Kedves Naplóm!
Lassan itt a tél, és az idő egyre hűvösebb. Ma reggel nem arra ébredtem, hogy a nap sugaraival köszönt, hanem a csípős levegő és a házban terjengő friss, hűvös illat keltett fel. Mégis, az a meleg érzés, ami Daniel mellett töltött időszakból fakad, minden hideget elűz. Mostanában Daniel és én egyre inkább közel kerültünk egymáshoz. Az a boldogság, amit együtt élünk meg, valóságos csoda. Mindig van valami, ami miatt nevethetünk vagy beszélgethetünk, és minden egyes pillanat értékes számunkra. Nagyon izgatott vagyok, hogy megoszthatom vele az életemet, és igazán különleges érzés tudni, hogy ő is érez valamit irántam. April és Mark is sok időt töltenek együtt, és bármennyire is próbálják titokban tartani, mindenki észrevette, hogy valami van közöttük. Én biztos vagyok benne, hogy egy párt alkotnak, és örülök, hogy egymásra találtak.. Az igazság az, hogy bár még nem jelentették be hivatalosan, nyilvánvaló, hogy mindkettőjük szívében valami különleges dolog van. Kíváncsi vagyok, mikor osztják meg végre a világgal. A hétvégén, amikor Davidnél voltam, Daphne nélkül nagyon furcsa volt. Hiányzott a megszokott légkör, amit Daphne hozott a házba. David láthatóan próbálta pótolni ezt a hiányt, de valahogy mégis üresnek tűnt a hely. Nem tudom, hogyan érezheti magát nélküle, de biztos vagyok benne, hogy nem könnyű neki. Érdekes volt látni, hogyan próbál alkalmazkodni a változásokhoz, de valami mindig hiányzott, és az egész hangulat eltért attól, amit megszokhattunk. Mindenesetre, ahogy telnek a napok, igyekszem élvezni a pillanatokat és megbecsülni azokat az embereket, akikkel körülvagyok. A tél közeledtével a dolgok biztosan változni fognak, de remélem, hogy a változások nem zavarják meg azt a boldogságot, amit Daniel és én együtt teremtettünk.
Puszi: Camilla

A tesi öltöző halvány fényében álltam, miközben próbáltam megérteni, hogy mi történik. April idegesen nézett rám, és a fejével a bezárt ajtóra bökött. Az agyam lázasan pörgött, hogy miért zárhatott be minket Sienna, de nem tudtam rájönni. Az ellenszenve mindig nyilvánvaló volt, de hogy eddig fajuljon?

– Ez nem lehet igaz – sóhajtottam, és az ajtóhoz léptem. Megpróbáltam lenyomni a kilincset, de az ajtó makacsul zárva maradt. – Miért csinálja ezt velünk?

– Mert egy undok kígyó – morogta April, karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt. – De ez már túlzás. Ha kijutunk, kinyírom! Meddig akar itt tartani bennünket?

– Nem tudom, de nem maradhatunk itt örökké – mondtam, miközben körbejártam a helyiséget, valami menekülési lehetőség után kutatva. A magas, szűk ablakokon kívül semmi más nem kínálkozott. – Hacsak valaki meg nem talál minket, itt ragadtunk.

April egy pillanatra elgondolkodott, majd elővette a telefonját. Az arca elkomorodott.

– Nincs térerőm – mondta dühösen. – És neked?

Előhúztam a telefonomat a zsebemből, de a kijelzőn csak egyetlen csíknyi jelzés volt.

– Nekem sincs – mondtam, majd megpróbáltam elküldeni egy üzenetet Danielnek. „Be vagyunk zárva a tesi öltözőbe. Segíts!" De az üzenet nem ment át.

– Nagyszerű – morgott April, lehuppanva egy padra. – Csodás nap ez a mai.

Próbáltam megnyugodni és gondolkodni. Daniel és a fiúk előbb-utóbb észreveszik, hogy eltűntünk. De mennyi ideig tart, amíg észreveszik, hogy bajban vagyunk?

