Kedves Naplóm!
Daniel szakított velem. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Annyira hirtelen jött az egész, hogy szinte fel sem fogom. Együtt mentünk a megszokott kis helyünkre, ahol mindig csak mi ketten vagyunk, és ott mondta el, hogy ennek véget kell vetnünk a saját érdekünkben. Az érdekünkben? Mégis mióta van ennek az egésznek bármiféle értelme? Nem értem, mi baja lett hirtelen. Minden olyan jól ment, legalábbis azt hittem. Ő volt az, aki mindig bátorított, aki mellett úgy éreztem, hogy bármit elérhetek. És most itt vagyok, összetörve és dühösen. Hogyan tehette ezt velem? Miért kellett ennyire fájdalmasan elválni? Annyira fáj, hogy el sem tudom mondani. Pénteken sírva jöttem haza, és néha még most is akaratom ellenére sírok. Úgy érzem, mintha kiszakították volna a szívemet. Olyan, mintha egy részem elveszett volna. És a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, miért történt ez az egész. Nem adott semmilyen magyarázatot, csak azt mondta, hogy ennek így kell lennie. Mi van, ha én rontottam el valamit? Ha valami rosszat tettem, amit észre sem vettem? De nem, nem hiszem, hogy ez az én hibám lenne. Daniel volt az, aki hirtelen megváltozott. Egy pillanat alatt eldobott mindent, ami közöttünk volt. És ez rettenetesen fáj. Tényleg ennyit jelentettem neki? Nem tudom, mihez kezdjek most. Annyira mérges vagyok rá, amiért így bánt velem. És csalódott, mert azt hittem, hogy ő más, hogy ő tényleg törődik velem. De most már csak üres szavaknak tűnik minden, amit mondott. Ez a fájdalom elviselhetetlen. Nem tudom, hogyan fogom kibírni nélküle. De egy dolog biztos: nem fogom elfelejteni ezt a napot. És nem fogom elfelejteni azt sem, amit tett velem.
Puszi: Camilla

– Camilla és Benedict – szólított fel minket Mr. Diaz, így egy sóhaj kíséretében megráztam a fejem, hogy gondolatban is jelen legyek az óráján.

– Készen állsz? – kérdeztem félénk mosollyal Benedict, mire bólintottam. – Jók leszünk, ne aggódj.

– Nem aggódom – ráztam fejem egy apró mosollyal.

Egy utolsó pillantást vetettem a jegyzetekre amiket az elmúlt négy hétben összeírtunk közös erővel, majd felálltam és Benedict után sétáltam.

Benedict és én kint álltunk az egész osztály előtt, készen arra, hogy bemutassuk a Hidegháborúról szóló projektünket. Éreztem, ahogy a tenyerem izzadni kezd, és a gyomrom összeszorul az idegességtől. Mindig is utáltam szerepelni, és most különösen nehéz volt, hiszen tudtam, hogy Daniel végig figyelni fog. Mióta szakítottunk, el sem tudtam kerülni a tekintetét, és minden pillantása egy újabb tőrdöfés volt a szívembe.

Benedict, aki mindig is magabiztos volt, most is lazán és nyugodtan állt mellettem. Felnéztem rá, ő pedig rám mosolygott. Ez a mosoly kicsit megnyugtatott, de csak egy kicsit.

Ahogy Benedict elkezdte a bemutatót, próbáltam minden erőmmel koncentrálni a mondandónkra. Az orosz-amerikai viszonyok feszült éveiről beszéltünk, a fegyverkezési versenyről és a politikai játszmákról, amelyek a világot akkoriban meghatározták. Szavai határozottak és magabiztosak voltak, én pedig követtem őt, amikor rám került a sor.

Ahogy beszéltem, éreztem, hogy Daniel szemei végig rajtam vannak. Nem mertem felé nézni, de tudtam, hogy ott van. Ez a tudat még jobban fokozta az idegességemet. Vajon mit gondolhat most rólam? Mit érezhet? A szívem zakatolt, és minden egyes szó kiejtése hatalmas erőfeszítést igényelt.

