Reggel, miközben készülődtem az iskolába, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak vissza a tegnap estére. A nap felkelt, de az apám szavai még mindig ott kavarogtak a fejemben. Amikor tegnap hazaértem már várt a ház előtt, és az arcán az a düh és csalódottság volt, amit eddig sosem láttam. Kihagytam egy fontos meccset, és az apám ezt egyáltalán nem nézte jó szemmel. Azt mondta, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy egy lány így befolyásolja az életemet és a karrieremet. Szerinte Camilla rossz hatással van rám, amiért eltereli a figyelmem sokkal fontosabb dolgokról. Hozzátette azt is, hogy ha nem szakítok Camillával, akkor elintézi, hogy Camilla ne jusson be a NYU-re. Tudtam én, hogy a múltkori "el tudok intézni ezt-azt" nem segítségre utalt.

Most, miközben készülődöm, az egyik legnagyobb félelmem, hogy mi lesz Camillával. Képzelem, hogyan reagál majd, amikor délután közlöm vele, hogy ennek vége. Lehet, hogy megkérdőjelezi az egész kapcsolatunkat, és el fog tűnődni azon, hogy valójában mennyire fontos nekem, ha ennyire könnyen félretolom őt az életemből. De muszáj leszek. Hogy miért? Mert mindennél fontosabb számomra, és nem bírnám ki, ha az egyetemen sem láthatnám őt a saját hibám miatt. Muszáj leszek szakítani vele, ha azt szeretném, hogy egy egyetemre járjunk.

Azt viszont nem tudom, hogyan teszem jóvá ezt az egészet...

Az apám szavai, hogy ha nem szakítok vele, és hogy az ő befolyásával megakadályozza, hogy felvegyék, még inkább megerősítettek abban, hogy muszáj cselekednem. Tudom, hogy az apám komolyan gondolja a fenyegetéseit, és ha nem találok módot arra, hogy helyrehozzam ezt az egészet, akkor a legrosszabbra számíthatok.

Egy dolog biztos: muszáj találni egy módot arra, hogy helyrehozzam ezt a helyzetet, különben nemcsak az apám elvárásainak nem fogok megfelelni, hanem Camillát is elveszítem. Az utolsó dolog, amit szeretnék, az az, hogy a kapcsolatunk véget érjen olyan dolgok miatt, amiket nem tudok kontrollálni. Tényleg szükségem van arra, hogy találjak egy megoldást, ami mindkét világot összeegyezteti: az apám elvárásait és Camilla érzéseit.

Lent már mindenki reggelizett, de én éhes sem voltam, meg kedvem sem volt ahhoz, hogy egy asztalnál üljek az apámmal. Főleg úgy nem, hogy diadalittas vigyorral néz rám miközben kávéját kortyolgatja. Ez az ember egy szörnyeteg, komolyan. Élvezi, ha kínoz engem.

– Nem is csatlakozol, fiam? – szólt utánam, mikor már a kilincset fogtam.

– Hagyd békén – mordult rá Mark.

– Majd eszem az iskolában – válaszoltam, és kiléptem az ajtón.

– Tudod a dolgod! – kiáltott még utánam apám.

Az ég borongós, szürke volt, és az első hideg szél azonnal végigsimított az arcomon. Az aszfalt vizes volt, és a levelek színesen hevertek a földön. Az egész táj szomorkás hangulatot árasztott, amit az évszak hűvössége és a közelgő tél érzete fokozott. Pont olyan, mint a hangulatom; borongós és szar.

Amint beléptem az iskolába, azonnal az osztályterembe siettem, és gyorsan leültem a helyemre. Egyelőre nem voltak itt a srácok, de tudtam, hogy perceken belül megérkeznek. Finn, Blake és Casper lassan, de biztosan beléptek az osztályterembe, mindannyian szemmel láthatóan fáradtak voltak, mivel a reggeli órák még nem sok frissességet hoztak.

– Hé, mi újság, Daniel? – kérdezte Finn, miközben leült mellém. Éreztem, hogy a kérdése mögött ott lapul a kíváncsiság, hogy mi történt tegnap miután kihagytam a meccset.