– Nem ülhetünk itt tétlenül – mondtam határozottan. – Próbáljunk meg kiabálni. Talán valaki meghall minket.

April bólintott, és mindketten a zárt ajtóhoz léptünk.

– Segítség! – kiáltottuk egyszerre. – Valaki segítsen! Be vagyunk zárva!

Percenként többször is megismételtük a kiáltásainkat, de senki nem válaszolt. A csend visszhangzott a folyosókon. Délután öt óra volt, és a takarítónőn kívül nem sok esélyt láttam arra, hogy bárki az iskola falain belül tartózkodna. Frusztrációm nőtt, de próbáltam tartani magam. April velem volt, és szüksége volt rám, hogy nyugodt maradjak.

– Tudod, hogy nem maradhatunk itt örökké – mondtam neki, miközben leültem mellé. – Daniel és a többiek előbb-utóbb észreveszik, hogy eltűntünk.

– Persze – bólintott April, bár látszott rajta, hogy nem teljesen hiszi el. – De miért zárt be minket Sienna? Tettünk valamit, amire nem emlékszem?

Megvontam a vállam.

– Talán csak szórakozik. Vagy próbál megmutatni valamit. Mindig is gyűlölt minket.

– De ennyire? – kérdezte April hitetlenkedve. – Ez már őrület.

– Sienna mindig is furcsa volt – mondtam. – Ki kell találnunk valamit, hogy kijuthassunk.

A következő órákban próbáltuk különféle módszerekkel kinyitni az ajtót. Feszegettük a zárat, kerestünk valami erős tárgyat, amivel betörhetnénk, de minden próbálkozásunk kudarcot vallott. Lassan eluralkodott rajtunk a kimerültség.

Mindketten a hideg padlón feküdtünk, közben néha-néha telefonunkra pillantottunk. Lassan másfél órája itt dekkolunk. Daphne tiszta ideg lehet, amiért nem mentem haza, és még csak szólni sem tudok neki, mert nincs térerőm.

– Hülye kis picsa – morgott mellettem April, még mindig Siennát átkozva. – Csak jussak ki innen, én esküszöm megfosztom a hajkoronájától, aztán a nyakára csavarom, hátha megfullad.

– Kezdek félni tőled – fordultam felé nevetve. – A bezártság miatt Harley Quinn-né változol?

– Nem értem, hogy bírsz ilyen nyugodt maradni – sóhajtott, miközben hangosan gondolkodott.

– Legkésőbb holnap úgy is kijutunk innen, ha valakinek tesije lesz – próbáltam pozitív maradni, közben megint a telefonomra pillantottam. – Van térerőm! – ültem fel hirtelen.

– Hívd fel Danielt, kérlek – sóhajtott megkönnyebbülve April.

Gyorsan megkerestem Daniel számát, és azonnal hívni kezdtem. Három csörgés után szerencsére fel is vette.

– Sienna bezárt minket az öltözőbe – tértem a lényegre, hogy ha esetleg újra elmenne a térerő tudja hol vagyunk.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza meglepetten.

– Jól hallottad – kiabált oda April.

– Értünk tudsz jönni? – kérdeztem reménykedve, hogy a válasz "igen" lesz.

Daniel csendben maradt. Síri csend volt a vonal mindkét végén. Mi azért maradtunk csendben, mert Daniel válaszára vártunk, Daniel meg fogalmam sincs miért, de aggasztott. Nagyjából öt perc múlva Mr. North hangjára lettem figyelmes, ahogy azt mondja Danielnek "Ezt még meg fogod bánni fiam", majd végül Daniel megszólalt.

– Indulok – mondta, mi pedig megkönnyebbülve felsóhajtottunk.

April és én próbáltunk beszélgetni, hogy elüssük az időt. Az öltözőben a fények halványan világítottak, a szekrények között pedig sok régi sportfelszerelés hevert.

– Annyira várom már, hogy elkezdjük a téli bálra való felkészülést! – vigyorgott April.

– Nem is tudom, valahogy nem az én világom a habos-babos ruhák kavalkádja – fintorogtam, mire April szúrós tekintettel nézett rám.

