.

Úton voltam Camillához, és az izgatottság szinte elviselhetetlen volt. A szívem vadul vert, ahogy végre megértem, hogy apám rájött, mekkora hibát követett el. Most mégis azon aggódtam, hogy Camilla mit fog reagálni.

Boldogságom vegyült a félelemmel. Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha nem tud megbocsátani nekem? Az arca jelent meg előttem, ahogy utoljára láttam: könnyekben, összetörve. Minden pillanat, amit együtt töltöttünk, most valahogy sokkal élesebben jelent meg a fejemben. A nevetése, a mosolya, ahogy rám nézett azokkal a ragyogó kék szemeivel. Mindent kockára tettem, és most meg kell próbálnom helyrehozni a hibámat.

Ahogy egyre közeledtem a házukhoz, a kezeim szorosan markolták a kormányt. Tudtam, hogy beszélnem kell vele, hogy el kell mondanom mindent. De vajon megérti majd, miért tettem, amit tettem? Vajon képes lesz újra megbízni bennem? Minden érzés, ami bennem kavargott, most még erősebben tört rám.

Nem voltam biztos abban, hogy mi fog történni, de egy dolgot tudtam: küzdeni fogok érte. Mert ő volt az, akiért érdemes volt mindent kockáztatni. És ha van esély arra, hogy újra együtt lehessünk, akkor meg kell próbálnom. Az utolsó métereket tettem meg, és a remény egyre erősebbé vált bennem. Ideje volt szembenézni a következményekkel, és megmutatni neki, hogy mennyire szeretem.

Még mindig zuhogott az eső, egy szál pulcsiban indultam el, úgy gyorsan az ajtó elé álltam, és becsengettem.

Oh, van új csengő.

– Daniel – Daphne nyitott ajtót, kérdően végigmért, majd félre állt az ajtóból. – Gyere be, tiszta víz vagy!

– Beszélnem kell Camillával – forogtam a házban amint beléptem, de a lány sehol nem volt.

– Aprilnél van, de ha gondolod felhívom, hogy jöjjön haza – ajánlotta fel Daphne, majd besétált a konyhába.

– Megvárnám, ha nem gond – biccentettem félve, hogy nemleges választ kapok.

– Nyugodtan – mosolygott. – Tudod Daniel, nekem nincs semmi bajom veled, szóval ne félj tőlem. Sétálj beljebb, foglalj helyet – mutatott a kanapé felé. – Kérsz egy forró teát?

– Jól esne, köszönöm – bólintottam megkönnyebbült mosollyal.

♡︎♡︎♡︎

Már lassan egy órája ültem náluk, ezalatt pedig elmeséltem Daphne-nak, hogy mit miért tettem. Jól esett elmondani valakinek, főleg ha az a valaki Daphne, ugyanis megért engem. Azt is elmondtam neki, hogy félek Camilla reakciója miatt, de megnyugtatott azzal, hogy bármennyire is fájt neki amit csináltam, szeret engem, és biztosan meg fog bocsátani, főleg ha elmondom az igazat.

Ajtónyitódásra fordultam meg a kanapén, majd apró mosollyal néztem Camillát, ahogy belép az ajtón. Pufi dzsekit viselt, kék farmert, haja pedig copfba volt kötve, ami a víz hatására sokkal sötétebbnek tűnt, mint amilyen. Arca pirosan pompázott a kinti hideg miatt, szemei pedig csillogtak, mint mindig.

– Undorító idő van odakint – fújtatott, majd beljebb sétált, egyenesen Daphne mellé a konyhába. – Imádom az telet, de ne így érkezzen meg!

– Vendéged van – biccentett felém Daphne, mire azonnal felálltam a kanapéról.

Szinte hallottam mekkorát nyelt amint észrevett, szemei azonnal az én szemeimet kezdték tanulmányozni, apró ujjaival pedig pulcsija alját piszkálta. Ideges volt, nem kérdés. Teljesen érthető, én is ideges voltam.

– Magatokra hagylak benneteket – Daphne megsimogatta Camilla vállát, majd egy biztató mosollyal elsétált mellettem.

– Szia – köszöntem rá, hátha ezzel oldom a feszültséget.

– Szia – felelte szinte azonnal, ám a földet kezdte bámulni.

– Fontos dologról szeretnék beszélni veled, Camilla – sóhajtottam, mire a lány ismét rám emelte kék íriszeit.

– Mégpedig?

– Nem akartam szakítani veled...

– Mégis megtetted – vágott közbe keserű mosollyal, szemei pedig egyre inkább csillognak kezdtek könnyei végett.

– Megengeded, hogy megmagyarázzam?

– Meg – elfúló hang válaszolt, majd egymásba fonta karjait.

– Nem rontottál el semmit, Camilla. Az apám... ő kényszerített rá, hogy szakítsak veled. Azt mondta, hogy ha nem teszem, akkor elintézi, hogy ne vegyenek fel a NYU-ra. Ő mindent meg tud tenni, és én nem akartam, hogy emiatt elbukd a jövődet – magyaráztam el, és éreztem, hogy a saját hangom is elcsuklik a fájdalomtól.

– Miért nem mondtad ezt el korábban? Miért hagytad, hogy azt higgyem, hogy nem akarsz engem? – a fájdalom és a csalódottság kiült az arcára, és szavai nyílként hatoltak a szívembe.

– Nem akartam, hogy beleavatkozz, mert tudtam, hogy csak rontana a helyzeten. Én csak azt akartam, hogy te boldog legyél, hogy ne veszítsd el a lehetőségeidet miattam. Jót akartam neked – próbáltam elmagyarázni, de tudtam, hogy a szavaim nem tudják teljesen kifejezni azt, amit éreztem.

– És most miért is mondod ezt el? – kérdezte Camilla, miközben a könnyeit törölgette.

– Most megpróbálunk mindent helyrehozni. Az apám rájött, hogy hibázott, és én meg fogok küzdeni érted. Nem hagyom, hogy bárki közénk álljon – mondtam elszántan.

Camilla még mindig sírt, de a könnyei között egy halvány mosoly is megjelent.

– Daniel, én annyira szeretlek, de annyira fájt, amikor azt hittem, hogy elveszítelek.

– Én is szeretlek, Camilla. És most mindent megteszek, hogy újra együtt lehessünk – válaszoltam, és éreztem, hogy a szívemben a remény újra életre kel. – Nem veszíthetlek el újra.

Camilla hirtelen a nyakamba borult, és olyan szorosan ölelt mint eddig még soha. Szorosan tartottam, és ő is engem, mintha ezzel az öleléssel fejeznénk ki mennyire hiányzott a másik.

– Szeretlek – suttogtam hajába. – Annyira kibaszottul szeretlek, hogy elmondani sem tudom.

– Én is szeretlek – emelte rám tekintetét, én pedig kezembe fogtam arcát és megcsókoltam.