– Hát, tudjátok... – kezdtem, próbálva összeszedni a gondolataimat. – Az apám tegnap eléggé kiakadt.

– Mit szólt hozzá? – vonta fel szemöldökét Blake.

– Azt mondta, hogy ha nem szakítok Camillával, akkor elintézi, hogy Camilla ne jusson be a NYU-re – mondtam, próbálva nem túlzottan lemondó hangot adni a mondanivalómnak. – Azt mondta, hogy muszáj lesz megtennem, különben még az egyetemen sem lehetünk együtt, azt pedig nem bírnám ki, szóval délután megteszem.

– Basszus, ez eléggé durva! – mondta Casper, aki azonnal látta, hogy mennyire megvisel az ügy. – Mit tervezel most?

– Az a baj, hogy nem tudom, hogyan mondjam el Camillának. Egyszerűen nem tudom – válaszoltam, miközben próbáltam elkerülni a szemkontaktust a fiúkkal. Mindent tökre fogok tenni ezzel. Ráadásul nem tudom, hogy egyáltalán vissza tudom-e fordítani.

– Szerintem beszélj vele őszintén – mondta Finn bátorítóan. – A legrosszabb, amit tehetsz, ha titkolod előle. Az igazság mindig jobban jön ki, mint a hazugságok.

– Nem akarom, hogy Camilla is tudja, hogy apám miatt van az egész. Szerintem csak rontanék a helyzeten.

– Tudod, hogy nem tudod elrejteni a problémákat örökké – mondta Blake.

– Nem akarom, hogy Camilla szembesüljön ezzel– válaszoltam. – Tudom, hogy ha megtudja, ő is fel fogja keresni az apámat, és az biztosan csak tovább rontaná a dolgokat.

Casper bólintott.

– Ez elég bonyolultnak tűnik. De ha úgy érzed, hogy nem tudod megoldani, mi mindig itt vagyunk, hogy támogassunk.

– Köszi, srácok – mondtam, próbálva megnyugtatni magam. – Most az a legfontosabb, hogy megtaláljam a legjobb módot arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat, és megpróbáljam megoldani a helyzetet, anélkül hogy bárkit még inkább bonyolult helyzetbe hoznék.

Ahogy az órák elteltek, próbáltam elterelni a figyelmemet az apámmal kapcsolatos aggodalmaktól. Különösen, amikor megpróbáltam visszatérni a normális iskolai rutinhoz, próbáltam tartani magam ahhoz, hogy ne engedjem, hogy a személyes problémák befolyásolják a napomat. A fiúknak igyekeztem csak a felszínt mutatni, és azt, hogy mindent el fogok intézni, ahogy csak lehet.

A délutáni napfény halványan sütött, miközben Camillával elindultunk a megszokott kis helyünkre, ahol mindig ketten voltunk. A szívem nehezen dobogott, és minden egyes lépés egyre nehezebbnek tűnt. Tudtam, hogy a pillanat, amitől annyira féltem, közelít. A hely, ahol csak mi ketten voltunk, ahol mindig szabadon beszélhettünk egymással, most mintha a legnehezebb hely lenne a világon.

Camilla vidáman beszélgetett velem, tele energiával és lelkesedéssel, mintha semmi sem lenne a világon, ami elrontaná ezt a pillanatot. De számomra a szavak, amiket ki kell mondanom, mintha egy hatalmas súly nyomta volna a vállamat. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki, hogy ennek vége.

– Egyébként miről akartál beszélni? – fordult felém egy nagy mosollyal, kiváncsi hanggal.

Ó, édesem...

Az én hangom azonban szinte remegett, ahogy próbáltam megformálni a mondatokat.

– Camilla, van valami, amit meg kell beszélnünk. Mostanában sok minden történt, és úgy érzem, hogy ennek véget kell vetnünk... a saját érdekünkben.

Camilla arca elsápadt, és a szemeiben mélyebb kérdések és fájdalom tükröződött.

– Véget vetnünk? Miről beszélsz? Miért kell véget vetnünk? Miért? – nézett rám pislogás nélkül.