– Kicseszett hercegnők leszünk, babám!

– Muszáj eljönnöm? – kérdeztem sóhajtva.

– Igen – vágta rá szemtelen vigyorral. – Amúgy is december elején lesz, addig van még egy hónap.

– Az túl hamar el fog telni – dőltem el megint a hideg járólapon.

Beszélgetésünk közben Daniel folyamatosan frissítette nekünk az érkezésének idejét. Körülbelül húsz perc múlva végre megérkezett, és nagy megkönnyebbülésemre kinyitotta az ajtót. Örömmel léptünk ki az öltözőből, és hálásan köszöntük meg Danielnek, hogy megmentett minket.

A hazafelé úton Daniel csendes volt, amit nem tudtam pontosan mire vélni. Ahogy az időt néztem a telefonomon, észrevettem, hogy csütörtök van, és azonnal eszembe jutott, hogy Danielnek meccse lett volna.

– Francba, neked meccsed lett volna! Annyira sajnálom! – kezdtem el, próbálva kifejezni, mennyire bánt, hogy nem tudott részt venni a mai meccsen.

– Nem kell bocsánatot kérned Camilla – válaszolta Daniel nyugodtan, de éreztem, hogy próbálja elnyomni a feszültséget. – Nem nagy ügy, tényleg. Gondban voltatok, jöttem segíteni. Ez a legkevesebb.

– De tényleg, fontos volt neked a meccs – mondtam, még mindig bűntudattal a hangomban. – Nem akartam, hogy miattunk kimaradjon. És apád mit fog most csinálni? Hiszen folyamatosan plusz köröket futtat veled így is! Most meg egy komplett meccset hagytál ki...

Daniel mosolyogva nézett rám, és a kezét az enyémre tette.

– Nekem te fontosabb vagy, mint a foci. A meccs csak egy játék, de te egy olyan személy vagy, akire mindig számíthatok. Nem bántam meg, hogy eljöttem – mosolygott. – Az már más kérdés, hogy az apám mit fog tenni. Talán nem plusz három, hanem hat kör. Nem tudom.

– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy – mondtam, próbálva elfojtani a bennem növekvő bűntudatot. – Ezért is szeretlek ennyire.

– Én is szeretlek – válaszolta, és az útra koncentrált. – Az lényeg, hogy jól vagy.

Ahogy továbbra is csendben autóztunk, a légkör kicsit megkönnyebbült. Tudtam, hogy Daniel tényleg nem haragszik, de még mindig éreztem a bűntudatot, ami miatt igyekeztem jobban értékelni a jelen pillanatot, és nem aggódni tovább a meccs miatt.

Miután hazaértem és fáradtan estem be az ajtón Daphne azonnal felállt a kanapéról, hogy mégis miért ilyen későn jöttem, és miért nem ért el engem telefonon.

– Sienna, az egyik osztálytársam bezárt engem és Aprilt az tesi öltözőbe. Nem volt térerőnk, és ott dekkoltunk majd két órát – meséltem, közben még mindig hihetetlen volt számomra amit Sienna tett.

Ez már több a soknál.

– Jesszusom, hülye az a lány? – vonta fel szemöldökét meglepetten. Miért zárt be egyáltalán?

– Ez egy igazán jó kérdés!  – tártam szét karjaim. – Szerencsére Daniel hazahozott minket.

– Daniel egy igazi úriember – mosolygott kedvesen. – Na menj, gondolom eléggé fárasztó volt ez a nap.

– De még mennyire – nevettem fel kimerülten, majd felálltam. – Veszek egy forró fürdőt, aztán lejövök vacsizni.

– Rendben – bólintott.

Hajamat törölgetve sétáltam be a szobámba, és az ágyon heverő telefonomhoz siettem, ami éppen ekkor jelzett, hogy üzenetem érkezett. Kíváncsian emeltem fel, majd még kíváncsiabban olvastam el, amit Daniel írt nekem.

Daniel: Holnap iskola után ráérsz? Beszélnünk kell.