Próbáltam a gondolataimra összpontosítani, és arra, hogy minél érthetőbben és érdekfeszítőbben adjam elő a történelmi eseményeket. De a gondolataim folyamatosan visszatértek Danielhez. Vajon miért néz rám így? Miért nem tudok egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni? Minden egyes pillantása olyan volt, mintha újra és újra emlékeztetett volna arra, amit elvesztettem.

Amikor végre befejeztük a bemutatót, éreztem, hogy a vállamról egy hatalmas teher gördül le. Benedict hálásan mosolygott, és én halványan visszamosolyogtam rá. Az osztály tapsolt, de számomra ez csak egy távoli hang volt. Egyetlen dologra tudtam csak gondolni: Daniel tekintetére, és arra, hogy vajon miért nézett rám olyan szomorúan, minta legalább én szakítottam volna vele.

– Megcsináltuk – suttogta büszke hangon Benedict egy letörölhetetlen mosollyal arcán.

– Megcsináltuk – ismételtem meg, majd megkönnyebbülve kifújtam a levegőt orromon.

Mindketten Mr. Diaz felé fordultunk, aki magában bólogatott, mintha megbeszélne valamit saját magával, közben írt valamit a kis naplójába.

– Szép munka – nézett végre ránk, mi pedig egyszerre sóhajtottunk fel nevetve, ugyanis Mr. Diaznak igencsak magasak az elvárásai a történelemmel kapcsolatban. – Kiváló! Bátran ki merem jelenteni, hogy az eddigi legjobb az osztályban! Nem kérdés, jeles.

– Köszönjük – motyogtuk egyszerre, majd visszaültünk a padba.

Az osztály többi tagja is előadta a kiselőadásokat kisebb-nagyobb sikerekkel, és ahogy teltek a percek, egyre inkább kezdtem megnyugodni. Még mindig nem éreztem magam teljesen komfortosan, de legalább már nem remegtem annyira. Benedict magabiztosan és határozottan ült mellettem, ami némi biztonságérzetet adott.

Daniel a terem másik végében ült, és minden egyes alkalommal, amikor ránéztem, észrevettem, hogy figyel. Tekintete égette a bőrömet, de erőt vettem magamon, és próbáltam a többiek előadásaira koncentrálni. Nem volt könnyű. Szívem még mindig fájt a szakítás miatt, és minden egyes pillantása újabb sebet ütött rajtam.

A tanárúr néha bólogatott, néha pedig jegyzetelt, de látszott rajta, hogy elégedett az előadásokkal. Az óra végéhez közeledtünk, és a feszültség lassan elszállt belőlem, de a fájdalom és a düh még mindig ott lüktetett a mellkasomban.

Az óra végén, mikor mindenki elkezdett összepakolni, Daniel odalépett hozzám.

– Jó volt az előadás, tudtam hogy megcsináljátok – mondta halkan.

– Azért nem kellett volna végig bámulnod – válaszoltam dacosan, próbálva elrejteni a fájdalmamat. – Nem segített.

– Csak próbáltam jelezni, hogy ne félj, mert menni fog – felelte, közben végig arcomat fürkészte, de én nem néztem rá.

Nem akartam tovább beszélni vele, így csak bólintottam, és otthagytam. Még mindig nem értem, mi történt vele, miért szakított velem ilyen hirtelen.

– Camilla – szólt utánam, amitől egy pillanatra minden egyes vele kapcsolatos emlékem előtört, így azonnal megálltam.

– Igen? – fordultam meg kíváncsian, közben olyan erővel szorítottam a könyvem, hogy szinte fájt.

– Hiányzol – nagyot nyelt, majd átható pillantásokkal nézett rám, amivel mindig azt éreztette velem, hogy ő nem csak néz, hanem lát is.

Mielőtt bármit mondani tudtam volna neki megjelent April, így teljesen kizökkentem abból a buborékból ahol csak én és Daniel léteztünk.

– Mehetünk? – lépett mellém boldogan, majd Danielt kezdte méregetni, aki erre megfordult, felkapta a táskáját, majd kiviharzott mellettünk.

– Mehetünk – bólintottam kis idő elteltével, miközben Daniel távolodó alakját figyeltem.

– Mondott valamit? – forgott értetlenül barátnőm, egyszer engem egyszer pedig Daniel hátát bámulva.