A szívem egyre jobban szorult, és a szavak, amiket ki kellett mondanom, csak egyre nehezebbek lettek.

– Egyszerűen nem megy ez nekem – hazudtam, és éreztem ahogy egyre nehezebben veszem a levegőt.

Camilla arcán egy mély, megdöbbent kifejezés jelent meg, majd az első könnycseppek lassan végigfolytak az arcán.

– De... de miért, Daniel? Miért kellene ennek így lennie? Mi rontottam el? Mit csináltam rosszul? Az én hibám?

Az őszinte fájdalom a hangjában még jobban megviselt, és próbáltam megmagyarázni, amit egyre nehezebb volt formába önteni.

– Camilla, nem az, hogy te bármit is rosszul csináltál. Nem rólad van szó. Nem vagyok elég jó hozzád.

– Szóval az miatt hagysz el engem, mert szerinted nem vagy elég jó hozzám? – kérdezte, és a hangja egyre inkább remegett, ahogy a könnyei újra folyni kezdtek. – Nem teheted ezt velem. Én nem értem... Daniel, nálad jobbat nem is kívánhatnék! Miért ilyen nehéz elfogadni ezt?

A szívem szakadt meg, ahogy néztem, ahogy Camilla próbálja összeszedni magát, és megérteni, miért történik mindez.

– Camilla, nem arról van szó, hogy nem akarok próbálkozni. Egyszerűen... nem nekem való ez az egész. Ezzel csak jót akarok neked, hidd el.

– Jót? Ezzel? – kérdezte, a hangja szinte kétségbeesett volt. – Én tényleg mindent megpróbáltam, és nem értem, miért kellene, hogy vége legyen ennek az egésznek. Azt hittem jól megvagyunk!

A fájdalom, amit éreztem, nem volt leírható. Ahogy Camilla könnyei újra és újra feltörtek, és láttam, hogy mennyire összetört, egyszerűen nem tudtam megkönnyebbülni.

– Igen, Camilla. Jót akarok neked, de az nem én vagyok.

Én amúgy is mindent csak elcseszek.

Camilla csak ült csendben, a könnyei lassan száradtak, és az arca megtört.

– Ha azt mondod, hogy ennek vége, akkor igazából nem erőltetem tovább. Ha neked így jobb, megértem. Csak sajnálom, hogy így lett vége. Ilyen hamar.

A szívem, amit annyira próbáltam megóvni, most teljesen széttört, és tudtam, hogy a döntésem nem csupán a kapcsolatunk végével zárul, hanem a saját életem egy jelentős részével is. Camilla fájdalmát látva egyszerűen nem tudtam, hogyan folytathatnám, és a szavak, amiket próbáltam mondani, csak üres ígéretek maradtak a köztünk lévő hatalmas szakadék mellett.

– Én is sajnálom – nagyot nyeltem, majd a földet kezdtem bámulni égő szemekkel.

– Haza szeretnék menni – suttogta mellettem sírva, amitől még jobban összetörtem.

Milyen ironikus, hogy én szakítottam, mégis minden egyes szava hallatán újra és újra összetörik bennem minden.

– Akkor menjünk – köszörültem torkom, hogy ne hallatszódjon hangomban a fájdalom és a kétségbeesés.

Az autóban csend volt, csak a motor morajlása töltötte ki az űrt. Camilla mellettem ült, de nem nézett rám. Az arca a keserűségtől és a könnytől megtört, és a csend, ami közöttünk volt, szinte teljesen súlyosabb volt bármilyen szóval. Ahogy néztem az utat, a gondolataim egyre csak a fájdalom körül forogtak.

Miért kellett ezt tennem? – kérdeztem magamtól újra és újra. Camilla csendje csak növelte a bűntudatomat, és bár próbáltam összeszedni magam, minden egyes méter, amit megtettünk, csak mélyítette a szívemben tátongó sebet.

A szemem a házuk körüli ismerős tájat fürkészte, próbálva elterelni a figyelmemet a mellettem ülő Camilla fájdalmáról. Miért nem mondhattam el neki, hogy nem akarom őt elveszíteni? Hogyan tudnám ezt visszafordítani?

A lámpák fényei, ahogy elhaladtunk mellettük, csak még jobban kiemelték az űrt és a csendet. A gondolataim folyton visszatértek ahhoz, amit az apám mondott, és ahhoz, hogy mennyire próbáltam megfelelni az elvárásainak, még akkor is, ha ezzel mindent tönkretettem.

Hogyan fogom tudni elmagyarázni ezt Camillának? – kérdeztem magamtól, ahogy a könnyes szemeire néztem. Miért nem tudtam másképp kezelni a helyzetet? Mit tehetnék, hogy helyrehozzam, amit elrontottam?

Az út végén, ahogy megérkeztünk, és az autó megállt, a sötétség, ami körülöttünk volt, olyan volt, mint egy hatalmas fekete felhő, ami a szívemet és a lelkemet is elborította.

– Kösz a fuvart – kinyitotta az ajtót, majd egy utolsó pillantás nélkül a ház felé indult.

Mi lesz most vele? Mi lesz velem? Velünk.

Undorodom saját magamtól, amiért képes voltam ezt tenni vele. Nem elég, hogy a szülei nemrég váltak el, még én is magára hagytam. Az tény, hogy a saját érdekében, hogy legalább az egyetemen együtt lehessünk, dehát miért is lennénk együtt, ha most örökre elvesztettem őt?

Egyedül Mark és az apánk volt otthon mikor beléptem az ajtón, mert az anyánk éjjeli műszakban van. Mark aggódó tekintettel kapta felém a fejét mikor kinyitottam az ajtót, apám pedig kérdően nézett rám egy győzedelmes mosollyal. Tudta, hogy megettem. Nyilván látszott a fejemen a mai nap hangulata.

– Megtetted? – állt fel a kanapéról, majd elém sétált. Csak bólintottam, mert rohadtul nem volt kedvem beszélni vele. – Végre valami, amiért büszke lehetek rád!

– Rohadtul elegem van belőled – emeltem rá tekintetem felhorkanva. – Remélem most boldog vagy, hogy sikeresen tönkretetted az életem.

– Tönkretettem? – vonta fel szemöldökét röhögve. Tényleg nagyon vicces. – Épp az ellenkezője.

– Persze – megpróbáltam kikerülni, de kezével visszatartott. – Engedj el.

– Majd ha bocsánatot kérsz, amiért tiszteletlenül beszéltél velem.

– Francokat – löktem le karját. – Most pedig hagyj.

– Én csak a legjobbat akarom neked ezzel, hidd el. Ha nincs az a lány, zökkenőmentesen megy a foci.

– Ennek ellenére mindig plusz köröket kellett futnom, mert romlik a teljesítményem – emlékeztettem, miket is szokott mondani.

– Csak jót akarok neked – ismételte meg, kicsit ingerültebben.

– Camilla volt az egyetlen jó ebben a kibaszottul szar életben, és elvetted tőlem – köptem a szavakat meggondolás nélkül, mert a düh vezérelt. – Gyűlöllek, érted?

– Ezt most csak amiatt mondod, mert ideges vagy – nevetett fel, bár kissé meglepett arcot vágott szavaim hallatán. – Mint azt az előbb elmondtam, a jó ügy érdekében teszem mindezt.

– A jó ügy érdekében, hogyne – forgattam szemeim. – Annyira nagyok az elvárásaid, hogy aszerint akarod irányítani az életemet!

– Az elvárásaim? – szavai mélyek és fenyegetőek voltak. – Igen, elvárom hogy sikeres legyél! Nem fogom hagyni, hogy egy lány miatt tönkre tedd az életedet!

– És szerinted Camilla akadályoz? – mondtam már fáradtan. – Te tényleg nem érted mennyire fontos nekem ez a lány, jesszusom... Tényleg vele szerettem volna lenni, de ezt is ellehetetleníted. Csak a saját érdekeidet nézed, amíg a fiad élete szépen lassan összeomlik. Ráadásul miattad.

– Egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolsz! Ha nem tudsz fegyelmezetten viselkedni, akkor majd én megmutatom, hogy mi a fontos az életedben!