– Nem – ráztam fejem. Minek mondjam el amit Daniel mondott, ha úgysem jelent semmit?

– Hát oké – vont vállat. – De ha seggbe kell rúgni, mindenképp szólj! Mark is segít benne.

– A saját bátyja? – vontam fel szemöldököm kérdően.

– Úgy tűnik – biccentett. – Azt mondta Daniel igazán megérdemelné, mert buta.

– Fura – gondolkodtam hangosan. – Na mindegy, menjünk.

♡︎♡︎♡︎

– Szóval holnap jön a vízvezeték szerelő, mert valami baja van a csapnak – mondta el Daphne már nagyjából háromszor.

– Rendben – bólintottam.

– Aztán akkor délután... – kezdte, de egy hangos kopogás mindkettőnket elcsitított.

Daphne kérdően nézett rám, mintha arra várna, hogy elmondjam ki áll az ajtó előtt. Én is hasonlóképp néztem rá, ugyanis én nem vártam vendéget, így arra gondoltam talán hozzá jött valaki, de úgy tűnik mégsem.

– Vajon ki lehet az? – vonta fel szemöldökét, mire megvontam vállamat. Daphne kérdő tekintettel sétált az ajtóhoz, majd kinyitotta azt. – David?

– Daphne – David hangjára azonnal felugrottam, és besétáltam a konyhába mintha lenne ott valami dolgom. Igazából nem volt, de hallani akartam őket. – Camilla nálam hagyott valami füzetet, én... Csak gondoltam elhozom.

– Hát, ez rendes tőled – mondta Daphne, bár eléggé úgy hangzott, mintha szavakhoz sem jutna. A válás óta nemigen találkoztak ezek ketten.

– Ó, és le van esve a csengő! – jutott eszébe Davidnek.

– Szuper, még egy szerelőt fel kell hívnom – sóhajtott Daphne.

– Miért, mivel van ezen kívül baj?

– A csappal – fordult hirtelen felém Daphne, így David is arra nézett, én pedig gyorsan elfordultam, nehogy észrevegyék mit csinálok.

– Holnap délután ráérek, ha gondolod én is rájuk tudok lesni – ajánlotta fel David.

Daphne perceken keresztül csak csendben állt előtte, és nézte volt férje arcát, végül megszólalt.

– Az igazán jó lenne – bólintott egy félmosollyal.

– Akkor holnap – biccentett David, majd megfordult és az autójához sétált.

Kíváncsian vártam, hogy Daphne szóvá teszi-e ezt az egészet, de ehelyett kilépett az ajtón, és szemöldökét ráncolva méregette a csengő helyét.

– Mi a franc történt a csengővel? – költői kérdésként szánta, viszont én tudtam, hogy mi, vagyis ki történt vele.

– Daniel volt – vallottam be nagyot nyelve, mert hirtelen elöntött egy furcsa érzés.

David most először jött el hozzánk a válás óta. Mikor megjelent az ajtóban, azonnal elöntött a magány és a szomorúság. A látványa fájó sebeket szakított fel bennem, és a szívem összeszorult. Az emlékek, amiket próbáltam elfelejteni, hirtelen újra előtörtek. Az együtt töltött boldog pillanatok és az az üresség, amit utána éreztem, most még erősebben hatottak rám.

És ha ez nem lett volna elég, szóba került Daniel is. Az ő említése csak rontott a helyzeten. Megpróbáltam elrejteni az érzéseimet, de belül úgy éreztem, mintha minden darabokra hullana. A szakításunk óta nem tudtam kiheverni a veszteséget, és most minden egyszerre szakadt rám. Mintha egy sötét felhő borult volna rám, ami nem akart eloszlani. Daphne-nak is elég baja van, így én próbálok erős maradni. Nem azt mondom, hogy pénteken nem hangosan bőgve zuhantam a karjaiba, de azóta próbálok minél kevesebbet sírni, ha meg nem tudom elfojtani magamban, akkor inkább a szobámba megyek azzal az indokkal, hogy elfáradtam.

– Én felmegyek a szobámba, elég fáradt vagyok. Hosszú volt a nap – mosolyogtam, mire Daphne kábán bólintott.

Hiányzik David és Daniel.