Ekkor Mark belépett a nappaliba, és azonnal látta, mi történik.

– Fejezd be – nézett apánkra, aki meglepetten fordult Mark felé.

– Te pedig ne szólj bele abba, ami nem a te dolgod – rivallt rá, mire Mark szemöldöke felszaladt.

– Akkor elmagyarázok valamit, jó? – vigyorgott Mark, de nem a jókedve miatt. – Daniel mindent megtesz, hogy végre elfogadd annak aki, mégis szarsz rá, és túlterheled. Az megvan, hogy egyhuzamban nyerik a meccseket, ráadásul a fiad góljaival? Ő a csapatkapitány, és ennek is megvan az oka. A másik meg, amióta együtt voltak Camillával még ennél is jobban teljesített, te meg pont az ellenkezőjéről papolsz. Vedd már észre, hogy tiszta hülye vagy! Nem teheted ezt, ez már tényleg túlzás.

– Teljesen leszarom, te nem érted milyen apának lenni – vágta rá apánk, mintha fel sem fogta volna amit Mark mondott. – Későn jövök, gondoltam szólok – ezzel kiment az ajtón.

Mark előttem állt, majd mikor felé fordultam kitárta karjait, ezzel ölelésbe hívva engem. Alapvetően sosem ölelkezünk, de most nagyon rámfért.

– Komolyan megtetted? – kérdezte.

– Muszáj voltam – léptem hátra egyet. – Így legalább egy egyetemre járhatunk majd, feltéve ha oda jelentkezik ezek után.

– Annyira sajnálom öcsi – sóhajtott együttérzően. – Ezzel az emberrel lehetetlen beszélni. Talán meg kellene kérni anyát.

– Gondolod anya beszélne vele? – horkantam fel, hiszen anyánk sosem szól bele az ilyen dolgokba.

– Francba, igazad van... – fogta fejét. – Akkor is megoldjuk valahogy, jó? Megoldjuk.

– Látnod kellett volna Camillát – pislogtam a földet bámulva. – Ahogy rám nézett, istenem, mintha kést forgattak volna a szívemben. Teljesen összetörtem azt a lányt, aki a legrosszabb helyzetekben is próbált pozitív maradni. Elcsesztem az életét.

– Nem cseszted el az életét – fogta meg vállaimat ezzel kényszerítve, hogy ránézzek. – Camilla szeret téged, és te is szereted őt.

– Azt hiszi ennyit jelentett számomra az egész köztünk – ráztam fejem. – De nekem ez jelentett mindent. Mellette kellene lennem, hisz David és Daphne is nemrég váltak el, erre én is magára hagytam. Nagyon fasza, mondhatom. Kurvára gyűlölöm magam.

– Ezt fejezd be, mert lecsaplak! – hunyorgott mérgesen. – Meg fogod oldani, mert képes vagy rá. Higgy már magadban, Daniel!

– De mi van, ha Camilla egy életre végzett velem?

– Mi van, ha nem? – vonta fel szemöldökét.

– Nem tudom Mark – csóváltam fejem tehetetlenül. – Elcsesztem mindent, dehát muszáj voltam tegnap elmenni Camilláért és Aprilért! Szeretem őt.

– Én tudom, hogy úgy is megoldod. Hiszek benned öcsi!

– Legalább te, ha már más nem – horkantam fel, majd elindultam a szobám felé.

– Aludj egyet – bólintott egy kedves mosollyal.

Miközben a sötét szobában fekszem, a plafont bámulva, Camillára gondolok. Az arcára, a mosolyára, a nevetésére. Ahogy a karjaimban volt, és most már csak a hiányát érzem. A fájdalom szinte elviselhetetlen, mintha egy részemet tépték volna ki. Miért kellett így alakulnia? Miért nem lehetünk együtt? Az apám szavai visszhangzanak a fejemben, a fenyegetései, a dühöngései. Tudom, hogy mindezt érte tettem, hogy megvédjem őt, de most mégis úgy érzem, hogy mindent elveszítettem. A gondolat, hogy soha többé nem lehetek vele, szinte megőrjít. Camilla, vajon te is hiányolsz engem?